Romacentrum.hu

Gondolatok a “Fehér Füzetek” ürügyén

Az Akadémiai Kisebbségkutató Műhely romakutatással foglalkozó munkatársaként kaptam azt a feladatot, hogy készítsek ismertetést a már negyedik éve folyamatosan megjelenő Fehér Füzetekről, és az ezeket létrehozó Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) tevékenységéről. Azonban már munkám kezdetén érdekes beszélgetésbe bonyolódtam néhány, szintén kisebbségkutatással foglalkozó kollégámmal. Felvetették: mi az összefüggés a sajnálatosan rossz helyzetben élő cigányság és az emberi jogok ilyen “hangos” védelme között? Megítélésük szerint a jogvédő tevékenység legfeljebb csak látványos akciókban nyilvánulhat meg, ami hosszú távon inkább káros, irritálja a többségi társadalmat, és ez nem hogy megoldaná a romák problémáit, hanem inkább eltereli a figyelmet a lényeges kérdésekről. Beszélgetésünk során igyekeztem felsorakoztatni érveimet a cigánykérdés és az emberi jogok fokozott védelmének összefüggéseiről, de úgy érzem, nem sikerült teljesen meggyőzni munkatársaimat. Nekik, és a cigánykérdés iránt érdeklődőknek - túllépve eredeti megbízatásom határait - igyekszem összefoglalni, talán nem haszontalanul, gondolataimat. Miért szükséges a jogvédelem?

“A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”. A Magyar Köztársaság Alkotmányából sokat idézett szakasz (70/A. §) mellett felsorolhatnánk a magyar jogalkotás és országunk által ratifikált nemzetközi jogi szabályok azon részleteit is, amelyek egy demokratikus jogállamban megnyugtató módon védik a kisebbségi helyzetben élőket. Elvileg tehát minden rendben van, a jogi háttér megfelelő, a gyakorlat azonban mást mutat.

De miért pont a cigányság esetében van szükség fokozott védelemre, és miért nem a horvát vagy a német kisebbség az elszenvedője a hatósági diszkriminációnak? Sokan teszik fel ezt a kérdést, főleg azok, akik a romák valóságos történelmének ismerete helyett csak a magyar társadalomban kialakult sablonokban képesek gondolkodni erről a népről. Mi sem vállalkozhatunk részletes történeti áttekintésre, de nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy hazánkban a mára megközelítőleg félmilliósra növekvő cigányság a mindenkori hatalom “problémáját” jelentette. A több száz éve letelepült magyarok nehezen tudták tolerálni a vándorló életmódot folytató, valahonnan keletről érkező, gyökértelen népet. Akiknek sikerült letelepedniük és fémművesként, kereskedőként, vagy még inkább zenészként olyan foglalkozást választaniuk, amire igény mutatkozott, befogadásra találtak, ők lettek a “jó cigányok”. Akik viszont nem találták a helyüket a más kultúrával és életmóddal rendelkezők között, a társadalom felesleges elemeivé váltak. Kialakult a bűnöző, munkakerülő, mindenféle társadalmi együttélésre képtelen emberek sztereotípiája. Ez a beidegződés öröklődött a történelem folyamán, pedig az államszocializmus idejéből is adatokkal bizonyítható: amíg a teljes munkaképes korú népesség 87, addig a romák 85 %-a volt foglalkoztatott. 1993 végére ez a 85% 29-re csökkent, és nem kell bizonygatnom, hogy nem a cigányság munkához való viszonya változott meg ilyen hirtelen. A rendszerváltozáskor “beérett a gyümölcse” a mindenkori rövidlátó politikának, amely szerint elég, ha rákényszerítjük a munkára a romákat, ezzel megoldódik minden gond. Csakhogy 1990 után hirtelen nem volt elegendő munkahely, és az iskoláztatásra, szakképzésre soha rá nem kényszerülő cigányoktól szabadultak meg mindenütt először. Az elszegényedő többségi társadalom pedig egyre ellenségesebben tekintett a nem dolgozó, munkanélküli, segélyekből élő, és a kicsit sötétebb bőrszín miatt jobban megkülönböztethető cigányokra. Nem volt nehéz felújítani a régi sablonokat. Az alacsony színvonalon gondolkodó, frusztrált fiatalokból megszerveződő skinhead mozgalom pedig kialakította a “korszerű ideológiát” is, amely még politikai és értelmiségi körökben is meghallgatásra talált. Hiszen keresni kellett valamilyen okot a hirtelen bekövetkező életszínvonal-esésre, megtalálni azt, hogy hová is megy az a sok pénz. Kézenfekvő volt a válasz: a cigányok segélyezésére, hiszen ők nem akarnak dolgozni, tehát rá kell őket kényszeríteni, vagy kiűzni őket az országból. A tettleges fellépéseket az Európai Unióba törekvő hatalom szerencsére nem tűrhette el, de nem is következetesen lépett fel ellenük. A Büntető törvénykönyv 156. szakaszát, amely pedig pontosan az ilyen bűncselekmények miatt lett “kitalálva”, egyszer sem alkalmazták, Sőt, a Legfelsőbb Bíróság Elvi Döntése és más bírósági határozatok szerint skinheadek támadása esetén “aljas indokból elkövetett testi sértés bűntette” állapítható meg, hiába hangzottak el egyértelmű kijelentések a cigányok megsemmisítésére vonatkozóan a bíróság előtt.

