Romacentrum.hu

Korunk egyik legnagyobb közvitája akörül zajlik, hogy mekkora és milyen államra van szükség. A vita sosem volt - valószínűleg nem is lehet - mentes érdekektől és ideológiai felhangoktól. Ezért egy ideje úgy gondolom, hogy azt a 2-300 éves, talán hosszabb történelmi folyamatot kellene átlátnunk, amelynek során a ‘modern’ állam mai formája és funkciórendszere kialakult. A történelem nem nyújt védelmet ideológikus értelmezésekkel szemben, de új oldalról világíthat meg egyértelműnek vélt kérdéseket. Hadd jegyezzem meg mintegy zárójelben, hogy nem eloször menekülök a történelemhez annak érdekében, hogy valamivel jobban megértsem a jelent. Ezzel kísérleteztem például akkor is, amikor közel tizenöt évvel ezelőtt az éppen akkor föléledő szegénypolitikai szemlélet érvényességét és korlátait száz év tapasztalatai alapján igyekeztem értelmezni. Akkor is mentegetődztem azért, hogy illetéktelenül használom egy másik tudományág eszközeit. Max Webert hívtam felmentő tanúnak, aki a következőket írta (A tudomány mint hívatásban):

‘Minden munka, amely szomszédos területekre nyúlik át - alkalmilag sor kerül erre, a szociológiában pedig kikerülhetetlen - maga után vonja azt a rezignált felismerést, hogy (rendelkezésre bocsájtjuk ugyan azokat a szakember szempontjából hasznos kérdésfeltevéseket, amelyekbe ő a maga szakszempontjából nem egykönnyen botlik bele, de) saját munkánknak elkerülhetetlenül rendkívül tökéletlennek kell maradnia’.

Most is úgy gondolom, hogy az állam és civilizáció viszonyának történelmi értelmezése nélkül nem tudunk a mában eligazodni, de azt is tudom, hogy én csak néhány követ tudok hozzáadni ehhez a gigantikus épülethez. Ebben az előadásban elsősorban magának a civilizációs folyamatnak a megértésére koncentrálok. E vizsgálódásból adódnak bizonyos következtetések az állam szerepére nézve, amelyeket vagy másutt megírtam (Ferge 1997), vagy reményem szerint majd másutt megírok. Itt csak a civilizáció és állam közti leglényegesebbnek vélt összefüggéseket foglalom össze.

Mi értendő civilizáción? ‘Klasszikus’ közelítések

A civilizáció tartalma gazdag, értelmezéseinek száma majdhogynem végtelen, tehát valamilyen kiindulópontot a magam számára rögzítenem kellett. A történelmi irodalom óriási, a szociológiai szegényesebb. Nekem az utóbbira is szükségem van. Ezért a kályha, amelytől elindultam, Norbert Eliasnak és követőinek, első renden Abram de Swaannak a munkássága. E civilizáció-felfogás szerint létezik egy, az egész Nyugat-Európára valamennyire érvényes és jellemző, a kora középkortól induló civilizációs trend. A 15-16. századtól kezdve a civilizációs folyamatok a kapitalizmus kibontakozásával, a technikai modernizálódással, az urbanizálódással, a politika átalakulásával párhuzamosan formálták a társadalmi viszonyokat és magatartásokat. Lényegében ezt a kort dokumentálja izgalmas részletességgel Braudel nagy műve (1985), az utolsó néhány évszázad mindennapi életében bekövetkezett változások nagyívű tablója. A mű alapanyaga az anyagi kultúra, ahogyan azt az egymás mellett élő, sosem egészen független civilizációk az időben alakítják. E keretben együvé szervülnek az átfogó demográfiai vagy termelési folyamatok, az, hogy mikor, milyen technikával mit termeltek, hogyan szállítottak és cseréltek, hogyan terjedtek civilizációk között eljárások, növényfajták, szokások, valamint a mindennapok életmód-morzsái. Látjuk, hogy ki mikor evett kásás pépet vagy fehér kenyeret, aludt szalmán vagy baldachinos ágyban, evett kézzel vagy ezüst kanállal, kinek mikor lépett be az életébe az éjjeliedény, ki mit használt gyógyszernek és mitől undorodott, milyen hitek kötődtek a húshoz vagy sajthoz Dél-Európában vagy Kínában, hogyan fogadta el Európa a törököktől a kávét és alakította ki a kávéházat. Az ezer és ezer apróságból, a ‘történelem apró porszemecskéiből’ állnak össze tartós láncok, szabályszerűségek. Braudel hangsúlyozza, hogy épp azon szabályszerűségeket helyezte ‘előtérbe, amelyek a civilizációk és kultúrák körébe tartoznak… mert ezek összekötő kapcsokat, vagyis rendet teremtenek …egymástól szinte idegen tények között, kezdve azokon, amelyek a spiritualitás és értelem körébe tartoznak, egészen a midennapi élet tárgyaiig és eszközeiig’ (Braudel 1985:563)1. Elias munkásságában a hangsúly azon van, ahogyan a legmindennapibb szokások változtak, a társas együtt-lét ‘udvariasként’, civilizáltként elfogadott érintkezési normái finomultak. A változások sok mindent érintenek a legelemibb életfunkcióktól - az orrfúvástól vagy hálószobai modortól - az egymás közötti érintkezés formáin át a bonyolult mentális funkciókig, majd az érzelmi háztartásig (Elias 1987). A vizsgált korszak második felétől erősödik fel az individualizálódás gyakorta elemzett folyamata. Ezt kísérte a privát szféra és az ehhez tartozó intézmények átalakulása, a nukleáris család mind szorosabb és érzelmibb közösséggé válása, az ‘otthon’, és általában a privát tér, a ‘privacy’ fontosságának növekedése (Aries, 1973). Swaan civilizációs mozzanatnak tekinti azt is, ahogyan a változó feltételek következményeként csökkennek a nemek, generációk, feljebb-és alattvalók, fonökök és beosztottak, kormányok és alattvalóik közötti társadalmi távolságok, a megszólítások és érintkezési formák módosulását hozva magukkal. Az egyenlőbb individuumok közötti viszonyok okként és okozatként azzal járnak, hogy az érzelmi háztartás menedzselésében, illetve az egymás közötti viszonyokban a parancsot a tárgyalásos megegyezés váltja fel (Swaan 1990:150-167). Mindezt természetesen aládúcolják a polgári társadalom új intézményei és ezek értékei-normái, a szabad piaci szerződéstől a modern politikai demokrácia mintáig, az egyéni jogok bővüléséig és erősödéséig, a mindenki egyenlő emberi méltóságának elismeréséig. Elias és követőinek elmélete szerint egy sor generációkon át tanult magatartás vagy beállítódás beépül a személyiségbe (természetesen nem biogenetikus öröklésről, hanem ’szociogenetikus’ és ‘pszichogenetikus’ folyamatokról van szó). Kialakul „egy komplexebb és a korábbinál biztonságosabban működő ‘felettes én’ háztartás” (Elias 1982:248), amely a külső kényszereket belső kényszerekkel váltja fel. Ezzel a magatartások egy része kevesebb energiát igénylő automatizmussá válik (Elias 1987:680)2. A civilizáltnak tekintett személyiségvonásokból Elias leggyakrabban az önkontrollt, bizonyos összefüggésekben az önmegtartóztatást, a kifinomultabb modort, a másikra és a tabukra való nagyobb figyelmet, a nagyobb rendezettség iránti igényt, a körültekintobb, előrelátóbb magatartást emeli ki (Elias and Scotson, 1994: 15), illetve azt, hogy a hirtelen késztetéseket (impulzusokat) egy belsővé váló hosszabb távú elorelátás követelményeinek vetik alá (Elias 1987:703). A folyamat gyakorta említett magva, talán legfontosabb következménye a mindennapi élet pacifikálása. Ennek személyi feltétele nyilvánvalóan az önkontroll, külső eszköze pedig az, hogy az erőszak eszközeit az állam jórészt monopolizálja. Ez a fejlemény megszabadította az embert attól a szorongástól, hogy bármely sarkon személyes fizikai támadás érheti, s attól a kényszertől, hogy állandóan ellentámadásra készen álljon (bár nem kevés új szorongás léphetett a régiek helyébe).

