Romacentrum.hu

A kutatást támogatta az OTKA (témaszáma T 025645) és az OKTK (A.1322/VI.

1. Bevezetés

Tanulmányomban a cigányság egészségügyi ellátásával kapcsolatos anomáliákat feltáró empirikus szociológia felmérés eredményeit ismertetem, amelyet 1997­-1998-as időszakban végeztünk Budapesten, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.

A cigányság rossz szociális helyzete, alacsony iskolai végzettsége és katasztrofális egészségi állapota miatt felvetődik az a kérdés, hogy mit tesz az egészségügy a gondok megoldása érdekében. A kutatás során e kérdéskörnek a tisztázása volt a cél, és ennek kapcsán elsősorban a cigányság egészségügyi ellátása során tapasztalható problémák feltárását kíséreltem meg, annak alapján, ahogy ezt a cigány betegek tapasztalják, illetve megélik.

A kérdés fontosságát a hazai cigányság szociális helyzetének és egészségi állapotának alakulásán kívül más indokok is alátámasztják, ezek közül kettőt emelek ki.

Egyrészt orvos-szociológiai, illetve orvos-antropológiai kutatások bizonyítják, hogy a rosszabb helyzetű társadalmi csoportok tagjai az egészségügyi ellátás területén is hátrányban vannak: például a fehér bőrű középosztálybeli orvosok hosszabb időt fordítanak az ugyancsak fehér, középosztálybeli páciensekre, mint az alsóbb társadalmi csoportok és(/vagy) a színes bőrűek ellátására [Helman, 1994]. A jelenség magyarázatánál egyrészt kulturális különbségekből lehet kiindulni: az orvos szívesebben kommunikál egy olyan pácienssel, aki jobban beszéli a nyelvet és magasabb az iskolai végzettsége, így könnyebben megérti azt, amit mond neki. Másrészt azonban állhat a háttérben etnikai megkülönbözetés is. Az utóbbi szempont azért válhat különösen fontossá, mivel Magyarországon a legelutasítottabb etnikai kissebségi csoport a cigányság. Igen erős ellenszenv mutatkozik velük szemben a többségi társadalom részéről, egy szociológiai felmérés eredményei szerint e tekintetében a cigányokat csak a homoszexuálisok, a kábítószer fogyasztók és a bőrfejűek előzik meg [Erős, 1998].

A magyar egészségügyi rendszerben a rendszerváltás után a piaci elemek jelentősége felértékelődött, ráadásul úgy, hogy a hálapénz szerepe változatlan maradt, ezért kérdéses, hogy a munkanélküliség által leginkább sújtott, javarészt segélyekből élő romák milyen ellátást tudnak maguknak megvásárolni.

A romák egészségügyi ellátásával foglalkozó meglehetősen szegényes szakirodalmi anyagból két ­- ugyan egymásnak ellentmondó, de a kutatás során fontossá váló - szempontot emelek ki.

Az első megközelítés szerint az egészségügyi ellátást igénybe vevő romák mások, mint a többi páciens. A másságból eredő problémát Stewartnak a Daltestvérek című munkájából vett idézettel szeretném érzékeltetni: „a kórház veszélyes hely, ahol a romáknak elkerülhetetlenül el kell szakadniuk a hozzátartozóiktól, de amennyire csak lehet, megpróbálják enyhíteni az elszakadást. A kórházban fekvő hozzátartozók látogatása a település kalendáriumának szerves része, és a közeli hozzátartozók mindig szép számmal állják körül a hozzátartozó ágyát. A hivatalos látogatási időben a betegágy körül kirajzolódik a roma közösség ünnepi képe, ami a leginkább a férfiaknak és a nőknek a szoba két oldalán való felsorakozásában, a csoport érkezésekor és távozásakor váltott legünnepélyesebb köszöntésében, valamint a magukkal hozott italban nyilvánul meg. A romák ugyan jól tudják, hogy az ital és a gyógyszer kizárják egymást, de azt is tudják, milyen erős jelképe az ital a romák testvériségének, és emellett mennyire tisztítja a testet is.” [Stewart, 1993]

A Daltestvérekből vett idézetben szereplő romák zárt közösséget alkotnak, sajátos normákkal és szokásokkal, amelyek fenntartásához erősen ragaszkodnak. Ennél fogva az egészségügyi ellátás során a problémát a roma betegek kulturális különbsége okozza. A fő kérdés ebben az esetben az, hogy az egészségügyi személyzet mihez tud kezdeni ebben a szituációban. Például az idézetben szereplő beteget rá tudják-e venni valamilyen módon arra, hogy semmilyen körülmények között, még a közösségi összejövetelek alkalmával se fogyasszon alkoholt.

Vagy nézzünk egy egyszerűbben megoldható problémát. Levendel László [1998] beszámol egy esetről, amikor egy cigány beteg nem akarta bevenni az orvosságot, mert annak zöld volt a színe. Az orvosnak el kellett távolítania a zöld bevonatot és így a beteg már hajlandó volt elfogadni a gyógyszert.

A másik nézőpont szerint viszont a kulturális különbözőségek hangsúlyozásával óvatosan kell bánni, ugyanis az urbanizálódott cigány népesség körében például félrevezető lehet, ha az egészségügyi intézményrendszer alacsony igénybevételét a cigányságnak a kórházaktól való „ösztönös” félelmével magyarázzuk, amely ennek az „egzotikus” kultúrának a sajátja, holott csupán arról van szó, hogy a cigányok rossz szociális körülményeik miatt egy piaci típusú egészségügyi rendszerben csak az alacsony színvonalú ellátási formákat tudják igénybe venni, és ezért nem szívesen mennek kórházba (Sutherland, 1992).

Fentiek alapján a romák egészségügyi ellátása során adódó gondokat szociális és etnikai problémaként is értelmezhetjük. A kutatás során megpróbáltuk e két tényező szerepét tisztázni, ami azért is fontos, mert a cigányság egészségi állapotának javítását megcélzó programoknak ha nem is e legfontosabb, de egyik lényeges eleme lehet egészségügyi ellátásuk javítása, ennél fogva nem mindegy, hogy a romák egészségügyi ellátása során tapasztalható problémák etnikai vagy szegény kérdésként definiálódnak.

2. A felmérés során használt módszerről

A kutatás során interjús módszert alkalmaztunk és több mint hatvan interjút készítettünk. A problémakör minél teljesebb feltárása érdekében a romákat ellátó orvosokkal, illetve ápolókkal is készültek interjúk. Az interjúalanyok kiválasztásánál azokat tekintettük cigánynak, akik önmagukat is ebbe a kategóriába sorolták.

Noha egy kvalitatív szociológiai felmérés esetében nem követelmény, hogy a kiválasztott személyek reprezentálják az alapsokaságot, ennek ellenére - a minél árnyaltabb kép kialakítása érdekében - törekedtünk arra, hogy a megkérdezettek társadalmi helyzete lehetőleg minél különbözőbb legyen. Igyekeztünk figyelembe venni, hogy a cigányságon belül is vannak jelentős különbségek az élethelyzet tekintetében annak ellenére, hogy életkörülményeik általában véve rendkívül rosszak.

