Romacentrum.hu

Bevezető

Egy kisebbség integrációja szempontjából előnyös, ha társadalomszerkezete azonos vagy közel azonos a többségével. Ebben az esetben spontán módon alakulhatnak kapcsolatok a hasonló szociális státuszú csoportok között, sőt adott a feltétel az etnikai határoktól független csoportképződmények kialakulásához is. Az adaptáció folyamatában egy kisebbség mindig a kéznél lévő értékeket veszi át elsősorban. Ha van ereje azokat a saját normáihoz igazítani, ezáltal kulturális értékeit, vagy azok egy részét átmenteni, megvalósulhat az integráció. Ha ezt nem tudja megtenni, az asszimiláció a szükségszerű végkifejlet. Bonyolultabb a helyzet a társadalmi, gazdasági kulturális fejlődés más-más szintjein álló közösségek esetében. Ez lehet egy fejlődési aszinkronitás következménye, amikor egy kisebbség történelmi léptékkel mérhető lemaradásban van a többséghez képest. Ebben az esetben a csatlakozni szándékozónak “időugrást” kell végrehajtania, történelmi időszakokat, esetleg a társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődés szempontjából alapvetően fontos szakaszokat kell átugrania, aminek a következményei akár súlyosak is lehetnek. Előfordulhat továbbá, hogy eltérő adaptációs mintákat megtestesítő embercsoportok kényszerülnek az egymás mellett élésre. Ez utóbbit példázza a volt gyarmatokról az anyaországokba elszármazottak esete. Bár a kiindulási helyzet nem azonos, többé-kevésbé hasonló pozícióról beszélhetünk a roma kisebbség esetében is.

Ez a népcsoport, bár évszázadok óta itt él Európában, nem vált a részesévé az itt zajló meghatározó folyamatoknak. “Kimaradt a történelemből”, aminek oka egy elementáris kulturális másság. A legtöbb, ami egy ilyen helyzetben történhet, hogy kizárólagosan funkcionális – elsősorban gazdasági – kapcsolatok épülnek az ehhez nélkülözhetetlen, ugyancsak funkcionális információcsere (átbeszélés) kíséretében. Ezek a kapcsolatok azonban érintetlenül hagyják az alapértékeket, a közösségszerveződés struktúráit, hiszen a párbeszéd szigorúan az aktuális műveletekre szorítkozik. Ha valamilyen oknál fogva ez nem lehetséges – például a többség elzárkózik, vagy megpróbálja a saját képére formálni a kisebbséget –, a kisebbség két utat választhat: távozik vagy a többség törvényein kívül álló eszközökkel védi meg érdekeit, aminek szükségszerű következményei az etnikumközi konfliktusok. Ha ezek kezelésére nincs az érintett feleknek eszköze vagy szándéka, az eredmény tragikus is lehet. A cigányság európai történetében erre szép számmal találunk példákat. Néha az is előfordul, hogy a két közösségnek sikerül valamilyen közös értékre bukkannia. Ilyenkor az eltérő társadalomszerkezetek ellenére is beindulhat egy, az előzőnél tartalmasabb párbeszéd, s érzelemmotivált kapcsolatok szövődhetnek. A mi esetünkben a zene, a roma kultúra domináns eleme lett az a közös érték, amely lehetővé tette, katalizálta a kiterjedtebb kapcsolatok épülését. De hiába befolyásolta pozitívan ez a tendencia a romaság egészének megítélését, haszonélvezői kizárólag a zenészek és az ő közvetlen környezetükben élők voltak. A többségi értékelés kiemelte őket a változatlanul negatívan megítélt cigány tömegből. Az ily módon kialakult kettős értékítélet feszültségeket generált a roma közösségen belül, erőteljes belső szegregáció ment végbe, amely különösen az etnikai határok mentén jelentős, fölerősítve például a magyar cigányok (romungrók) és az oláh cigányok közötti polarizálódási tendenciát.