Ezt a futólag áttekintett civilizációs ‘leltárat’ szeretném néhány meggondolással kiegészíteni, vállalva azt a kockázatot, hogy Elias vagy de Swaan nem értene teljesen egyet értelmezéseimmel.

További meggondolások a civilizációs folyamat társadalmi feltételeiről és tartalmáról

Elias (de Swaan és talán legegyértelműbben Braudel) egész gondolatrendszerből azt tartom a legfontosabbnak, hogy a civilizáció a társadalmi együttélésről szól, arról, hogy hogyan tudhatunk egymással és egymás mellett élni egy adott társadalomban. Ebből a nézetből természetesen minden valamennyire is tartós társadalom kidőlgozott egy civilizációt3 - magatartási, érintkezési és erkölcsi szabályokkal, s ezek kikényszerítését segítő eszközökkel.4 Ezek mind részévé válnak a társadalom önmagáról alkotott képének. Az adott társadalmon belül identitást formálnak és összeköthetnek, egyben pedig a ‘másként civilizáltakkal’, a ‘barbárokkal’ szembe is fordítanak. Ebben a közelítésben nehezen értelmezhető művelet civilizációkat értékelő céllal összehasonlítani. Nemigen található olyan mértékrendszer, amelynek alapján azt állíthatnánk, hogy a perui, a kínai, vagy az európai civilizációk közül az egyik a másiknál jobb vagy épp fejlettebb.

Sok általam ismert munka foglalkozik egyes civilizációs ‘transzferekkel’, de kevés szisztematikus elemzést találtam a civilizációs folyamat terjedésének egy adott társadalmon belüli feltételeiről. Elias első renden az ‘udvarban’, a társadalom legfelső rétegében kialakuló értékeket, kódokat és normákat vizsgálja. Műve olvastán azt a benyomást szerzi az ember, hogy ami fent kialakul, az azután általánosul, mintegy spontánul elterjed, hogy végül az egész társadalom önképének részévé váljon. A spontán ‘lecsurgásra’ vonatkozó feltevést, ami jelenthet adaptálást, utánzást, szociális tanulást, kérdésesnek, további vizsgálatra érdemesnek tartom. Braudel többet foglalkozik mind az alsó osztályok és szegények sajátos helyzetével, mind a különböző tárgyak és szokások térbeni, néha társadalmi terjedésével, de egyelőre e részletekből sem bontakozik ki számomra valamilyen szociológiailag értelmezhető szabályrendszer arról, hogy az egyes civilizációs elemek hogyan mozognak, terjednek. A hierarchikusan szervezett társadalmakban ‘fent’ kialakuló szokásokat, normákat, habitusokat szükségképpen a társadalom csúcsára jellemző körülmények és kihívások kondicionálták. Ezek a társadalom többi rétegében igen eltérőek lehettek. Éppen ezért merül fel például az a kérdés, hogy mennyire voltak a csúcstól távolabb élők anyagilag és szellemileg felkészülve az új habitusok befogadására. Triviális példával élve: ha a ‘civilizált’ viselkedéshez hozzátartozik hogy az étkezésnél kést és villát használjunk (legkorábban a XVII. század óta - XIV.Lajos még megtiltotta vendégeinek a villa használatát)5, akkor a társadalom minden tagjának képesnek kell lennie arra, hogy ezeket az eszközöket megszerezze - megvegye vagy elkészítse. S ami talán még fontosabb, elevennek kell lennie annak a belső meggyőződésnek, hogy a kés-villa használat mintegy természetes szükséglet. Ha tehát valaki nem használja ezeket az eszközöket, akkor bekerül a kevésbé civilizáltak, végso fokon a barbárok közé, akik voltaképp már nem is tartoznak az adott társadalomhoz.