A szociális helyzet szempontjából úgy véltem, hogy fontos dimenzió a lakóhely típusa, ezért a fővárosban, Miskolcon és egy alig több, mint kétezer lelket számláló Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kistelepülésen készültek interjúk. A két városban a lakóhely jellege alapján szintén erősen eltérőek a romák életkörülményei. Jelentősebb számú cigány népesség él viszonylag konszolidáltnak tűnő körülmények között például Miskolcon, az „Avas” lakótelepen (a nem cigány lakossággal vegyesen), illetve szörnyű körülmények között, a döntő többségükben cigányok által lakott un. „Szondi” telepen. A név megtévesztő, ugyanis ez eredetileg munkástelep volt, ahová a cigányok csak később költöztek be. A nem cigány lakosság ezzel a folyamattal párhuzamosan mára javarészt már elköltözött innét. Tehát nem a klasszikus értelemben vett cigánytelepről van szó, hanem az ott lakók által telepeknek nevezett városrészről, más szóval a település legszegényebbjei által lakott nyomornegyedről.

Az egészségügyi ellátással kapcsolatos információink szegénynek minősíthető emberektől származnak, annak ellenére, hogy a kutatás helyszínei igen különbözőek voltak mind a lakóhely jellege mind a típusa alapján. Két interjúalany – egy zenész és egy vállalkozó - kivételével a megkérdezettek családjában az egy főre jutó havi jövedelem nyolc- és tizennégyezer forint között változik, tehát rendkívül alacsony. A megkérdezettek java része munkanélküli és különböző szociális segélyekből, juttatásokból tengődik. A foglalkoztatottak munkabére pedig igen alacsony. Így a segélyekből élő családoknál az egy főre jutó jövedelem nyolcezer forint vagy egy kevéssel magasabb, míg ott, ahol van foglalkoztatott a családban, az egy főre jutó jövedelem tízezer fölötti, de a tizennégy ezret nem haladja meg.

3. A cigányság egészségügyi ellátásának kérdőjelei és konfliktusai a kutatási eredmények tükrében

3.1 Hozzájutás az egészségügyi ellátáshoz

A szociológiai felmérés eredményeinek ismertetését a cigány népesség egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésének problémájával kezdem, mivel ez a kérdés alapvető fontosságú. A társadalombiztosítási kártya bevezetésével ugyanis az egészségügyi ellátás megszűnt állampolgári jogon járó juttatás lenni. A kormányzatnak annak idején az volt ezzel a célja, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevőkben tudatosítsa, hogy ellátásuk pénzbe kerül. A munkanélküliek – akik nem tudnak egészségbiztosítási hozzájárulást fizetni – méltányossági alapon részesülhetnek az ellátásban, de ezt a helyi önkormányzatnál vagy munkaügyi központnál kérvényezniük kell. A kérvényező számára – főleg ha cigány az illető – ez sokszor megalázó lehet. A társadalombiztosítási kártyával szembeni fenti érvek véleményem szerint indokolják az egészségügyi ellátás állampolgári jogon való ismételt bevezetésének megfontolását.

Gondoljunk csak bele, micsoda ördögi kör: sok roma azért veszíti el könnyebben a munkahelyét, és azért tud nehezebben új munkahelyet találni magának, mert cigánynak született – a munkahelyek megszűnésekor a romákat bocsátják el inkább és őket alkalmazzák legkevésbé, míg az önkormányzatnál vagy munkaügyi központnál éppen azért éri sérelem őket, mert nincs munkájuk és ingyen akarnak egy szolgáltatást igénybe venni, amiért mások fizetnek. Továbbá szerepet játszhat az is, hogy a romák többségének alacsony az iskolai végzettsége, ezért nem képesek érdekeiket hatékonyan képviselni, még olyan egyszerűnek tűnő ügyekben sem, mint például az új egészségügyi kártya megszerezése.

Az interjúk alapján a következő megállapításokat tehetjük: az egészségügyi intézményrendszer igénybevétele szempontjából különbség tapasztalható az alapellátás, valamint a szak- és kórházi ellátás között.

Az egészségügyi alapellátás tekintetében nem fordult elő, hogy interjúalanyaink közül valaki arról számolt volna be, hogy nem tudott hozzájutni (itt azonban mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a felmérés érvényességi igénye korlátozott!). A társadalombiztosítási kártyát a munkanélküli romák megkapják. Ez az eredmény előzetes elképzeléseimmel ellentétes, mivel úgy véltem, a munkájukat elvesztő romák az egészségbiztosítási kártyájuk érvényességének lejárta után könnyen kikerülhetnek az egészségügyi ellátórendszerből. Sőt, voltak olyan interjúalanyok, akik semmilyen hivatalos okmánnyal, így nem hogy társadalombiztosítási kártyával, de még személyigazolvánnyal sem rendelkeztek, és tapasztalataink alapján még ők is részesültek orvosi alapellátásban. Ez úgy lehetséges, hogy a családorvos nem kéri minden esetben, így nem tud róla, hogy a rendelőben megjelenő páciensnek már nincs is kártyája. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez – mármint, hogy az egészségbiztosítási kártya meglétét az orvos nem nagyon firtatja - az ő érdeke is, hiszen így továbbra is kaphatja a fejkvótát. Továbbá volt olyan eset is, amikor az orvos tudta, hogy a betegnek még sose volt kártyája, de a páciens szociális helyzetére való tekintettel azért ellátta.

Azok az interjúalanyok, akiknek semmilyen iratuk nem volt, arra hivatkoztak, hogy elveszítették azokat és nincs pénzük újat kiváltani. A szegény negyedben élők számára az iratok pótlásának számunkra még oly csekélynek tűnő költségei is komoly anyagi megterhelést jelenthetnek, de nem egyszer tapasztaltunk arra utaló jeleket is, hogy az interjúalany igyekszik a különböző hatóságok elől elbújni, és valójában ezért nem pótolja az elveszett okmányokat. Ennek megint több oka lehet, például bűncselekmény elkövetése. A fentiekből számomra az a lényeges elem, hogy nincs egészségügyi kártyájuk, és ezáltal a szak- és a kórházi ellátásból automatikusan kirekesztődnek. (A szak ellátásban, illetve a kórházakban dolgozó orvosok anyagilag már egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy a kártya nélküli betegeket ellássák).

Bárki felvethetné, hogy egyáltalán minek a bűnözők kórházi ellátásával foglalkozni, mondván ők ezt nem érdemlik meg. Véleményem szerint ez helytelen álláspont, mert nem szabad a betegeket szétválasztani orvosi ellátásra érdemesekre és érdemtelenekre. Továbbá gondoljunk csak egyes fertőző megbetegedésekre, mint amilyen a tbc vagy az AIDS. E betegségek elleni küzdelem során nem lehet mérlegelés tárgya a beteg érdemessége vagy érdemtelensége, hiszen ezek a betegségek az egész társadalmat veszélyeztetik.