Röviden vázolva ez az alaphelyzet. Ebből kiindulva teszünk kísérletet a továbbiakban a mára kialakult helyzet, illetve az idevezető folyamatok áttekintésére, valamint a roma értelmiség képzése szempontjából fontos teendők megjelölésére.

A roma közösségszerveződés alakulása az ideérkezéstől napjainkig

Mielőtt a téma tárgyalását elkezdenénk, rögzítenünk kell egy alaptételt: a többségi társadalmakban érvényes kategóriák nem, vagy csak igen korlátozott mértékben alkalmazhatók a romavilág kutatására, minősítésére. Elsősorban önmagát csapja be az, aki a saját szempontjai szerint próbál megítélni egy más kultúrában, más szempontok szerint létezőt. Ma már világos, hogy alapvetően ez a kategóriahasználat felelős korunk torz cigányképének kialakulásáért, illetve a felmerülő problémák megoldására tett kísérletek előrekódolt kudarcaiért. Nyilvánvaló, hogy a roma kisebbség által megtestesített jelenség egyedülálló Európában. Ez egy olyan kisebbségi lét, amely az idők kezdetétől minden bizonnyal az idők végezetéig tart, tehát tökéletesen predesztinált, és ez az, ami kötelezővé teszi a sajátos kategóriahasználatot. Ha a romakérdést stratégiai kérdésként kívánjuk kezelni, akkor a váltás e területen – nevezzük talán paradigmaváltásnak – alapkövetelmény.

Angus Fraser A cigányok című könyvében szól a 15. században Európában “kalandozó” roma csoportokról, amelyeknek a szerző leírása alapján jól felismerhető közösségi struktúrái feltűnő módon hasonlítanak a Magyarországon e század közepéig létezett, illetve más országokban valószínűleg ma is létező, a társadalmak peremén kívül élő roma csoportokra jellemző szerveződési formákhoz. Vagyis úgy tűnik, az eltelt fél évezred alatt nem változtak a romák körében a közösségszerveződés szempontjai. Az alapelv az volt, hogy egy-egy csoport nagysága nem haladhatja meg azt a mértéket, amely a személyes kapcsolatok révén még átfogható. Ezen az alapon létrejött egy horizontális társadalomszerveződési modell, amely nem igényelt intézményeket, bürokráciát, elutasította a hatalmat és a társadalmi funkciójú agresszió minden formáját. Két kérdés vetődik fel ennek kapcsán. Az első, hogy ez a döntő jelentőségű motívum eleve adott volt-e, vagy az európai viszonyok ellenhatásaként kialakult evolúciós fejlemény. A másik: miért maradt változatlan, miért nem “fejlődött”, módosult egy fél évezreden át – más régiókban esetleg még tovább – ez az Európában anakronizmusnak számító társadalomszerkezet? Az első kérdésre mindaddig nem tudunk válaszolni, amíg nem ismerjük a világ más tájain élő romák helyzetét. Ugyanakkor fel kell tételeznünk a folyamat adaptivitását, tekintve, hogy Európa nem volt hajlandó befogadni a romákat. A részleges, illetve teljes kívülállás állapota csak ebben a formában volt fenntartható. Az agresszió legkisebb mértékű vállalása is a roma kultúra teljes eltűnését eredményezte volna. A második kérdésre viszont valószínűleg Széphalmi Ágnes docens, pszichológus megállapítása a válasz, miszerint “ha egy kultúra valamilyen permanens külső hatás eredményeképpen nem tud a saját programja szerint, illetve más kultúrákkal kooperációban fejlődni, megmerevedik vagy eltorzul.”