Úgy is feltehető a kérdés, hogy hogyan felelnek meg egymásnak a fent és a lent habitus-alakító feltételei. Bourdieunek valószínűleg igaza van abban, hogy a habitus a gyakorlat logikája, a gyakorlati érzék (sense pratique) maga, illetve ahhoz kötodik. Olyan gyakorlatok válhatnak belsővé és általánossá, vagyis habitussá, amelyek az adott körülményekbol fakadó követelményekkel összhangban vannak (Bourdieu 1972). A habitus akkor tud ‘megfelelően’ működni, ha a társadalmi aktor ‘rendelkezik a gazdasági és kulturális tőke azon minimumával, amely ahhoz szükséges, hogy felismerje és megértse’ egy adott helyzet követelményeit (Bourdieu és Wacquant 1992:124). Az azonban szinte bizonyos, hogy a körülmények nem eléggé hasonlóak fent és lent ahhoz, hogy hasonló követelményeket támasszanak és hasonló habitusokat tegyenek racionálissá. Egyetlen illusztrációként hadd említsem Benda Kálmán tanulmányát az írástudás terjedéséről. Egy Mária Terézia által elrendelt felmérés felhasználásával Benda megállapítja, hogy a 18. század végén - jóllehet az iskolák sok helyütt működtek - a köznép, illetve a parasztság csak a földrajzi elhelyezkedése függvényében vált funkcionális írástudóvá, azaz ha közlekedési utak mentén élt, ha bekapcsolódott az árútermelésbe, ha adott és vett a piacon. A Nyugat és a Duna mente elég jól állt. De, kérdi Benda, Somogyban, Tolnában ‘a paraszt mire is használta volna hagyományos életformájában az írást-olvasást?’ (Benda 1978:298). Vagyis hát ez a gyakorlat nem vált habitussá, civilizációs elemmé ott, ahol irracionális volt az ilyenfajta energiabefektetés. Épp a feltételek hiánya vagy mássága miatt számos civilizációs modell jelentős átalakulásokon - leegyszerűsödésen, torzuláson - megy át a diffúzió során. Ez az utóbbi kimenet távolról sem volt ellentétes a felső osztályok kvázi-intencionált szándékával. Az így kialakuló megkülönböztetések úgy segítették elő a kommunikáció, a közösnek felismerhető civilizáció lehetőségét, hogy közben fenntartották a társadalmi ‘felsőbbrendűség’ tudatát biztosító szignifikáns megkülönböztetéseket.

A civilizációs folyamat iránya első pillantásra egyértelműnek tűnik: a civilizációs elemek ‘fent’ alakulnak ki és onnan szivárognak vagy préselődnek lefelé. Valójában azonban gyakori az interaktív civilizációs munka, sőt, lehetnek lent felmerülő igények vagy ‘kultúrjavak’, amelyek felfelé terjednek, vagy amelyeket felfelé irányuló nyomásal kell kikényszeríteni. Az első folyamat tűnik dominánsnak. A következő Elias-idézet (amely az étkezési szokások elemzését követi) egyszerre utal a felül kialakuló mintákra, a spontán lecsurgásra, ennek presztízscsökkentő következményére, a terjedés társadalmi térbeni korlátjára, s a folyamat interaktív jellegére. ‘(A)z udvarban honos szokások, viselkedésmódok és divatok szakadatlanul áramlottak be a felső középrétegekbe, ahol utánozták, és az eltérő szociális helyzetnek megfelelően … megváltoztatták őket. Éppen ezáltal (azaz miután kissé leértékelődtek) szűntek meg bizonyos fokig a felső réteg megkülönböztetésének eszközei lenni…. Fent mindez a viselkedés további finomítására ösztönzött…’

Szélesebbkörű interakcióra is lehet példát találni, amikor a társadalom alsóbb rétegei is bevonódnak a folyamatba.Valószínusíthető például, hogy egyes folyamatokat felülről (akár hatalmi erőszakkal) indítanak el, majd azok spontánul terjednek tovább, sőt, végül ‘alulról’ követelik ki fenntartását és kiterjesztését. Példa lehet erre a pénzhasználat, amely a modern piaci társadalom alapja. Mégis, először jelentős volt a népi ellenállás a széleskörű pénzhasználat ellen, hogy egy idő után a munkások kezdjenek küzdeni azért, hogy munkabérüket ne természetben fizessék (Heller 1945), vagy a szegények azért, hogy ne természetben kapják a segélyt. Ismertebb és egyértelműbb példa a társadalombiztosítás története. A kiszámítható jövő, az ezt építő biztonságok a modern európai civilizáció tartozékai. Mégis, az ezt az igényt kiszélesíteni és lefelé terjeszteni óhajtó szándékok (mondjuk Bismarck Németországában) fentről indultak el, s a munkások gyakran tiltakoztak az új intézmény ellen, amely jövőbeni biztonságuk igéretével amugyis alacsony bérüket az adott pillanatban kurtította (Rimlinger 1974, Magyarországról Petrák 1978). A továbbiakban azonban ez a kollektív biztonság mindenkivel szemben megvédelmezendő vívmány lett. Némi hasonlóságot mutatnak ezzel a polgárjogi mozgalmak. A sokáig jogfosztottak számára csöppet sem magától értődő, hogy nekik is lehetnek jogaik. Ám ha mégis eléri őket ez az igény, roppant fontossá, s további jogok követelésének eszközévé válhat. Valószínűleg nehezebb példát találni arra, hogy egy később általánossá váló civilizációs elem vagy igény ‘lent’ alakuljon ki, úgy, hogy annak formálásában nem csak a hatalom, hanem még az értelmiség, azaz a szimbolikus világ specialistája sem vesz részt. A társadalomban leszorultak gyakran nem csak a megfelelő kifejezési eszközöktől, a ‘hang’ továbbításának lehetőségétől, hanem még a megfosztottság tudatától is megfosztatnak.6