Végül meg kell említenem, hogy voltak olyan interjúalanyaink is, akiknek azért nincs társadalombiztosítási kártyájuk, mert évtizedek óta nem voltak orvosnál, ami egyáltalán nem jelenti azt is egyben, hogy egészségesek. Az volt ezekről az emberekről a benyomásom, hogy azokról a társadalmi változásokról, amelyek az elmúlt tíz évben végbementek, fogalmuk sincs. Ezt hűen tükrözik vissza a beszédjükben előforduló olyan kifejezések, mint például tanács, körzeti orvos. Ezek az emberek egy hirtelen fellépő, súlyos betegség esetén óriási veszélyeknek lehetnek kitéve.

3.2. Az ellátás színvonala

Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés mellett azonban fontos az is, hogy a páciens milyen színvonalú ellátáshoz tud hozzájutni.

Az alacsony jövedelmű, többnyire segélyekből élő cigányság azon egészségügyi ellátási formák esetében van rendkívül hátrányos helyzetben, amelyekért fizetni kell. Ez egyrészt jelenti azt a néhány szolgáltatást, amelyre a társadalombiztosítás nem vonatkozik: ilyen volt az interjúzás idején például a fogászati ellátások többsége. Egyszerűen arról van szó, hogy nem képesek megvásárolni az egészségügyi szolgáltatást, és így – a fogászat példájánál maradva – nincs más hátra, mint a rossz, de ingyenes megoldás: a foghúzás.

Másrészt kiszorulnak az orvosi magánvállalkozások által nyújtott szolgáltatásokból is, amit jól jellemez, hogy egyetlen egy esetben utalt valaki arra, hogy magánellátási formát vett igénybe. A konkrét eset is figyelemre méltó, mivel az interjúalany először az állami egészségügyet kereste fel, de ennek minőségével nem volt megelégedve, és ezért választotta a magán szektort.

Interjúalanyaink döntő többsége azonban még csak nem is gondolhat arra, hogy elmenjen egy magánrendelőbe. Az ő esetükben másról van szó: a hivatalosan ingyenes szolgáltatásokért nem tudnak elégséges paraszolvenciát fizetni az orvosoknak és az ápolóknak. Ennek következtében ugyan részesülnek valamilyen ellátásban, de ennek minőségét interjúalanyaink sokkal rosszabbnak vélik, mint a „fizetős” betegekét. Különösen súlyos a helyzet a kórházi szolgáltatások területén, ahol egy-egy műtét után több tízezer forintot,­ azaz sok családnak az egy havi jövedelménél is nagyobb összeget ­ kellene a kórházi személyzetnek paraszolvenciaként kifizetni.

A fent leírtakat szeretném illusztrálni a következő idézetekkel:

„Sokkal kedvesebbeknek kellene lenniük a nőkkel, mert azok úgy megszenvednek. Bizonyos nőkkel kedvesek, de a boríték zsebbe megy ­ azt is látom. Amikor megműtöttek, a fogadott orvosomnak csak kétezer forintot tudtam adni. Így széthúzta kezével és megnézte, hogy mennyit adtam. Nem stimmelt neki, de nem szólt egy szót sem. Azt mondta, hogy be fog jönni hozzám, meglátogat. A három hét alatt egyszer jött hozzám. Nekem az olyan jól esett volna, ha eljön hozzám és beszélget, hogy én mit érzek, hogy jobban vagyok-e már.”

A cigány pácienshez hasonlóan nyilatkozik az egészségügyi ellátásról az egyik háziorvos is.

„Bizonyos értelemben az egészségügy is felelős a kialakult helyzetért – bár ez más probléma. Ez az egészségügy rákfenéje – a hálapénz és egyebek. A cigányok azok szegények. Ha elküldik őket szakrendelésre vagy kórházba, ott azt a bizonyos időt, amit el kell tölteniük ott, azt letöltik. Amilyen akut betegségük van, abból kikezelik őket, és utána visszamennek a körzetbe. A háziorvos az, aki igazából a cigányokat gondozza. A kórház csak éppen annyit segít a bajukon amennyi éppen az etika és a szakma határain belül van, utána nem foglalkozik velük

Van olyan cigány betegem, akinek szívbetegsége van és utána rendszeresen jár be kórházba: havonta vagy kéthavonta a kardiológushoz, de más a foglalkozás vele. Sok esetben nem vizsgálják meg alaposan, minél előbb elküldik a fenébe … valami ilyesmi van. Néha nekem is vannak ilyen tetteim. Elkezd panaszkodni és lehet, hogy elsikkad a lényeges probléma. A múltkor volt egy beteg akinek tizenegy éve volt nőgyógyászati panasza. Nem járt nőgyógyászati vizsgálatra, lehet, hogy az itteni orvos sem küldte el – aki előttem volt –, de lehet, hogy én sem küldtem volna el, mert én sem kérdezek rá, és ezek a dolgok elhanyagolódnak. …

Az ügyeletet nagyon sokat hívogatják. Az unja őket. Megkapják a szükséges algopyrin injekciót ­ ami ilyenkor dukál ­, hogy minél előbb szabaduljanak, akkor sincs komoly odafigyelés a betegségükre.”

A megkérdezetteknek az ellátás minőségével kapcsolatos panaszai elsősorban az orvos-beteg viszonyra vonatkoznak. A panaszok súlyosságuk alapján csoportosíthatóak. A skála legenyhébb fokozatához az orvos vagy ápoló oda nem figyelése, felületessége tartozik, míg a legsúlyosabbhoz a durva bánásmód.

Interjúalanyaink szerint nemcsak azért kell beérniük rosszabb ellátással, mert nincs (elég) pénzük, hanem egyben azért is, mert az orvos cigánynak minősíti őket. Tehát a romák számára a szegénységük miatti rosszabb ellátás összemosódik az etnikai megkülönböztetéssel.

Ezért aztán azok a romák, akik tehetik, gondosan fizetik a hálapénzt. A vidéki település háziorvosának bevallása szerint, a legjobb páciensei paraszolvencia tekintetében éppen a cigányok. Az orvos azt állította, hogy ötszáz forintot szokott kapni esetenként, ezt az összeget azért még a szegényebb családok is ki tudják valahogy nyögni. Tehát a romák az alapellátás esetében még meg tudják fizetni az orvost, a problémák szintén a kórházi ellátás területén jelentkeznek.

3.3. Etnikai megkülönböztetés

A kérdés fontosságára való tekintettel külön vizsgáltuk az etnikai megkülönböztetés problémáját. Egy-egy idézettel illusztrálhatóak az etnikai megkülönböztetés – a megkérdezettek által említett – fő típusai.

­ Az orvos nem akarja ellátni a beteget, mert cigány.