Mindkét kérdés szempontjából figyelemreméltó egyrészt a Marosvásárhely környékén élő Gábor cigányok esete, akik szigorúan csak annyi tanulást engedélyeznek gyermekeiknek, amennyi a már belakott gazdasági fülke megtartásához szükséges. Ez egy olyan evolúciós elemnek tekinthető, amely egy, a hatalom számára minél inkább elfogadható életforma kialakítását célozza meg, rendkívül szigorú, már-már az aszkézis határát súroló rendszabályok révén. A másik figyelemreméltó példa a zenész roma közösségeké, ahol zajlottak, illetve zajlanak bizonyos felszín alatti, perspektívát sejtető folyamatok. Ezek részletesebb taglalására a későbbiekben visszatérünk.

Amikor a romák Európába érkeztek, nemigen kínálkozott megélhetési lehetőség a számukra, hiszen a középkor végén itt már kialakult vagy alakulóban lévő államszervezetek voltak a hozzájuk kapcsolódó hatalmi viszonyokkal, intézményekkel, tulajdonszerkezettel, erőszakszervezetekkel, illetve a mindebből természetszerűen következő háborúkkal. Egy vertikális társadalomszerveződési modell állt szemben egy horizontálissal: semmiféle integrációról vagy asszimilációról nem lehetett szó ebben a helyzetben.

Hitelesnek tekinthető levéltári információkkal csak a török hódoltság végétől rendelkezünk, amiből arra következtethetünk, hogy ekkor vette kezdetét a romák végleges letelepedése Magyarországon. Innen datálható magyarok és romák együttélése, bár valamilyen kapcsolat minden bizonnyal már korábban is volt a két kultúra között, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a már akkor is “fejlettebb” Nyugat-Európa igen radikálisan elutasította a romákat: üldözte, likvidálta, illetve a gyarmatokra deportálta őket, s ez az ellenségesség mind keletebbre szorította a mobil közösségeket.

A horizontális társadalomszerveződés “technikája”

A következőkben egy tisztán vérségi alapon szerveződött csoport – egy ismerős család – példáján igyekszünk bemutatni a társadalomszerveződésnek ezt a sajátos formáját.

Az adott közösséget három fivér és családjaik alkotják. Nevezzük őket A-nak, B-nek és C-nek. A-nak és B-nek egyaránt 11 gyermeke van (A-nak négy fia és hét lánya, B-nek nyolc fia és három lánya), C-nek 2 (két fiú).

Az ősök mind zenészek voltak – ez tehát egy cigányzenész közösség: a férfiak végeznek zeneszolgáltatást, mezőgazdasági alkalmi munkát, gyógynövénygyűjtést stb. A sikeres zenész, B és C kevésbé sikeres, ez a tény azonban kezdetben nem befolyásolja a csoporton belüli szolidaritást. (Minden jó bandában el lehet rejteni egy-két gyengébb muzsikust…) Mind a 24 gyerek megérte a felnőttkort, házasságot kötött, családot alapított. A lányok elköltöztek, más településeken élő roma közösségek tagjai lettek, a fiúk helyben maradtak. Az átlagos gyerekszám a létrejött új családokban öt, ami a csoport ugrásszerű növekedését eredményezte, s amikor a létszám elérte azt a bűvös határt, amelynél többel az individuum már nem képes a személyes, közvetlen kommunikációra, a két csoport, szinte észrevétlenül, kettévált. Ettől kezdve már fontos volt, hogy A kiváló zenész, B pedig nem az: egy láthatatlan fal emelkedett lassan A és B – most már több családból álló – közösségei közé. Azok a csoport-ismérvek – a feltétlen szolidaritás, bizalom, segítségnyújtás –, amelyek korábban a csoport egészét együtt tartották, ettől kezdve a két csoporton belül, külön-külön érvényesültek. A és B eltávolodott egymástól, s A a továbbiakban inkább a hozzá hasonló, tehetséges zenészekből álló csoportokkal tartott fenn intenzív kapcsolatot. A nem vérségi, hanem foglalkozás szerinti szerveződés az oláh cigányoknál már korábban végbement, s az azonos tevékenységet végző családok közösségei váltak nyelvileg-kulturálisan viszonylag zárt egységekké, amint pedig e tevékenység valami kényszerű okból megszűnt, az illető csoport képtelen volt továbbőrizni identitását és széthullott. Jól példázza ezt a szegkovács romák esete: amint a technológiai fejlődés kiszorította őket a piacról, a közösségek felbomlottak, tagjaikat felszívta a nagyipar, s már semmit sem tehettek az asszimiláció ellen.