A közvetlen támadások helyébe a közvetett diszkrimináció, a hatalmi szervek visszaélései léptek. Kétségtelen, a hivataloknak jelent mindennapi gondot az egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő cigányemberek problémáinak kezelése, és tagadhatatlan az is, hogy a növekvő bűnözési statisztikában minden bizonnyal előkelő helyet foglalnak el a roma elkövetők is. A “megélhetési bűnözés” megoldására azonban nem feltétlenül új börtönöket kellene építeni, hanem talán inkább a társadalom és gazdaság állapotán kellene változtatni. És érthető a rosszul fizetett rendőrök elkeseredettsége is, amellyel tehetetlenül figyelik az elszabadult bűnözési hullámot is. Egyre nehezebben tudnak megfelelni a társadalom jogos igényének, amelyben mindenki elvárja a nyugalomhoz és biztonsághoz való jogának érvényesülését, megvédését. Így szinte “természetes”, hogy a legkisebb ellenállás irányába szeretnének eredményeket produkálni. Sajnos ilyen módon lesznek leggyakrabban a jogsértések szenvedő alanyai a romák. Mögöttük nem áll anyaország, aki felemelné hangját érdekükben nemzetközi fórumokon, vagy - ilyenre is volt nem kevés példa már - katonai megtorló akciókat vezessen a néhány állampolgára által elszenvedett sérelmekért. Különösen könnyen tévednek a jogsértés ösvényére a hivatalok és rendvédelmi szervek, mikor az említett történelmi gyökerek és társadalmi problémák miatt “határozott fellépésüket” a többségi társadalom megértéssel és cinkos támogatással figyeli. Egy társadalomba beépült előítéletes gondolkodás természetesen nem szüntethető meg parancsszóra. Ehhez mindkét félnek - a romáknak és a többségi társadalomnak is - változnia, alkalmazkodnia kell. A tényleges felzárkóztató programok hiányában azonban addig marad a felületi, de szükséges kezelés, a jogvédelem. Ezt a feladatot pedig a független jogvédő irodák kénytelenek elvégezni, ha az állami intézmények azok, amelyek megsértik az emberi jogokat.

NEKI és a Fehér Füzetek

A MÁSSÁG Alapítványt, amely működteti a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodát /NEKI/, szociológus és jogász magánszemélyek hozták létre azzal a céllal, hogy a konkrét jogvédelem mellett felhívják a társadalom figyelmét a meglévő előítéletekre és azok megnyilvánulási formáira. A kuratórium munkájában olyan elismert személyek vesznek részt, mint Bíró András Alternatív Béke Nobel Díjas, Dr. Éliás Sára jogász, Dr. Furmann Imre ügyvéd, aki egyben az Iroda vezetője is, Dr. Pap Gábor a Magyar Humanista Egyesület elnöke, Dr. Miszlivetz Ferenc szociológus és Dr. Nagy Boldizsár jogász professzor. Az Iroda néhány főállású munkatársa mellett kb. 80 ügyvédből, fotósokból, operatőrökből, filmrendezőkből, tényfeltáró újságírókból álló kiterjedt önkéntes - hálózat segíti a munkát. Az Iroda elsődleges feladatának a konkrét jogvédelmet tekinti, de nem vállalja azokat az eseteket, amelyekben a jogsértés nem vezethető vissza etnikai diszkriminációra, vagy olyan üggyel találkozik, amikor családon vagy civil szervezeten belüli konfliktussal szembesül. Az etnikai eredetű jogsértésről van, amikor csak többszöri interjúzással, tényfeltárással tudnak meggyőződni, de ha ez bebizonyosodik, akkor sem utasítják el az esetet, ha az nem kecsegtet látványos sikerrel. Fontosnak tarják még, hogy az elvállalt ügyben végigkövetik a jogi eljárás teljes menetét, a megoldásoknál csak jogi eszközöket vesznek igénybe tartózkodva minden politikai húrokat pengető látványos demonstrációtól, és az ügyfelek nevét csak akkor hozzák nyilvánosságra, ha ők ezt kifejezetten kérik. Alaptevékenységük mellett fontos feladatnak tarják a már említett önkéntesek munkájának szervezését, a folyamatos sajtófigyelést, dokumentumok gyűjtését, valamint előadások, továbbképzések tartását, folyamatos kapcsolattartást állami szervekkel, felkérés esetén statisztikák, jogi szakvélemények készítését.