„Sok problémát látok cigány ­nem cigány relációban. Egyik éjszaka egy cigány fiatalt hoztak be a baleseti sebészeti ügyeletre. A folyosón leültek, én azonnal szóltam az ügyeletes orvosnak. Mondtam neki, hogy bőrfejűek megtámadták, összerugdosták. Fiatal korú volt még, olyan tizenhat éves lehetett. Az orvos úgy nyilvánult meg, hogy - na hála a jó istennek, végre a magyarok verik a cigányokat. Le kellene géppuskázni őket. Azt mondta, hogy mindjárt jön. A srác vérző beteg. Eltelt tíz perc, húsz perc, fél óra. Az orvos nem méltóztatott kijönni az orvosi szobából, mert jobb dolga volt. Kijött és provokatív megjegyzéseket tett énrám is. És akkor mondtam neki, hogy állítsa le magát, mert nagyon messzire megy, és őneki kötelessége ellátni a beteget, fajra, nemre, korra való tekintet nélkül, mert erre esküdött fel, ha ezt nem tudja elfogadni, akkor adja fel az orvosi hivatást és menjen el segédmunkásnak vagy szobafestőnek. Hitler is úgy kezdte.”(Roma ápoló, akit azóta már munkanélküli)

­ Durván bánnak a pácienssel.

„Belázasodtam, 38,2 körül volt a lázam. Takarítás volt, mosták a követ, és aki nem bírt fölkelni, azt arrébb mozdították az ággyal. Én akkor lázas voltam. Nem mérték a lázamat. Én meg azt mondtam, engem már nem érdekel. Rám szóltak, hogy miért nem kelek fel és megyek. Mondtam, hogy nagyon gyenge vagyok, és most nem akarok felkelni. Volt egy kedves takarítónő, aki átment a nővérekhez és azt mondta, hogy én nem érzem jól magamat. A nővér üvöltözött velem, hogy mit képzelek én, ezért behivatni. Mi bajom van már megint. Mondtam, hogy hívja fel az orvost, mert nem érzem jól magam. Aztán jött egy másik nővér, az egy kedvesebb hölgy volt. Megérintett, és azt mondta, hogy ez lázas. Megkérdezte, hogy ki az orvosom, és azonnal telefonált neki. Hozott lázmérőt, megmérték. Annyira rohangáltak körülöttem, hogy szinte csak velem voltak elfoglalva, hogy én lázas vagyok. Ha ezt a takarítónő nem mondja, észre sem veszik. Mert én már úgy el voltam kenődve, hogy nem szóltam nekik”.

­ Az orvos azokkal a sztereotípiákkal illeti a beteget, amelyek a többségi társadalomban elterjedtek a cigánysággal kapcsolatban.

„Ki kellett hívni az orvost az anyukámhoz, mert beteg volt. Azt mondta, hogy rendelés után ki tud jönni. Kijött és kérdezte, hogy mi a panasz, Rozika. Azt mondta, hogy itt fáj, meg ott fáj, hogy a hasa fáj, nagyon sok a pisije, meg stb. ­ Hát azt mondja, szédül is? – Igen, szédülök. ­ Nem kell annyit inni. ­ Doktor úr, az anyukám nem iszik. Olyan gyógyszereket szed, hogy neki nem lehet. Azt mondja: jó, csak vicceltem. Vannak olyan beszólásai, hogy azt mondanám rá, hogy ő nem orvos. Lenézi a betegeket. Mikor fürdött utoljára? Lefürdessem én, adjak szappant?”

Az orvos nem látja el olyan gondosan a cigány beteget, mint a többi pácienst.

„Igen, éreztették, volt olyan eset is, hogy szakrendelés volt, elmentem gyógyszert íratni, és jócskán én következtem volna a sorszámmal, méghozzá úgy volt, hogy én következem, és jött még utánam két hölgy. Az egyik ismerőse volt az orvosnak, kijött az orvos. Illetve kijött az asszisztensnő, összeszedni az iratokat, és megkérdezte ki, miért jött. És akkor szólt, hogy ő a doktor úr ismerőse, és akkor hamarabb behívta, mint engem: Rám nézett, már indulni akartam be hozzá. Azt hittem, hogy szólít, hogy bemehetek. Azt mondta, maga még várjon egy kicsit, pici türelme legyen már, és az ismerősének szólt, gyere be. Szerintem ez is a bőre színe alapján volt, hogy te maradhatsz, és az ismerős hadd menjen. Ez egy dolog, de a kórházban is vizitelés volt, és olyan szobában voltam, ahol egyedül én voltam a barna, és viziteléskor is mindig engem hagytak utoljára. Mindenkivel elbeszélgettek, hogy érzi magát, van-e valamilyen panasz. Én tőlem meg semmit nem kérdeztek. Amikor bejöttek, leolvasták a kórlapomat: jó, mehetsz haza. Semmit nem kérdeztek. Meg se kérdezték, hogy vagyok. … Szerintem emiatt is. Nem akarok ítélkezni. Általában az orvosok, akikkel eddig találkoztam, ötven -­ ötven százalék. Ötven százalék engem ítélt el, az ötven százaléka pedig emberszámba vett. Több orvosnál fordult elő, hogy a bőröm színe, az alacsonyabb rendű kinézetem miatt nem foglalkoztak velem.

­ A cigány pácienseket külön kórtermekben helyezik el, illetve a többi betegtől izolálják.

Az etnikai megkülönböztetés terén szintén különbség tapasztalható a háziorvosok és a szakellátás területén dolgozó, többnyire kórházi orvosok megítélése között. Az interjúalanyok a háziorvosaikkal inkább elégedettek, sokkal kielégítőbbnek ítélik az orvos­-beteg kapcsolatot is, szemben a szakellátás területén dolgozó orvosokkal. Ennek oka több tényező együttes hatásával magyarázató.

A háziorvosok munkájuk során óhatatlanul megismerik betegeik szociális természetű problémáit, szemben a kórházzal, ahol az orvosnak szinte semmilyen rálátása nincs a betegek társadalmi helyzetére. A háziorvos számára a másság szociális és kulturális kontextusban jelentkezik, így van némi esély ennek megértésérére, szemben a személytelen kórházi ellátással, ahol a beteg csak egy eset a sok közül, és a másság pusztán zavaró devianciaként jelenik meg. Továbbá a háziorvosok látják azokat a szörnyű körülményeket, amelyek között a roma betegeknek élniük kell, és ez is elősegítheti, hogy a háziorvosok „szociálisan” empatikusabbak. ­

Azok a háziorvosok, akiknek ellenséges érzelmeik vannak a cigánysággal szemben, végül is megtehetik, hogy nem vállalnak „cigány” körzetet, vagy előbb-utóbb elmennek ezekből a körzetekből, illetve a praktizálás évei során kialakíthatnak valamiféle együttélési stratégiát, ezáltal létrejöhet egy elfogadhatóbb szintű orvos-beteg kapcsolat.

Az alapellátás területén bevezetett fejkvótás finanszírozási rendszer is növelheti a háziorvosok toleranciáját, még ha a cigánysággal kapcsolatban negatív is az attitűdjük.

A szakellátás kérdéskörének vizsgálata során két ellátási formát - a fogászatét és a szülészet­-nőgyógyászatét - fontossága miatt kiemelten kezeltünk, és erre mindenkinél külön rákérdeztünk, még ha az interjú során maga az interjúalany nem is beszélt volna róla.