Érdekes kísérlet lenne megfigyelni, mi történnék, ha a korábbi mesterségtől ugyan eltérő, de még mindig az ő kulturális kompetenciájukba tartozó foglalatosságot találnának maguknak ezeknek a hajdani csoportoknak a tagjai (esetleg mások találnák ilyet a számukra, ahogyan az Indonéziában történt, ahol holland munkapszichológusok javaslatára kezdtek az őslakók faragott bútort készíteni, amely ma már sláger az egész világon…) Elképzelhető, hogy a csoportok újjáélednének, s a kézművesek közül fokozatosan kiemelkednék néhány iparművész – vagyis az értelmiségévé válásnak egy sajátos és adekvát útja nyílnék meg a romacsoport tagjai előtt. (Lásd: Kárpáti Andrea–Antal Judit: Cigány gyerekek vizuális képességei.)

A kisebbségi lét lélektani következményei

Ha a kisebbségi lét tartós, a következményei is azok, sőt, erősítik egymást; rétegződnek, dinamizálódnak, visszahatnak. Az akció reakciót vált ki, a diszkriminált személyiség lázad vagy kompenzál. Ezt a jelenséget a szociálpszichológia szakirodalma mára alaposan kitárgyalta, tehát kimerítő és megalapozott ismereteink lehetnek az elfojtásról, kivetítésről, átfordulásról, frusztrációról, depresszióról, kisebbrendűségi érzésről, öngyűlöletről. Tekintve azonban, hogy a roma kisebbség helyzete sajátos, célszerű az ő reakcióit e sajátosságokra is figyelve szemügyre venni. Azt látjuk, hogy egy több évszázadon át stabilan fennálló, változatlan közösségi struktúrákat hordozó kisebbség, amely az őt sújtó, helyenként súlyos diszkrimináció ellenére sem lázad. Immúnis a hatalommal szemben, ezért tűnik a többség szemében fejlődésképtelennek. A roma kisebbség reakcióit ezért célszerű két csoportra osztani: elsődleges és másodlagos reakciók halmazára. Az elsődleges reakciók azok a feltételes reflexszerűen kialakult készségek, amelyek a diszkriminációk hatásait, illetve a sajátos status quo következményeit igyekeznek az elviselhetőség határain belül tartani. Érdekes, hogy ezek többnyire a csoport közös akciójaként nyilvánultak meg, de legalábbis a társak szolidaritásától kísérve, és mindig az egész közösség hasznára. Ismeretségi körünkben három megnyilvánulási formájával találkoztunk.

Az egyik egy rendkívül magas fokra fejlesztett rejtőzködési készség; az egyén kitűnő érzékkel mindig megtalálja a kibúvókat, kiskapukat, tudja, hogyan lehet a hatalmat kijátszani, a ránézve hátrányos intézkedéseket vagy azok hatását semlegesíteni, az akadályokat megkerülni. Sohasem konfrontálódik, mindig kitér.

A másik megnyilvánulási formát “kamu-hízelgésnek” nevezhetjük: a közösség kiválasztja a többség egy vagy több, lehetőleg befolyásos képviselőjét és elhalmozza dicséretekkel, azt állítja, hogy az illető a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legbátrabb ember a világon. A hiúságra épít, s ezért csaknem mindig hatásos. Ezáltal sikerül az ellenérzéseket semlegesíteni, sőt, kézzelfogható előnyökhöz is jutni.