A magyar állam sokáig nem tartotta fontosnak az ilyen típusú jogi munka anyagi támogatását. Sokkal inkább az európai államok, a Soros Alapítvány, az Európai Unió PHARE programja értette meg, hogy itt nem csak lelkiismereti kérdésről van szó a cigányság vonatkozásában, hanem egy súlyos, történelmi múltra visszatekintő politikai problémáról. Mert mi lehet annak a vége, ha nem sikerül felzárkóztatni az Európában élő több millió romát, és szabad folyást engednek az előítéletekből fakadó, ellenük irányuló gyűlöletnek? A NEKI eredményes működésének elsődleges bizonyítékai az évente megjelenő Fehér Füzetek. Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a jogvédő szervezetek munkái közül az egyik legszakszerűbb, legobjektívebb dokumentációt vehetjük kezünkbe. Nem találunk benne szubjektív hangvételű megállapításokat, politikai vagy érzelmi állásfoglalásokat - csak tényeket és dokumentumokat. Minden kötet elején a vizsgált ügyek kerülnek bemutatásra. Egy - egy est bemutatásánál a következő a sorrend: a jogsértő ügy szikár, tömör leírása, majd a megtett intézkedések a dokumentumok tükrében. Néhány esetben a NEKI hozzáfűzi szakmailag megalapozott jogi véleményét is. Az adott ügy feldolgozását a történések, érdekelt felek összefoglaló felsorolása, majd a dokumentumok táblázatba rendezett megjelenítése zárja. Az ilyen, szigorúan szakmai szempontokat érvényesítő leírás az egyszerű olvasónak megbízhatóságot, objektivitást sugall, a kutató számára pedig aranybánya, miként a kötetek végén található részletes statisztikák és a sajtófigyelés eredményei is. Külön ki kell emelni azt is, hogy minden füzet jelentős részét teszi ki, és ezzel is növeli értékét, hogy az Iroda alapelvéhez híven valóban végigköveti a jogi eljárások teljes menetét, és a korábban elkezdett ügyek állásáról beszámolnak minden évben.

A négy füzetben több mint száz, diszkriminációs esettel ismerkedhetünk meg. Az ügyek többségét az önkormányzatok és a rendőrség jogsértő magatartása adja. És ami szintén nem meglepetés: a sértettek szinte száz százaléka cigány származású ember. Olyan szerencsétlenekről, kulturálisan - gazdaságilag hátrányos helyzetben élőkről van szó, akik nem tudnak, de nem is nagyon mernek szólni megaláztatásukról senkinek, a hivatalos útról pedig nem is álmodhatnak egyedül. A cigánykérdéssel foglalkozók azt is tudják, hogy a többi jogvédő szervezetnél - ha nem is ilyen magas szakmai színvonalon publikálva - is több száz folyamatban lévő, hasonló ügyet tartalmaznak az akták. Ilyenkor kell megkérdezni a kételkedőket: valóban nincs szüksége ennek a szerencsétlen helyzetben lévő etnikumnak ilyen “hangos” jogvédelemre?

Kilátások

A jogvédelem természetesen nem szünteti meg az évszázadok alatt felhalmozódott, cigánysággal kapcsolatos problémákat, ellenérzéseket. Kisebbségkutatással foglalkozó történészként számomra azonban az jelentené a legnagyobb örömet, ha a diszkriminációról szóló kiadványokat, dokumentumokat a valamikor volt, a demokrácia kinőtt gyermekbetegségeként egykor megjelenő jogsértések emlékeiként tanulmányozhatnám. Erre azonban azt hiszem, még sokat kell várni. Tudom, egyik napról a másikra nem képzelhető el, hogy megszűnnek az előítéletek és a problémák. Ehhez a társadalom sok türelmére, pénzére, valamint a cigányság erős akaratára van szükség a felzárkózáshoz, az évszázadok óta egyre csak növekvő társadalmi - kulturális lemaradás megszüntetéséhez.

Az elmúlt évek kutatásainak eredményei, sajnos, azonban nem ebbe a pozitív irányba mutatnak. Egy 1996-ban, rendőrök között végzett kutatás eredményei alapján a rendőrök közel 80%-a gondolja úgy, hogy a cigányokban nincs jogtisztelet, 60%-uk szerint a megélhetési kényszer csak ürügy a bűnözésre, valamint 54%-uk vallja azt, hogy a cigányoknak a vérükben van a bűnözés. Még érdekesebb az a vizsgálat, amely 1992-93-as tanévben a cigányság megítéléséről készült egy 200 fős kérdőíves felmérés a Rendőrtiszti Főiskola nappali tagozatos hallgatóinak körében. Az azóta már valószínűleg szolgálatot teljesítő rendőrtisztek nagy számban adtak érdekes válaszokat arra a kérdésre, hogy: kik is azok a cigányok. Voltak, akik egyszerűen csak annyit írtak, hogy “még élnek”, mások részletesebben kifejtették: “jellegzetes szagú emberek”, “bűnelkövetésből élő szanszkrit etnikumú, barbár népcsoport”, “a cigány fogalmát nézd meg az >állathatározóban<”. Végül megemlíteném Erős Ferenc előítélet-kutatását, amely szerint a magyar társadalom döntő többsége elutasítja a cigánysághoz való közeledés minden formáját.

Ezek a tendenciák nem csak elgondolkoztatnak társadalmunk állapotáról, hanem pesszimistává is tesznek a cigányság elleni jogsértések és előítéletek megszűnésével kapcsolatban. Azt hiszem, hogy sok kötetét kell még feltenni a polcunkra a Fehér Füzeteknek.