Ha a civilizáció lényege az, hogy közös normákkal, kommunikációval, stb. lehessen egy társadalomban együtt élni, akkor a folyamatnak a társadalom mind szélesebb rétegeit el kell érnie. A különböző szerzők által vizsgált folyamatok többsége spontánul csak töredékesen érte el a társadalom egészét. Ezért amikor fontossá vált a társadalom egésze (amely periódus többnyire a nemzeti államok kialakulásához kötődik), akkor mindenütt szükség volt civilizációs ágensekre. Az egyházaknak és iskoláknak köztudottan mindig jelentős civilizatórikus missziójuk volt normák, kódok, viselkedési minták terjesztésében. Tessedik Sámuel például hosszan sorolja, hogy mi mindent kellene az iskolákban tanítani, s többek között azt teszi szóvá, hogy míly kevés ‘történt eddig Magyarországban a falusi oskolabéli gyermekeknél a rend szerént való ételnek tanítása eránt’ (Tessedik 1979:124). A modernizálódó Európában egy sor új intézmény kapcsolódott be e folyamatba, a különböző egyesülésektől, fraternitásoktól, szakszervezetektől (Kalb 1997) a gyárakon át a reguláris hadseregig és rendőrségig. A történet végtelen, itt csak érinthető. Egyetlen korai példával szeretném megvilágítani e komplex folyamatot épp a termelés körül kialakuló civilizációs folyamat segítségével. Az első nagy paternalista kísérlet New Lanark volt, miután a 18. század legvégén Robert Owen vált a feltételeket alakító társtulajdonossá. Saját megoldandó feladatát ő maga így látta: ‘Abban az időben Skócia alsóbb osztályainál … megtalálhattuk egy társadalmi közösség szinte minden bűnét, és igen kevés erényét. A lopás és orgazdaság volt rendes foglalkozásuk, a részegesség szokásuk, a kétszínűség és csalás megszokott mezük, a polgári és vallási lázongás napi gyakorlatuk. Csak abban voltak egységesek, hogy munkaadójukkal egyértelműen és mindenben szembeszegültek’.

Ezt a ‘csőcseléknek’ látott embertömeget kellett tehát átgyúrni. A munkaadó dolgát többek között abban látta, hogy az ifjakba beleültesse ‘a figyelem, gyorsaság és rendszeretet szokásait’. Owen, ama korban még kivételként, mindezt nem lelki terrorral, vagy a munkafelügyelők fegyelmezési és büntető eszközeivel akarta elérni, de nem is az érintettek és szervezeteik révén, hanem mindenekelőtt filantrópiával, neveléssel, és a körülmények változtatásával. Ezért vizsgálta, hogy ‘(M)elyek a legjobb megoldások, amelyek révén ezeknek az embereknek és családjuknak tisztes és gazdaságos hajlékot, táplálkozást, ruhát, szakmát, oktatást, munkát és vezetést lehet biztosítani?’ (uo). Ezeknek az elképzeléseknek volt az első kísérleti terepe New Lanark. Az új szervezési-vezetési módszerek révén a munkások maguk tudták napi teljesítményüket figyelemmel kísérni. Ahogy Owen végighaladt az üzemeken, ‘nem volt szükség sem verésre, sem durva szidalmakra… csak rá kellett néznem a munkásra és a teljesítményjelző kockán a színre …’. Az önellenőrzés és teljesítmény szerinti bérezés egyszerre fegyelmeztek és ösztönöztek. Betegpénztár, uzsoraárak nélkül jó minoségű árukat forgalmazó üzlet, az alkoholizmus szankcionálása, s mindenek fölött egy egészen új nevelési rendszer alakították a falu és gyár életét. Az új ‘iskolarendszer’ 18 hónapostól 10-12 évesig fogadta a gyermekeket, liberális nevelési elvekkel, ének-és tánctanítással, természet-szeretetre nevelő, szabadban tartott foglalkozásokkal - s közben az anyák az üzemben munkát vállalhattak. 1816-ban nyitotta meg Owen ‘Jellemformáló Intézetét’, amely a szabadidő eltöltésének, az idősebbek továbbtanulásának színtere is lett. Mindez a kényszer, az ösztönzés, a hosszú távban is gondolkodó jellemformáló nevelés sajátos elegye. Egyszerre szolgálta a paternalista filantróp álmait és a gyáros gazdasági érdekét. Az én szempontomból jól értelmezhető olyan civilizációs erőfeszítésként, amely a felülről kiinduló, és a felső osztály számára (is) hasznos morált és habitusokat kívánta az addig ‘barbárokba’ beplántálni, vagy azokat rájuk kényszeríteni - bizonyos feltételek alakításával.

A civilizációs ágensek működése végtelen változatosságú, s itt csak egy mozzanatot emelek ki, ez pedig az, hogy mikor milyen volt a fizikai és a másfajta, első renden a szimbolikus erőszak szerepe a civilizatórikus elemek többséggel való elfogadtatásban, vagy rájuk kényszerítésében. A kétféle erőszak többnyire egymásba játszik, vegytisztán nem elválaszthatók. Mégis, a civilizációs erőfeszítésekben rejtőző relatív súlyuk koronként és intézményenként változott. Valószínű, hogy számos civilizatorikus folyamatot a kíméletlen kényszer indított el - elég arra utalni, hogy hogyan fogadtatta el Szent István a keresztény vallást a pogány magyarokkal. A szimbolikus tartalmak segítségével a fizikai kényszer (egyes lázongó periódusok kivételével, amikor a hitben kételkedőket vagy azt megtagadókat olykor a legkegyetlenebb módszerekkel vezették vissza a helyesnek vélt útra) lassan átadta a helyét a szimbolikus erőszaknak, amelynek erőszak jellege úgy halványult, ahogyan a normák belsővé váltak. A normalizálódás és pacifikálás folyamata azonban több generációt igényelt, és sosem volt visszafordíthatatlan.