A harmadik ismert módszer az óhatatlanul felgyülemlő agresszió levezetésére szolgáló álveszekedés, amely a nők körében figyelhető meg. Minden látható ok nélkül tör ki, s úgy is ér véget, ám, amíg tart, egy kívülálló számára meglehetősen ijesztő… Ordítozva szidják, átkozzák egymást, majd néhány perc múlva ott folytatják a beszélgetést, munkát, ahol a veszekedés kitörésekor abbahagyták; nincs sem harag, sem bocsánatkérés, a veszekedés nem hagy nyomot senkiben. Az álveszekedéssel nemcsak a gőzt eresztik ki az asszonyok, hanem “edzésben” is tartják magukat: ha a közösségnek valamilyen – most már igazi – vitája támad a külvilággal, ők küzdenek az első vonalban…

Ezeknek a mára ritualizálódott magatartásformáknak ott a lenyomata a magyarországi kárpáti cigány nyelven is, egyrészt két, más nyelvre csak körülírással lefordítható szó formájában, másrészt abban, ahogyan ezek a romák önmagukat és a nem-romákat nevezik. (Mivel a roma írás szabályai még kialakulatlanok, a magyar írásmódot használjuk.)

Mindkét említett szó valamilyen félrevezető műveletre utal: kamukóre = egy konkrét esetben megvalósuló blöff. (Innen a magyar argóban használatos “kamu”, “kamuzás” szó.) Például: kamukóre khére dzsal = úgy tesz, mintha hazamenne. Habiszi = viselkedéssel, ráutaló magatartással való félrevezetés. Például: habiszi kamel le = úgy tesz, mintha szeretné.

A pejoratívvá, már-már sértővé vált “cigány” jelző helyett terjedt el mindinkább a saját megjelölésre a rom, amely a cigány nyelvet nem beszélők szóhasználatában változott romá-vá. Retorzióként ugyanakkor megszületett – a sápadt arcú, goj, gyaur analógiájára – a gádzsó kifejezés, a “cigányéhoz” hasonló, pejoratív értéktartalommal. Érdekes viszont, hogy nőnemű alakja, a gádzsi nem pejoratív. Mivel az a közösség, amelynek nyelvi leleménye ez a szó, a magyar paraszti társadalommal napi kapcsolatban állt, a gádzsó eredeti jelentése paraszt, paraszt férfi, a gádzsi-é pedig parasztasszony. Szélsőségesen pejoratív, kifejezetten sértő a hasonló jelentésű proszto szó, olyannyira, hogy nincs is nőnemű alakja. Van azonban a parasztember megjelölésére egy minden értékítéletet nélkülöző szó is a roma nyelvben: góri (származéka a góré = főnök); nőnemű alakja a górkinya (a -kinya a szlovákból átvett, nőnemű személyt jelölő toldalék.) A parasztembernek szintén érzelemmentes megjelölésére szolgál a hulaj = gazda (nőnemben hulani) szó, viszont kifejezetten pozitív a manus és manusni, illetve a raj (úr) és ráni (úrnő). A nagyjából azonos jelentésű szavak egymástól eltérő érzelmi töltését nem a megjelölendő személy iskolai végezettsége vagy szociális státusza határozza meg, hanem az iránta táplált szimpátia, illetve antipátia mértéke. A gyermekeket, fiatalokat is sokféleképpen nevezik. A roma fiú: cshávo, a nem roma fiú: raklo, a roma lány: cshaj, a nem roma lány: rakli; ha viszont családtagként jelölik őket (valakinek a fia, lánya), az etnikai hovatartozástól függetlenül a cshávo illetve cshaj szót használják, éppúgy, mint ahogyan a férj (rom) és a feleség (romni) esetében is egységesen a cigány szót használják.

Talán nem nehéz belátni, hogy ezek a reflexek egymással kombinálva hatékony védelmet jelentettek a roma közösségek számára. Nem csupán az életben maradást szolgálták, de jelentős szerepük volt a gyűlöletre hangoló frusztráció elhárításában is.