3.4. Fogászati ellátás

A fogászati ellátás kérdezését az indokolta, hogy ezért az ellátási formáért közvetlenül kellett fizetni a fogásznak, tehát a romák hátrányos helyzete itt jelentkezik a legmarkánsabban.

Előzetes elképzeléseimet az interjúk messzemenően alátámasztják, vagyis a rossz szociális körülmények között élő romák pusztán anyagi okok miatt sem engedhetik meg maguknak, hogy a drága fogászati eljárásokat igénybe vegyék. Így marad a fájdalomcsillapító, és aztán, ha már ez sem segít, akkor a foghúzás.

A fentiek az alábbi idézettel szemléltethetőek:

„Fogfájással megpróbáltam elmenni az ügyeletre és kihúzatni, de nem volt nálam pénz, és nem tudtam kihúzatni. Kijött a doktor úr, és odamentem hozzá megkérdezni, hogy kell-e fizetni a foghúzásért, mert úgy hallottam, ügyeletbe nem kell fizetni, de nem voltam benne biztos. Azt mondta, hogy fizetni kell. Nem kérdeztem meg pontosan az összeget, de úgy ezerötszáz-kétezer forint. Nem volt nálam pénz és eljöttem. Gyógyszert szedek rá, vettem be rá algopirint, amikor aztán már nem hatott, utána demalgont vettem be. Szedem a gyógyszert ameddig hat, aztán amikor pénzem lesz, akkor elmegyek. Vagy megcsináltatom gyökér-kezeléssel, vagy kihuzatom. A gyökérkezelés nem tudom mennyibe kerül, mert tavaly jártam, de akkor még ingyenes volt. Mert most lettem az idén tizennyolc éves.”

A fogászati ellátással kapcsolatban kiderült az is, hogy a megkérdezetteket sajátos betegmagatartás is jellemzi e tekintetben. Így az interjúk alapján megállapítható, hogy a fájdalom az egyetlen tünet, amely a fogászati ellátás igénybevételére ösztönzi a romákat. A fogászati ellátással együtt járó kellemetlenségektől való félelem arra készteti őket, hogy a fogorvos felkeresését a végsőkig elodázzák, és mire erre kerül a sor, a fogukat többnyire már nem lehet megmenteni. Az erős fájdalom miatt az orvoshoz fordulást általában hosszan tartó fájdalomcsillapító szedése előzi meg.

A romák számára az ép fogazat nem jelent túlságosan sokat, ezért a fogak kihúzását nem tekintik különösebben nagy veszteségnek. Könnyen beleegyeznek abba, hogy kihúzzák a fogaikat, ha ezáltal a fogászati kezelés kellemetlenségeitől megmenekülhetnek. Ezzel is magyarázható tehát, hogy sokaknak hiányos a fogazatuk. Vélhetően ebben az esetben nem speciálisan a romákat jellemző viselkedési formáról van szó, hiszen Losonczi [1989] is hasonló magatartási formát írt le az alacsony presztízsű társadalmi csoportoknál.

3.5. Szülészet-­nőgyógyászat

A roma nők nőgyógyászati és szülészeti ellátásának tárgyalása során először abból az általánosan elterjedt előítéletből indulnék ki, amely szerint a cigányok felelőtlenek a sok gyermek vállalása terén. Az előítélet nyilvánvalóan nem igaz, és ezzel a továbbiakban nem foglalkozom.

A kutatás eredményei alapján azonban a tárggyal – a gyermekvállalással - kapcsolatban néhány megjegyzést érdemes tenni. Először is a magasabb, azaz a középiskolai végzettségű roma nők körében tapasztaltam, hogy egy vagy két gyermeknél már nem akarnak többet. Szándékukat azzal indokolják, hogy egy újabb gyermek vállalásakor a már meglévő gyermekeiknek anyagi értelemben nem tudnák azt megadni, amit a mostani helyzetben biztosítanak. Ezeknek a nőknek azonban komoly problémát jelenthet, hogy anyagi okok miatt nem tudják megvásárolni a hatékonyabb fogamzásgátló eszközöket, és így könnyen bekövetkezhet a nem kívánt terhesség.

Az igen alacsony iskolai végzettségű nőknél jellemző, hogy ha „megesnek”, akkor úgy gondolják, hogy a gyermeket meg kell szülni. Tehát az utóbbi esetben sem „felelőtlenségről”, hanem egy sajátos értékválasztásról van szó.

A gyermekvállalás és a szociálpolitika ösztönzőinek kapcsolatáról szükséges néhány szót ejteni. Azok a roma családok, amelyek három gyermeket vállalnak, jogosulttá válnak közel kétmillió forint értékben lakástámogatás igénybevételére. Ennek következtében Borsodban egy sajátos építkezési üzletág kialakulásának lehettünk szemtanúi. A legdurvább esetben az történik, hogy az építkezési vállalkozó megkap egymillió nyolcszáz ezret ebből épít valami háznak csak erős túlzással nevezhető építményt, hiszen haszonra is kell, hogy szert tegyen. Kétszázezer a támogatásra jogosult családé. Majd a ház átadása után azonnal megkérik az önkormányzattól a bontási engedélyt, és a bontott anyagokból folytatódik az egész elölről.

A másik esetben kétmillióból megépül a ház és a család beköltözik. A házban jó, ha van folyóvíz és csatorna, de a helyiségekben hideg, illetve meleg burkolat már nincs. Nincs továbbá mosdó, vécé és fürdőkád sem, és a szobák nincsenek kifestve, valamint nincs megoldva minden helységben a fűtés stb.

A hideg idő beálltával, ezekben a házakban az egész család egyetlen helységben – többnyire a konyhában - zsúfolódik össze, mivel a házat nem tudják fűteni. Volt olyan hely, ahol nyolcan-tizen szorongtak az egyetlen fűthető helységben. Családonként most már nem egy vagy két gyermek, hanem legalább három él együtt a szülőkkel, egyetlen helyiségben! A szociális ellátórendszer tehát a több gyermek vállalására ösztönzi a szülőket azáltal, hogy jobb lakáskörülményekkel kecsegtet, valójában azonban a család a hideg beálltával ugyanúgy egyetlen helyiségben nyomorog, csak most már többen vannak. A kialakult helyzet közegészségügyi szempontból is rendkívül előnytelen, gondoljunk csak a fertőző betegségekre, mint amilyen a tbc.

A szakorvosi ellátáson belül – amire interjúalanyaink egyébként is a leginkább panaszkodtak – a szülészet–nőgyógyászat az a terület, ahol a legtöbb és legsúlyosabbnak minősíthető etnikai megkülönböztetésről számoltak be a megkérdezett cigány nők. A szülő nővel való durva beszéd és bánásmód még kifejezetten az enyhébb panaszok közé sorolható. A fentieket az alábbi példával illusztrálom.