A fizikai erőszaktól a szimbolikus erőszak felé való eltolódás folyamata valószínűleg két síkon, ha úgy tetszik, a courte durée-ben és a longue durée-ben is megfigyelhető. Egy-egy intézmény egy-egy adott ‘civilizációs ciklusán’ belül, mondjuk az iskolába vagy a katonasághoz bekerülők egy-egy adott csoportjánál a kemény eszközök lassan háttérbe szorulhatnak az engedelmeskedést kikövetelő más eszközökkel szemben (jóllehet ‘végső’ szankcióként azért megmaradnak), míg végül legalább egyes normák, magatartások második természetté válnak. Hosszabb történelmi távlatban ‘a civilizáció a longue durée maga’, s legalábbis Európában nem csak a szokások kifinomulása figyelhető meg. Mintha az utolsó évtízedekben egyre kevésbé fogadnák el a fizikai erőszak alkalmazását azokban az intézményekben is, amelyekben ezek használata sok évszázadon át legitim volt - például a gyerekek verése az iskolában, amely magától értődő nevelési eszközből lassan törvényileg tiltottá válik.7 Jó lenne tudni, hogy ebben mi a szerepe ‘nagyobb érzékenységünknek’; annak a felismerésnek, hogy az erőszak hosszú távon nemigen lehet hatékony; vagy talán annak, hogy a szimbolikus erőszak, a ’szelíd erőszak’ olyannyira raffinált lett, hogy lassan még erőszak-jellegét is sikerül elfelejtetnie, azt, hogy végső fokon valóban reális erőszakról van szó.

Az egész civilizációs folyamatnak mindezek után alapkérdése, hogy hogyan teremthetők meg a civilizációhoz való adaptációt lehetővé tévő feltételek azoknál, akiknél nem adottak ’spontánul’ a gazdasági és kulturális tőke szükséges minimumai, illetve azok a képességek és beállítódások, amelyek az adott civilizációs normák mellett segítenek eligazodni, ‘megfelelő’ vagy ‘racionális’ gyakorlatokat alkalmazni, vagy épp csak a körülményeknek megfelelően viselkedni. Ez - mondjuk mai körülmények között - nem jelent mást, mint hogy az ember tudja, hogyan kell a legszerényebb állásra jelentkezni, hogyan kell a közműhátralékról az illetékesekkel tárgyalni, milyen ruhát kell a gyerekre adni, ha egy másik körhöz tartozó osztálytársa meghívja.

A feltételek egy része a társadalmi változások automatikus melléktermékeként kialakulhat. Benda példáját folytatva, a kereskedelem és ipar terjedésével az írástudás mind többek számára vált racionális gyakorlattá. A szegényebb rétegek helyzetének javulásával (már a XIX-XX. században) széles körhöz eljutottak a felsőbb rétegekre jellemző fogyasztási szokások - például a fehér kenyér, amely soká elérhetetlen privilégium volt (Braudel 1985), vagy akár a selyemharisnya, amely korábban a munkáslány számára szinte társadalmilag tiltott volt.

Az automatizmus azonban nem mindig működik. Az induló források is, a képességek is minden ismert társadalomban egyenlőtlenül oszlanak el, s ha a dolgok a maguk útján mennek, a kimenetek sem lehetnek mások. Ezért elkerülhetetlen az a kérdés, hogy hogyan biztosíthatók a szükséges minimális források ahhoz, hogy egy-egy civilizációs ciklus ‘végén’ közeledjenek a feltételek és többek kapcsolódjanak be a jobban civilizáltak körébe.

Mint mondtam, nem tudom, hogy a civilizáció jó-e vagy rossz, s azt sem, hogy mennyit javít és mennyit ront rajtunk. Ám annyi valószínű, hogy egy adott társadalom uralkodó normáinak megfelelő ‘jobb civilizáltság’ azt is jelenti, hogy az egyén jobban ismeri a játékszabályokat; jobban tud igazodni társadalmi elvárásokhoz; jobban el tudja magát fogadtatni; az adott lehetőségeket jobban ki tudja használni; és a változó feltételekhez jobban tud alkalmazkodni. Ez a fajta adaptálódás sem értelmezhető automatizmusként. Kivált gyors változások és csekély, vagy nem jó tőkék esetén szakadék keletkezhet egy-egy társadalmi alrendszer (ha tetszik, mező) követelményei és az oda kerülok habitusai között. Különös nehézségeket okoz, ha ‘válság időszak lép fel, amikor a szubjektív és objektív struktúrák közötti rutinná vált alkalmazkodás brutálisan szétrombolódik’ (Bourdieu 1992:130). Ilyenkor a történelmi időből való kisodródás egyben a társadalomból való kiszoruláshoz vezet.

Ha mindez igaz, akkor legalább egy értékelés megengedett: könnyebb élni és túlélni egy adott társadalomban, ha az egyén vagy csoport jobban ‘civilizált’. A civilizáció építőkövei egyben a társadalmi és kultúrális tőke összetevői is. Ha a civilizációs folyamat sokakat nem, vagy csak részlegesen ér el, akkor a kimaradók óhatatlanul lent maradnak, vagy lecsúsznak. Ahhoz, hogy a fizikai és társadalmi életesélyek közötti távolságok vagy szakadékok ne nőjjenek tovább, vagy épp csökkenjenek, már azon források elosztását is befolyásolni kellene, amelyek a feltételeket alakítják. Azokat a feltételeket, amelyek képessé tesznek a civilizációs folyamatba való bekapcsolódásra, s a megszerzett civilizációs elemek megtartására.