A magyarországi romák a 20. században

A második világháborút követő változások alapjaiban rengették meg a romavilágot. A kommunista rendszer egyenlőségeszménye, különösen, amikor ez a teljes foglalkoztatottság és a mindenkit befogadó szociális ellátórendszer formájában kézzelfoghatóvá is vált, új helyzetet teremtett a romák számára. A viszonylagos létbiztonságban elhitték, hogy kívülállásuk véget ért. Rohamos gyorsasággal kezdték elhagyni azokat a szokásokat, amelyek eddig a túlélésüket szolgálták, s ez a kulturális értékek, hagyományok, az anyanyelv nagyfokú erózióját is magával hozta. A most már stigmának érzett roma életforma a múlté lett, különösen távol került tőle az a néhány roma származású értelmiségi, aki a hatvanas-nyolcvanas években nőtt fel: ők teljes mértékben elszakadtak a roma világtól s asszimilálódtak.

A zenész romák társadalmában másféle folyamatok zajlottak, hiszen ők töretlenül gyakorolhatták a saját kulturális kompetenciájuk körébe tartozó tevékenységet, amely ráadásul a többség által is nagyra becsült értéket közvetített; amikor a kiegyezést követően megindult Magyarországon a polgárosodás, színre lépett a képzett, hivatásos cigányzenész, s a magyar cigányzene hamarosan világhírűvé vált. A 20. század hatvanas-hetvenes éveiben pedig, a stagnálásnak egy rövid időszaka után, az eddig döntően a magyar zenei folklórhoz kötődő harmóniavilág átalakult: azok a szűkített és moll hangzások váltak dominánssá, amelyekről a roma zene mindenütt a világon felismerhető. A magyar cigányzene a szó legszorosabb értelmében önálló életre kelt. A formai elemeket tekintve ugyan magyar népzene volt ez is, tartalma azonban már a roma lélek mélyéről fakadt, s ettől intenzívebbé, tartalmasabbá váltak a csoporton belüli, személyközi kapcsolatok is, erősödött az összetartozás érzése. A cigányzenét mint szolgáltatást fokozottan igénylő idegenforgalmi konjunktúra jótékonyan hatott a roma identitástudatra.

A magyarországi romák huszadik századi történetét tehát két, ellentétes irányú folyamat jellemzi: az erőteljes és gyors asszimiláció, valamint az identitástudat erősödése. Izgalmas volna megtudni, hová vezetett volna ez az út, ha a rendszerváltás le nem zárja. Ekkor azonban a munkahelyek tömeges elvesztése, a szociális védőháló eltűnése következtében a romák szinte egyik napról a másikra visszazuhantak az ötven évvel korábbi viszonyok közé, de most már eszköztelenül: szokásaiktól, hagyományaiktól, pszichológiai “trükkjeiktől” megfosztva kell szembenézniük a társadalmonkívüliség tényével. A második világháború utáni kettős törés határozza meg a romák mai, már-már kilátástalannak tűnő helyzetét, amikor is szükségszerűen jelentkeznek a más kisebbségek esetében kizárólagosnak tételezett, de itt “másodlagos reakcióknak” nevezett effektusok: a traumatikus lelki hatás kirekesztése, elfojtása, a kivetítés, az átfordulás. Amikor a kirekesztettség hatásai szorongássá sűrűsödnek. Amikor az egyén azt látja, hogy rajta kívül álló okok miatt került olyan helyzetbe, amelyből nincs menekvés… A depresszió, a pszichoszomatikus betegségek, a személyiségtorzulások melegágya ez.

A kérdés komplex megközelítést igényel. Van tennivaló az oktatásban, a foglalkoztatásban, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a tömegtájékoztatásban. Látni kell azonban, hogy bár ezek alapvetően a többség feladatai, igazán csak akkor lesznek hatékonyak, az általuk kiváltott folyamatok gördülékenyek, ha tevékeny résztvevőjük egy kompetens, a valódi tudást birtokló roma értelmiség. Ez a társadalmi integráció beindulásának legalapvetőbb feltétele.