„A kislányommal amikor terhes voltam, eljött az idő, amikor be kellett mennem a kórházba, hogy megszüljem. Nem voltam azzal tisztában, hogy lehet orvost fogadni, akinél a gyermeket megszülhetem. Először egy orvos jött vizsgálni. Megvizsgált, elment, annyi volt. Jöttek a fájások hajnalban, szóltam a nővérnek, hogy szóljanak az orvosnak. Hadd ne mondjam, hogy egy negyed óra múlva sem jött az orvos. Már úgy volt, hogy magamtól megszülöm a gyermeket. Rám ordított a nővér, hogy ne ugráljon kismama, ne feszengjen, mindjárt jön az orvos, legyen türelemmel. Jött egy orvos, be sem mutatkozott, hogy ki ő, ­ kész úgy neki. Nagyon durva volt. Semmi kedvesség nem volt benne. Annyit mondott, csak ne féljen kismama, lesz babája. Nyomja már az úristenit, nyomja már! Én szüljek meg maga helyett? Nemigen törődtek ők az én fájdalmammal, azt, hogy mit élek át abban a pillanatban.”

Súlyos problémát jelent, hogy számos esetben a roma páciensek nem tudják, hogy a különféle kezelések során valójában mi is történik velük, és többszörösen hátrányos helyzetükből adódóan szinte egyáltalán nem képesek az érdekeiket érvényesíteni, amivel sokszor ők maguk is tökéletesen tisztában vannak.

„Nagyon szerettünk volna egy közös babát. Még egyet, de nem jött össze egy évig. Aztán teherbe estem, de úgy estem teherbe, hogy nem tudták az orvosok se, hogy mi bajom van. Azt hitték, hogy gyulladásom van, mert görcsöltem nagyon. Kezeltek engem tíz napig antibiotikumos injekcióval. Potyára bent feküdtem tíz napig a kórházban. Aztán megultrahangoztak. Aztán azt mondták, hogy elhalt terhesség van nálam. Megkapartak, most is azt mondom potyára. Megkapartak, rögtön visszavitt a rohammentő egy fél óra múlva, mert kiderült, hogy méhen kívüli terhességem van. Úgy derült ki, hogy megultrahangoztak, és látták, hogy elöntött a vér belülről, és azonnal a műtőbe vittek. Felnyitottak, és akkor látták, hogy méhen kívüli terhességem van. Tehát szó se volt arról, hogy elhalt terhesség meg ilyesmi, hanem a jobb oldali vezetéken volt a méhen kívüli terhesség megfoganva. Megműtöttek, és nagyon sokáig bent feküdtem, mert nagyon beteg voltam utána is. Mikor kiadták a zárójelentést és jöhettem volna haza, egy professzor műtött, az volt a kórház igazgatója, azt mondta, hogy megnyitották a jobb oldali vezetékemet, mert el volt dugulva egy gyulladás által, gondolta ő, és így lett méhen kívülim. Eltávolították a méhen kívüli terhességet. Egy évig pihenjek, utána jöhet a baba. Ez így is volt, pihentem egy évig. Egy év után megpróbálkoztunk, megint rögtön terhes lettem. Úgy is volt, hogy rendes terhességem van. Elmentem az orvoshoz. Megvizsgált vizelet, vér meg minden: terhes vagyok. Megint kellett mennem ultrahangra. Megint kiderült, hogy méhen kívüli terhes vagyok, csak most jobb oldalt. Aznap már bent kellett maradnom. Akkor is ki voltam borulva úgy lelkileg, míg be nem nyugtatóztak. Én bőgtem, sírtam, teljesen ki voltam borulva, azt mondtam, hogy én ezt már nem bírom ki. Veszélyes a méhen kívüli terhesség, és már nagyon féltem, hogy ezt nem fogom tudni kibírni. Aztán megműtöttek és kivették a jobboldali vezetéket, mert már nem tudták eltávolítani, és eltávolították a gyereket is. Mikor jöttem haza, az orvos behivatott az irodájába, azt mondta, hogy most már kevesebb esélyem lesz arra, hogy teherbe essem, de a bal vezetékem ép egészséges és még lehet gyermekem. No azóta próbálkozunk, és aztán elmentem egy másik orvoshoz, az is egy professzor, az egy nagyon kedves orvos, egy volt osztálytársnőmnek az édesapja. Hátha tud valamit rajtam segíteni, mivel gyermekkorom óta ismerjük egymást. Csináltunk teszteket, lázmérőzzek, és amikor a legalkalmasabb időpont van, akkor legyek a férjemmel. Semmi. Nem sikerült. Majd kérte a zárójelentéseimet, és azt állapította meg, hogy valami zűr van. Nem az volt írva, hogy elsőnek is a jobb oldalon volt és utána kivették a jobb oldalt, hanem a bal is meg a jobb is ki van véve. Ez van a zárójelentésemen. Nem tudja, hogy milyen munkát végeztek velem, de valami nem stimmel. Vagy az orvosokkal van probléma, vagy elgépelték.

Az nem lehet, hogy a bal is meg a jobb is ki van véve. Én meg azt mondtam, hogy nekem a doktor úr azt mondta, hogy a bal megvan, így engedtek el. Tehát már ez is kiakasztott idegileg. Aztán mondta, hogy majd átitatnak ilyen folyadékkal, hogy átjárható-e a vezetékem: a bal. Ha átjárható, akkor megpróbálnak segíteni rajtam. Na de hát pénzbe kerül. A beinjekciózás az 32 ezer, ha meg az nem sikerül, akkor a lombik bébi jöhet szóba, az meg 160 ezer forintnál kezdődik, szóval annyi pénzünk meg nincs. Úgyhogy most nem tudom, mit csináljak, visszamenjek-e és átitat azzal a folyadékkal. Már én félek előre, hogy mi jön ki belőle. Nem fogom az orvosokat perelni, mert nekem úgyse sikerülne, meg nincs nekem annyi pénzem, hogy azt pereljek. Kaparás, meg két műtét egymás után, még csodálom, hogy nincs semmi bajom. Úgyhogy nagyon kicsesztek velem, ha szabad így mondani. Nem tudom, hogy mi van velem mind a mai napig, hogy lehet-e még kisbabám.”

Az ilyen és ehhez hasonló esetek miatt a roma páciensekben eluralkodik a bizalmatlanság.

„Most meg naponta száz halott elmegy, hiába ennyi orvos van. Mert nem védik a beteget. Benne volt az újságban, rádióban, nem felelnek, a műtétben benne van és nem felel érte az orvos. Hát akkor a beteg meg is halhatna. Egy fiatal asszonynak levágták a lábát, nem lett volna szabad levágni, négy napra rá meghalt. Tavaly elestem, megütöttem a bordámat és három napig voltam az elkülönítőben és akkor hazajöttem és jött egy papír. Bementem, hogy mi van, a kórházba. Azt mondták nekem, hogy meg kell műteni, hogy le kell vágni a mellemet. Az én mellemet, mondom az én mellemben semmi sincsen. Mentem az én orvosomhoz, az mondja Lakatos mama, kaptam egy papírt. Azt mondja, kell menni műtétre. Mondom, miért főorvos úr? Én rajtam semmiféle pattanás, semmi féle izé nincsen. Rajtam semmiféle jel nincsen, az én húsom tiszta. Az én orvosom azt mondja, tessék elmenni. Nem megyek én, mondom. Akkor elmentem megint a röntgenre. Viszem a röntgen papírt, hogy nincsen semmi bajom. Azt mondom a doktornak, nincsen semmi bajom, tetszik látni főorvos úr, nincsen semmi bajom. Ha elmentem volna, levették, levágták volna a mellemet, meg is halhattam volna.