Végül csak alá szeretném húzni Elias figyelmeztetését arról, hogy a civiliációs folyamat nem egyirányú. Noha csak egy lábjegyzet erejéig, de Elias már megemlíti a harmincas években írt műben, hogy ‘a civilizációs folyamat a külső veszélyek állandóan fokozódó korlátozásával zajlik. …(ám) a civilizált viselkedés páncélja igen hamar szétpattanna, ha valamiféle társadalmi változás nyomán ismét akkora bizonytalanság, a veszélyek olyan kiszámíthatatlansága törne ránk, mint egykor…’ (1987:832). A forradalmak, társadalmi kalamitások, háborúk, járványok, válságok és aztán egészen különleges módon a fasizmus illetve bolsevizmus mindíg a legkülönbözőbb de-civilizáló hatásokkal jártak. E krízis-helyzetek hatása, a pokol teljes elszabadulása azonban valószínűleg nem azonos azzal a lassabb felbomlási folyamattal, amellyel most találkozik a világ.

A társadalmak egészét vagy egyes csoportjait érintő kataklizmákban - háborúban, földrengésnél - a civilizáció egyes normái mindenkinél lepattannak, mert a túléléshez betarthatatlanok. Elias említi a kés-villa használat elterjedése kapcsán, hogy (az I. világháborúban) ‘A lövészárokban a tisztek és közkatonák újból késsel és a kezükkel ettek.’ Ő ezt úgy magyarázza, hogy a ‘feszélyezettségi küszöb a kikerülhetetlen helyzet nyomása alatt viszonylag igen gyorsan eltolódott’, s ez nyilván sokmindenre igaz. Ha nincs víz, senki nem tud megfürdeni. Ha az éhenhalástól csak az utcán elhullott lótetemek mentenek meg, mint Pesten 1945 tavaszán, akkor a magyar kultúrában elterjedt lóevéstol való idegenkedést mindenki le fogja küzdeni. Mindez - éppen, mert közös sorsról és közös gyakorlatról van szó - nem érinti a civilizációnak azt a lényegét, hogy segít együttélni egy adott társadalomban.

Más a helyzet akkor, amikor a civilizációs folyamat eredeti irányától lassan, fokozatosan kezd eltérni, az eredetitől eltérő irányba fordul, s tartóssá válik. Az ilyen felbomlások sem ritkák - elég a Római Birodalom bukására utalni. Engem itt és most csak az érdekel, hogy a ma tapasztalható folyamatok - nevezzük globalizációnak, neo-liberális paradigmaváltásnak, posztmodern transzformációnak, vagy aminek akarjuk - értelmezhető-e civilizációs fordulatként, s ha van irányváltás, annak melyek a sajátosságai és következményei. Azt hiszem, hogy az új médiákkal és informatikával összefüggő globális kultúrális változások, amelyeket gyakran a tadicionális európai civilizáció romlásaként értelmeznek, még valahogyan beilleszthető a fent leírt értelmezési keretbe. Amiben én a valódi és veszélyes váltást látom, az nem annyira a ‘macdonaldosodással’ függ össze. Az még akár egy közös, habár békésen differenciált kultúra része is lehet.

Az igazi baj az, hogy ez a folyamat nem közös sors. Nem mindenkit sujtó kataklizma, csak egyes - nem véletlenszerűen kijelölődő - egyének és csoportok sorsa. Az új paradigmában a civilizációs vívmányok már csak azoknak járnak vagy jutnak, akik meg tudják azt maguknak szerezni. A többiek az összetartó pántokon kívülre kerülnek. E ‘többiek’ pedig azok lesznek, akik legkésőbb kerültek be a civilizációs áramba, akiknél nem volt elég idő, hogy a külső kényszerek bensővé váljanak. S ami lefoszlik róluk, az nem csak a külsődleges szokások halmaza, hanem az együvé tartozás tudata, s mindaz, ami normákban és értékekben ezzel jár.

Az állam szerepe a civilizációs folyamatokban

Eddig szándékkal hallgattam arról, hogy van-e az államnak kitüntetett szerepe a civilizációs folyamatban. Hogy az összefüggés fontos, az természetesen nem saját ötletem. Eliasnál ugyan nem központi e kérdés, de nem elfelejthető. Sok hasonló utalás mellett így ír: ‘Egy csomó jelenbeli megfigyelés is erősíti azt a gyanút, hogy a „civilizált” viselkedés kiépülése a legszorosabban összefügg a nyugati társadalmaknak „államok” formájában történő szerveződésével’ (Elias 1987:92).

Swaannal az összefüggés egyértemű, hiszen a könyv egésze arról szól, hogy hogyan alakította az állam az oktatást, az egészségügyet,a jóléti ellátásokat (Swaan 1988). Elméleti keretének egyik fő pillére az, hogy kollektív kihívásokra a közösségek és intézményeik szociogenézisével alakultak ki válaszok, amelyek végül az egyéneket is, közösségeiket is alakították. ‘Az államalakulás, a kapitalizmus fejlődése, továbbá a városodás és szekularizálódás ezekkel együttjáró folyamatai adják e tanulmány magyarázó történelmi hátterét. Az egymással való versengésben az államok bürokratikus hálózatokat építettek ki, amelyek az embereket adófizetoként, újoncként, diákként, paciensként, ellátást igénylőként, választóként összekapcsolták, s így modern értelemben vett polgárokká formálták’(Swaan 1987:2).

A civilizáció fentebb elősorolt ismérvei és feltételei mindezen előzményektől függetlenül is kényszerítenek arra, hogy fel-és elismerjük az állam szerepének szükséges voltát.