A roma értelmiség képzésének problémaköréről beszélve nem kerülhető el az első generációs értelmiség helyzetét általában és alapvetően meghatározó tényezők áttekintése. Az első generációs értelmiségnek már az értelmiségi léthez vezető úton ki kell szakadnia a saját környezetéből. Nem csupán új életstílust kell megtanulnia, hanem kommunikációs technikát, gondolkodásmódot is. Ha nem túl nagy a kontraszt régi és új világa között, lehetősége van az időnkénti visszatérésre, erőt adó megmártózásra, de akár a végleges visszatérés lehetősége sem kizárt (jól ismert a faluból elszármazott, majd oda visszatért orvos, tanító stb. esete). Ebben az esetben jó esély van arra, hogy egyrészt tradicionális közösségének vezető tényezőjévé váljék, másrészt, hogy az ő gyermekei már az általa kitaposott úton jussanak el az értelmiségi léthez, illetve erre másokat is inspiráljon. Ez által adottak a közösség szerves fejlődésének feltételei.

A roma értelmiséginek azonban nem egyszerűen le kell válnia a saját világáról, hanem attól nagyon messzire el kell távolodnia. El kell felejtenie nyelvét, szó szerinti és szimbolikus értelemben egyaránt. Számára eddig ismeretlen, új kategóriák szerint kell gondolkodnia, viselkednie, beszélnie, olyan új normáknak kell megfelelnie amelyek esetenként szemben állnak az ő világában meglévőkkel. Ha ehhez hozzávesszük a kisebbségi helyzetekre általában, de a roma kisebbség esetében különösen jellemző kitörési vágyat, elmondhatjuk, hogy a roma értelmiségi elszakadása a saját világától elementáris. Innen már nincs lehetőség a visszatérésre, de még a párbeszédre is alig. Tetézi ezt az a sajnálatos körülmény is, hogy a roma értelmiséginek a többség általi elfogadása csak a legritkább esetben tekinthető problémamentesnek – gondoljunk például a kontraszelekció egyre erősödő tendenciájára – ezért ezek az emberek törvényszerűen elmagányosodnak, szigetemberré válnak.

Alapkövetelményként fogalmazható meg tehát, hogy a roma értelmiség számarányának nagyságrendekkel kell növekednie. A kérdés az, hogy ez miképpen érhető el: célzott elitképzéssel, vagy a kisebbség egészét érintő reformokkal. Az elitképzés már rövid távon hasznosulhat, veszélye viszont az, hogy az így felnövekvő, még mindig nagyon kis számú jelölt várhatóan szembesül mindazokkal a konfliktushelyzetekkel, problémákkal, amelyek már a meglévő roma értelmiséget sújtják. A másik ok, amiért ez a szisztéma nem ajánlható mint kizárólagos megoldási lehetőség, hogy egy folyamatban lévő kirekesztődési folyamatot próbál meg korrigálni abban az életszakaszban, amikor ez már majdnem teljesen lezárult. E probléma elemzését adja Bábosik István egyetemi tanár a Romapedagógia című tanulmánygyűjteményben közölt, a roma tanulók spontán kirekesztődését bemutató tanulmánya.

A kirekesztődési folyamatnak tehát egy sokkal korábbi életszakaszban kell útját állni. Szakmai körökben igen elterjedt az a vélemény, hogy a roma gyermekek biológiailag gyorsabban, szellemileg lassabban érnek az európai átlagnál. Feltehetőleg ezért minősítik oly gyakran szellemi fogyatékosnak, gyógypedagógiai esetnek a roma tanulókat, s utasítják őket az úgynevezett “kisegítő iskolákba”. A Romapedagógia című tanulmánygyűjteményünkben publikált új kutatási eredmények azonban azt bizonyítják, hogy ezeknek a gyerekeknek a szellemi struktúrái nem fejletlenebbek, hanem mások. A sablonra építő iskola viszont nem tud mit kezdeni a mássággal. Részben ez magyarázza a szegregált iskolai intézmények létrejöttét, no meg, gyaníthatóan, a “normatív támogatási rendszer”, és legalább annyira a kirekesztő szándék is.