És akkor tavaly bent voltam a kórházban, és azt mondták nekem, hogy az epét meg kell műteni. Elvittek a röntgenre. Mondtam, tudom, nekem fiatal korom óta epekövem van. Meg kell műteni, azt mondja, az veszélyes. Úgy is volt, hogy megyek, nem lesz semmi. Úgy hogy izével műtöttek volna, a számon keresztül izélték volna. Hát nem engedtek a gyerekek, és azóta semmi bajom nincs. Szétnyomták volna az epémet, ott haltam volna meg a műtőn.”

A fenti jelenség hátterében az orvos­-beteg kapcsolat milyensége áll, ami jelen esetben a szülő-­gyermek viszony ekvivalenseként írható le: a beteg mindenben az orvostól függ, úgy mint a gyermek a szülőtől. A kialakult helyzetből kiutat jelenthetne egy más típusú orvos-beteg kapcsolat: amelyben a döntéseket az orvos a beteggel közösen hozná meg. Természetesen ennek előfeltétele a megfelelő orvos-­beteg kommunikáció, hiszen a beteget csak akkor lehet a döntésekbe bevonni, ha tisztában van helyzetével, és világosak számára a döntési alternatívák, illetve ezek kockázatai is. Csak ezáltal válhat elkerülhetővé, hogy a roma páciensek ne így értelmezzék és ne így éljék meg az egészségügyi személyzettel való kapcsolatukat.

3.6. Gyógyszerfogyasztás

A gyógyszerfogyasztás tekintetében is aggasztó tapasztalataink vannak. Ugyanis a cigányok rossz szociális körülményeik, főleg alacsony jövedelmük következtében nem képesek az orvosok által felírt gyógyszereket az orvos előírásainak megfelelően fogyasztani. Sajátos gyógyszerfogyasztási technikák alakulnak ki náluk, így például csak a tünetek (elsősorban a fájdalom) jelentkezésekor kezdenek gyógyszert szedni, amit a tünetek mérséklődésekor abbahagynak. Sok családban minden pénz a gyógyszerek megvásárlására megy el, és ezért nem marad a megfelelő táplálkozásra.

„Amikor volt az infuenzia, akkor voltam utoljára orvosnál, de akkor se volt pénzem kiváltani a gyógyszereket, amit felírt, és akkor kénytelen voltam kamatos pénzt felvenni ezerre ezért, hogy csak a gyógyszereket ki tudjam váltani. És tartozok huszonkétezer kamatos pénzzel. Még azon kívül tartozok háromezerrel, meg kétezerrel. Muszáj eladósodni, ha a gyerekek megbetegednek, nem engedhetem, hogy a gyerekeim betegek maradjanak. Nekik muszáj kiváltani a gyógyszert, mert nekik is volt kezdődő tüdőgyulladásuk, pedig jó idő volt, úgyhogy másnap reggel, este el kellett hivatnom az ügyeletet, mert olyan lázasak voltak a gyerekek, hogy se a vizes ruha, se semmi nem vitte le a lázukat. Este kihivattam az ügyeletet, felírta a gyógyszert. El kellett háromezer forintot vennem, és azért a háromezer helyett hatezret kellett megadnom.”

Ezekben az esetekben külön problémát jelenthet az orvos által javasolt diéta. Nem egyszer a betegnek választania kell: orvosság vagy diéta.

„Nekem a gyomromra diétás ennivaló kellene. Na most kérdem én azt magától drága uram, hogy bírom én azt előállítani. Miből? Miből? … Ebédre krumpli, meg egy kis tészta volt benne, abból nem ettem két kanálkával. Ez az, amit nem szabad volna. Reggelire? Á kérem, nem ettem semmit, egyáltalán semmit. Valamikor a kórházban voltam, meg volt nekem háromszor. De az sem mindegy, hogy én mit eszek, mert nem szabad a gyomrom végett. Be van ütemezve a gyomromra a diétás ennivaló. Kevés a gyomor belül, ha nehéz ételt eszek, akkor szétszakad a gyomor, és nekem annyi. Nagyon könnyű étel kell.”

A gyógyszerek megvásárlásához szükséges szociális támogatások megszerzésével is problémák vannak: sok család nem kap támogatást, pedig jogosult lenne rá, és e mögött szintén etnikai megkülönböztetést vélnek feltételezni a megkérdezettek.

A gyógyszerfogyasztás során tapasztalt problémáknak csak az egyik típusa az anyagi természetű, a másik kulturális eredetű, és a cigányság alacsony iskolai végzettségével magyarázható. Mivel sokan analfabéták, így nem tudják elolvasni a gyógyszerek nevét, ezért problémák adódhatnak a különböző betegségekre felírt gyógyszerek megkülönböztetése során. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére többféle technikájuk van: a különböző színűeket szín alapján ismerik fel. Az azonos színűeket különböző helyre teszik, és így próbálnak meg úrrá lenni az írástudatlanságuk miatti nehézségeken.

3.7. Prevenció

A prevenció ugyan nem tartozik a szorosabb értelembe vett egészségügyi ellátás fogalmába, de a téma fontossága miatt ezzel kapcsolatban is tettünk fel kérdéseket. Bennünket elsősorban az un. elsődleges prevenció érdekelt, ez lényegében a betegségek kialakulásának illetve terjedésének megakadályozását célul tűző egészségpolitikai programokat jelenti. A prevenció hatékonyságát a megkérdezetteknek e téren tapasztalható tudásával próbáltuk meg tesztelni.

Először két fontos betegséggel, az AIDS-szel és a tbc-vel kapcsolatos ismereteiket vizsgáltuk meg, tekintettel arra, hogy az AIDS a prostitúció, a tbc pedig a rossz szociális helyzet miatt veszélyezteti a roma népességet.

Az AIDS-ről a romák döntő többsége már hallott valamit, de tudásuk a betegség terjedésének módjairól, a betegség megelőzéséről rendkívül hiányos, illetve sok a téves ismeret e téren (például. óvszerrel terjed). Ezzel szemben a tbc-ről a megkérdezettek többsége egyáltalán semmit sem tud, illetve előfordult, hogy más betegségekkel keverték össze (például csontritkulással!).

Az AIDS szűrésről interjúalanyaink semmilyen ismerettel nem rendelkeztek, de a tüdőszűréssel sem sokkal jobb a helyzet, bár erről a megkérdezettek többsége – különös tekintettel az idősebbekre - már hallott. A tüdőszűrésen való megjelenést rendkívüli mértékben hátráltatja, hogy a megkérdezettek nincsenek tisztában ennek fontosságával, illetve gyakran nem is tudják, hogy az egyáltalán mire való.