Amikor a civilizációs ágensekről volt szó, csak a következtetést kellett volna kimondanom. A hagyományosan legfontosabb szocializációs ágens, a család, nem adhatott át mást, mint saját kultúráját, ez pedig a korai hierarchizált társadalmakban élesen elkülönülő világokat jelentett. Az egyházak nem tudtak a modernitásra fölkészíteni. A spontánul építkező kisebb szerveződések, még ha ‘nevelő’ vagy civilizáló céljuk nyilvánvaló is, mint például az önsegélyező egyesületeké, ugyanúgy nem jutottak el mindenkihez, mint az üzemek. ‘Mindenkihez’ a modern világban csak az állam juthat el. Nála összpontosulnak az ágenseket működtető források is, a kényszerítő eszközök többsége is, legyen szó fizikai, jogi vagy szimbolikus erőszakról.

Amikor azt a kérdést tettem fel, hogy hogyan közelíthetők a hatékonyabb diffúziót segítő civilizációs feltételek, a válaszhoz ismét az államra kellett volna hivatkoznom. Ez már nem csak a szabályozó vagy rendfenntartó állam, hanem az újraelosztást társadalmi méretekben szervező intézmény. Kétségkívül lehet javakat a szegényebbek javára egyéni jótékonykodással, vagy szolidarisztikus közösségek révén is átcsoportosítani. Ezek azonban sosem foghatnak át mindekit, s hatékony átcsoportosításra kevés az erejük vagy akaratuk, illetve az adakozók elemi érdekei mondanak ellent jelentősebb újraelosztó törekvéseknek. Az induló feltételek érdemleges módon nem közelíthetők, azaz a civilizációs munka nem lehet hatékony szabályozások, jogok, továbbá redisztribució nélkül. A munkások nyomoruságos helyzete nem javulhat a munkához kapcsolódó jogok - munkavédelem, munkaviszony szabályozása, ‘megélhetési bérek’ kikényszerítése nélkül (Castel 1998). Az általános létfeltételek (út, víz, csatorna, stb.), az oktatás, az egészségügyi ellátás nem érhetnek el mindenkit tisztes szinten elvonások és újraelosztás nélkül. Az egyetlen jogokat biztosító és forrásokat össztársadalmi szinten átcsoportosító intézmény a társadalom által erre felhatalmazott állam. A pozitív irányú (fentről lefelé áramló) újraelosztás persze csak lehetőség, nem következik be szükségképpen. Ehhez az államra is sokféle nyomást kell gyakorolni, amihez viszont erős civil társadalom kell. A 22-es csapdája az, hogy a civil társadalom jogok és források nélkül nehezen válik hatékony erővé.

Kicsit általánosabban fogalmazva, a nemzetállam funkcióinak és monopóliumainak alakulása az utóbbi 2-300 évben valamilyen haranggörbén ábrázolható. Legkorábban a terület-szerző és terület-védő katonai funkciók alakultak ki, s hamarosan követte ezeket a belső biztonságot védő törvényhozói-jogi funkció, amely egyre inkább igyekezett az erőszak eszközeit monopolizálni. A mind bonyolultabb és szövevényesebb gazdasági és társadalmi működés egy sor közigazgatási, szabályozási, infrastruktúra-építő funkciót tett szükségessé. A korakapitalizmussal növekvő, és változó arcú szegénység a rendőri funkciók erősítését követelte ki, olykor kiegészítve ezt a szegénységet enyhítő feladatokkal.

Ahogyan - többek között az élesedő verseny folytán - bonyolódott a munkamegosztás, s ahogyan ezzel mélyültek, intenzivebbé lettek az „emberi egymásrautaltság” láncolatai (Elias 1987:705 és köv.; Swaan 1988: több helyen), úgy került sor arra, hogy az állam is belépjen a civilizáló ágensek közé. Már utaltam arra, hogy az egyházi oktatás nem tudta követni a modernizálódó világ szükségleteit; hogy a gyár csak azokat érte el, akik üzemekben dolgoztak, s mellesleg távolról sem követte minden tőkés az oweni mintát. A sűrűsödő városok közegészségügye (a csatornázástól és vízellátástól a járványügyig) közbeavatkozást igényelt, mert a ‘potyautasság’ miatt másként nem volt megoldás. Az új kockázatok és új biztonságigények nyomán létrejöttek a társadalombiztosítási rendszerek, amelyek azután erősítették a hosszabb távú előrelátásra, a jövő tervezésére hajló beállítódást. Végül pedig kialakult egy olyan szemlélet és szükséglet, ami a mindennapi élet biztonsága mellett a feltételek ‘emberhez méltó’ színvonalát is követelménnyé formálta. Ezzel a korábban olykor csak a szegények számára kialakított és szegényes intézmények köre szélesedett és színvonala javult. A civilizáló funkciókból így nőttek ki mindenkit átfogó, kollektív, kötelező és nemzeti intézmények (Swaan 1988), amelyek jóléti funkciója, integratív szerepe jelentőssé vált. Az állami növekedési görbe felszálló ága nagyjából az 1980-as években tetőzött.

Az állami funkciók növekedésének folyamata Közép-Kelet Európában is zajlott, ha sok tekintetben más módon és ütemben is, mint nyugaton. A hatás kiszélesedése az utolsó évtizedekben e régióban a korábbinál markánsabb, bár a nyugatinál sokkal problematikusabb volt - a szukösebb források, a diktatórikus kényszerek, s nem utolsósorban a történelmi idő rövidsége miatt. Annyit mégis merek állítani, hogy az államszocializmusnak legalábbis a mi régiónkban a legegyértelműbb pozitív hozadéka a civilizációs szakadék csökkentése nyugat és kelet között, illetve a lent és fent valamelyes egymáshoz közelítése az országon belül.