A roma értelmiség létrejöttének kulcsmozzanatai

A roma kisebbség integrációjának sarkalatos kérdése az értelmiség léte vagy nemléte. A feladat tehát e kérdés megfejtése: miképpen teremhető meg egy kellően széles bázisú, és kellően felkészült roma értelmiség. Ugyanakkor látni kell, hogy ez a kérdés csak az összefüggések rendszerében elemezhető a siker reményében. Mindenek előtt az vizsgálandó, hogy ebben a sajátos helyzetben melyek azok a döntő mozzanatok, amelyek alapvetően érintik az adott kérdéskört. A horizontális társadalomszerveződés mint adaptív tendencia az itt lehetségesnél szélesebb perspektívájú vizsgálódást igényel, de meg kell említenünk, mert döntő – sőt lehet, hogy a legdöntőbb – jelentőségű, mindenre kiható motívum a roma kultúrában. Ezzel magyarázható az a sokféleség, amely a roma közösségen belül mára kialakult, és amely leginkább a nyelvek, nyelvjárások nagyfokú szóródásával érzékeltethető. (Brit kutatók három fő nyelvi csoportot határoztak meg: örmény, szír, és európai roma nyelvek csoportját. az európai csoporton belül eddig körülbelül hatvan nyelvet, nyelvjárást regisztráltak. Magyarországon legkevesebb ötről tudunk.)

A másik döntő jelentőségű mozzanat, hogy Magyarországon a XX. század közepén lezárult, az itt felvázolt horizontális társadalomszerveződéssel jellemezhető, a kisközösségek számára bizonyos autonómiát biztosító állapot. Az addig stabil struktúrák nagyon rövid idő alatt, hozzávetőleg egy emberöltőn belül felbomlottak, és beindult egy rendkívül gyors asszimilációs folyamat. Ekkor született meg a roma származású értelmiségi típusa, aki számára természetszerűen a többségi társadalom intézményi struktúráiba való integrálódás volt az egyedül járható út, ami önmagában nem lenne baj. A baj az, hogy elszakadása a saját közösségétől szükségszerű volt. Ebből a körből került ki a rendszerváltás idején a politizáló roma értelmiség, amelynek kudarca egyrészt ezért volt elkerülhetetlen, hiszen már nemigen tudott kapcsolatot fenntartani a saját közösségével, másrészt pedig azért, mert a számára felajánlott demokratikus intézmények használatára mentálisan nem volt felkészülve. Ezért nem valósulhatott meg az egyébként kívánatos politikai párbeszéd többség és kisebbség között.

A magyarországi roma kisebbség jelen helyzete átmeneti. A hagyományos társadalomszerveződési modell a hozzá kapcsolódó életformával, világnézettel, kulturális értékekkel gyakorlatilag a múlté, az esetleg megoldást ígérő asszimilációs-integrációs folyamat elakadt, új struktúrák kialakulása pedig még el sem kezdődött.

Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben súlyponti szerepe van az oktatásnak. Csak a roma tanulókat érintő pedagógiai gyakorlat megújításával érhető el (nem nyolc éven át tartó felzárkóztatással!), hogy ezek a gyerekek is képességeiknek megfelelő színvonalon végezzék el a különböző iskolákat. Ezzel elérhető lenne egy, a mainál jóval népesebb polgári-alkalmazotti középréteg megszületése, ami által mérséklődne a két világ távolsága, s amely a következő fázisban már természetes úton termelné ki a saját értelmiségét. A kulturális értékek megőrzése szempontjából fontos lenne a saját kultúra által inspirált, és társadalmi szükségletet kielégítő tevékenységek gyakorlásának elősegítése, az anyanyelv ápolása, oktatásának kiterjesztése.