Újabban az állam visszavonulását szorgalmazó hangok mindenütt felerősödtek. Szűkülnek azok a források, s gyengülnek azok az intézmények, amelyek korábban a közös civilizációt próbálták építeni. A jelek szerint a mai társadalmak igyekszenek a korábbi állami funkciókat kiváltani piaccal, önkéntes ‘non-profit’ szerveződésekkel, egyéni jótékonysággal, vagy egyes funkciók családra visszahárításával. Csakhogy ezek ma épp úgy nem tudnak mindenkit átfogni, s épp úgy nem tudnak forrásokat hatékonyan átcsoportosítani, mint akkor, amikor az állam e funkciókba belépett. Sőt, a sűrűbb és komplexebb társadalomban még a korábbinál is kevésbé működnek a régi megoldások. Az uralkodó ideológia viszont úgy működik, hogy természetesnek tüntesse föl a gyöngék kiszorulását azon forrásokból, amelyek révén korábban egy közös folyamat részesévé kívánta őket tenni. Ezért igaz az, hogy a ‘minimális állam’ első renden a civilizációs folyamatot károsítja. Ezenközben katonai, rendőri, szabályozó vagy igazságosztó funkcióit nem, vagy kevésbé kérdőjelezik meg az új irányzatok, sőt, a ‘minimális állam’ pompásan elviseli az erőszakfunkciók és erőszakszervek erősödését. A minimális állam híveinek törekvései ’sikeresebbnek’, azaz gyorsabbnak és határozottabbnak tűnnek Európa keleti, mint nyugati térfelén, de a nyomás mindenütt erős. Hatásai - nálunk inkább, mint nyugaton - már ma is érezhetők, s egy (alkalmasint súlyos következményekkel járó) decivilizációs folyamat bekövetkeztét vetítik előre.

Összefoglalás és következtetés

A XV.-XVII. századtól kezdve (a kezdet országoként változó) az átalakuló gazdasággal, technikával, urbanizálódással, átalakuló környezettel és létfeltételekkel felületi és mélyebb változások sora indult el. Elias értelmezése szerint a többnyire a felső rétegekből induló impulzusok nyomán új szokások és érintkezési formák terjedtek. Átalakultak a kisebb és nagyobb közösségekhez, azaz a másikhoz és másokhoz, valamint a térhez, az időhöz, a természethez és természetfelettihez való viszonyaink. A jövő például isten titokzatos rendeléséből az emberi tervektől is függővé kezdett válni. Az állami erőszakmonopólium a mindenapi életet (legalábbis az úgynevezett békeidőkben) pacifikálta. E változások lassan beszívódtak a személyiség mélyebb rétegeibe, a külső kényszereket belsővé alakítva.

Mindezt elfogadva mégis szembesülünk egy paradoxonnal. A civilizáció a társadalmi együttélést teszi lehetővé, azaz a társadalom egészéé. Elvben mindenkié, ám ‘magától’ nem jut el mindenkihez. Terjedéséhez olyan feltételek kellenek, amelyek eléggé hasonlóak a társadalom egyes rétegeinél ahhoz, hogy követhetővé, asszimilálhatóvá és racionálissá tegyék a többnyire fentről kiinduló gyakorlatokat. Ezt segíti, ha a folyamat alakításában aktívan vagy interaktívan részt vehetnek azok is, akik abba újonnan kapcsolódnak bele. Általában azonban mindez nem megy magától. Többnyire szükség van úgynevezett civilizációs ágensekre, amelyek a fizikai és szimbolikus erőszak valamilyen elegyével rákényszerítik a többségre azt, amit a hatalom az általa óhajtott együttéléshez elengedhetetlennek tart. A fizikai erőszak kevés a mély változások eléréséhez. A gazdasági erőszak kétélű. A leghatékonyabb a kifinomult és rafinált szimbolikus erőszak lehet. A nagy nehézség az, hogy végülis honnan teremthetők források ahhoz, hogy azok a bizonyos, az adaptálást lehetővé és értelmessé tévő feltételek kialakuljanak, megvalósuljanak. Ebben vált perdöntővé az állam és az állami újraelosztás, illetve az integratív jellegu közös intézmények szerepe.

Ha ezek nincsenek, vagy ha egy bizonyos szint elérése után az erőfeszítések meggyengülnek és a források beszűkülnek, akkor a folyamat elakad, s elobb-utóbb visszájára fordul. Ez a ma még beláthatatlan decivilizációs veszély, a társadalom szétesése bentmaradókra és kirekesztettekre.

A decivilizáció első áldozatai a munka nélkül maradók, a hajléktalanná válók, a civilizálatlan, azaz deregulált munkaerőpiac új páriái, s mindazok, akik alacsony jövedelmük miatt nem juthatnak hozzá azokhoz a legelemibb alapszükségletekhez -gyógyszer és orvosi ellátás, hajlék és annak fenntartása, legalább egy piacképes szakma elsajátítása - amelyekért korábban részben vagy egészben a köz felelősséget vállalt.

Az ő le-és kiszakadásuk megváltoztatja a civilizáció egész arcát. A most már beszűkült, de norma-szabó társadalom számára mind feleslegesebbek és egyre gyűlöltebbek. Hogyan is válaszolhatnának hát másként kirekesztésükre, mint önfeladással, vagy azzal, hogy szembefordulnak a kitaszítókkal? A nyomor új fenyegetései pedig ‘odafent’ kiváltják a köz-és magánerőszak új formáit. Az iskolákra, gyógyításra fordított pénzből az elnyomó szerveket kell erősíteni, börtönöket kell építeni. Ám a gazdagokat ez sem védheti meg teljesen, ezért gyengül az állami erőszakmonopólium, létrejönnek a fegyverhasználatra is jogosított magánrendőrségek. A sokasodó új szegényeket, hogy kirekesztésük legitimálható legyen, a hatalom bűnbakká teszi, s ebben a mechanizmusban tenyészik a rasszizmus és idegengyűlölet. Mindezzel gyengül a társadalmilag oly nehezen elsajátított tolerancia, idejétmúltnak tűnnek az átfogó szolidaritások, s a civilizáltnak vélt társadalmak eljutnak oda, hogy ismét tagadják minden egyén méltóságra való jogát. Mindez pedig végső fokon az európai civilizáció feladásához vezethet, vagy olyan átalakulásához, amelynek már nem sok köze van a humanista európai álmokhoz.