Budapesten a romákat a szűrőhálózat el sem éri, éretve ezalatt, hogy még felszólítást sem kapnak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én sem voltam tüdőszűrésen vagy tíz éve, és felszólítást sem kaptam jó egy évtizede. A borsodi helyszíneken ezzel ellentétben működik a szűrés, de körülbelül úgy, mint az ötvenes években: a nők derékig levetkőzve állnak sorba a szűrőkocsi előtt.

E betegségekkel kapcsolatos ismereteiket javarészt az elektronikus médiákból szerzik, a televízió dominanciája figyelhető meg e téren. Ez azért van így, mert alacsony az iskolai végzettségük, és vannak akik írni-olvasni sem tudnak. Az AIDS-szel kapcsolatos tudásukat a televízió AIDS ellenes programjaiból, illetve AIDS ellenes reklámjaiból merítik, de alacsony iskolai végzettségük miatt nem képesek pontosan megérteni a közvetített tudásanyagot. A tbc-ről valószínűleg azért nem hallottak, mert a külvilággal való egyetlen kapcsolatukban, a televízióban ezzel kapcsolatban nincsenek felvilágosító műsorok.

Másodszor az életmóddal kapcsolatos ismereteket kérdeztük. A megkérdezett cigányok életmódja egyáltalán nem nevezhető egészségesnek. Például – ha tehetik - sok zsírt és szénhidrátot, és ezzel szemben aránytalanul kevés zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak. A legrosszabb szociális körülmények között élőknél nem ritka, hogy a kalória bevitel szempontjából is hiányos a táplálkozásuk. A dohányzás már gyermekkoruk óta elterjedt szokás.

Egészségkárosító szokásaikat annak ellenére folytatják, hogy többségük ismeri az egészséges életmód alapelveit. Ezen ismereteiket szintén a televízióból szerzik.

Az interjúk alapján az az összbenyomás alakult ki bennem, hogy a cigányok egyfajta asszimilációs folyamat következtében elsajátították a többségi társadalom hátrányos helyzetű csoportjaira olyannyira jellemző egészséget károsító magatartásformákat.

A prevenció tekintetében a helyi önkormányzatok semmit nem tesznek, mivel a tüdőszűrést nem az önkormányzat, hanem a tisztiorvosi szolgálat helyi szervezetei végzik. A tbc terjedésének megakadályozásában az önkormányzatoknak más fontos feladataik lennének. Itt elsősorban arra gondolok, hogy az önkormányzatoknak, illetve az önkormányzatok által üzemeltetett szociális intézményeknek elő kéne segíteniük a tébécések szociális problémáinak enyhítését.

Fentiek illusztrálására példaként egy esetet ismertetek:

„Körülbelül két hónapot voltam kórházban. Elég sokszor, négyszer-ötször, haza is jöttem, de ugyanígy vissza is mentem. Tudta (az orvos), hogy milyen helyzetben vagyok. Volt amikor szóltam, volt amikor csak eljöttem. Csak mondta, hogy ilyen veszély van a gyerekek számára. Volt amikor megértette, hogy rossz a gyerekeknek, amikor nem jöhettek be. Meg hiányoztak. Meg egyiknél, másiknál (szomszédok) voltak. Volt amikor azt mondtam, hogy magának hogy esne amikor bent rostokol a kórházba és a gyerekei az egyiknél másiknál… aztán felfogta. Utána már nem szólt.”

A fenti példában szereplő beteg is szociális problémái miatt nem kooperatív az orvossal.

Sajnos ugyanez érvényes a civil társadalomra is: nincsenek speciális egészségmegőrző, felvilágosító programok, amelyek ezt a veszélyeztetett népességet elérnék. Pedig nagy szükség lenne rá, ugyanis az a hipotézisem, hogy az átlag polgárszámára készített és a médiákon keresztül sugárzott prevenciós programok hatástalanok, mivel - és ezt már tapasztalatból tudom - a nyomornegyedekben élő emberek számára egy hosszú távon megtérülő magatartásforma reklámozása, például ami arra irányul, hogy ne dohányozzanak, mert tíz-húsz év múlva lehet, hogy rákos betegek lesznek, teljesen értelmetlen. Amikor az a kérdés, hogy mi lesz holnap, vagy lesz-e egyáltalán holnap, akkor erről az időhorizontról nincs értelme hosszú években, évtizedekben gondolkodni.

3.8. Munkaegészségügy

A munkahely és az egészségi állapot kapcsolatát is igyekeztünk feltérképezni. E téren két fontos megállapítás tehető.

Az egészségtelen munkahely miatt súlyos betegségek léphetnek fel, akár viszonylag fiatal életkorban, amelyek rokkantságot is okozhatnak. A leszázalékolt romák rendkívül rossz szociális körülmények közé kerülnek, mivel a rokkantnyugdíjon kívül semmilyen más jövedelmük nincs, és megromlott egészségi állapotuk miatt a feketegazdaságban sem tudnak maguknak munkát találni.

Másrészt sokszor éppen a betegség következtében bocsátják el munkahelyükről a cigányokat.

“Nem vagyok egészséges, mivel rokkantnyugdíjas vagyok, és harminchárom éves vagyok. Gerincsérvem volt és a munkakörömet nem tudtam ellátni. Huzamos ideig táppénzen voltam. Hát fél évig voltam táppénzen. Ezalatt az idő alatt az én státuszomra felvettek egy másik embert, és ezek a bizonyos változások lehetővé tették, hogy a munkahely szabadon eldönthesse, hogy kit bocsát el. Aki nem stabil, aki beteges, aki gyakran van táppénzen, az elbocsátható. Úgyhogy így lettem elbocsátva két évvel ezelőtt. Utána szétnéztem munka után, de nem kaptam, és végül is kénytelen voltam beadni a leszázalékolási kérelmemet, ahol hatvanhét százalékban állapították meg a munkaképesség - csökkenést, úgyhogy azóta rokkantnyugdíjas vagyok. Jövedelmem tizenháromezer négyszáz forint. A család az én vagyok meg a kislányom, tehát a tizenháromezer négyszáz forintot el kell osztani kettővel, ehhez jön még a háromezer kétszáz forint családi pótlék, plusz ezerötszáz forint nevelési segély. Egy másfélszobásnak lakás fűtési idényben nyolc - tízezer forint a rezsije. Kértem segélyt az önkormányzattól, de sehol nem tudnak segíteni. Nincs pénz, nincs keret stb. Kértem rendkívüli szociális segélyt, vagy egyszeri szociális segélyt. Azt mondták, hogy rendszeres havi jövedelemmel rendelkezem, mivel a rokkantnyugdíj annak minősül, ezért nem áll módjukban támogatni engem. Tulajdonképpen minden rostán kiesetem. Van a rokkantnyugdíjam és ebből élek.”

„Hát pontosan nem vagyok egészséges. Hát le vagyok százalékolva. Légzésszűkülés, aszmabronhitisz van kialakulóban. 1973 november 19-től 1995 augusztus elsejéig dolgoztam. Vájárként dolgoztam. Pontosabban az utolsó években, mert akkor végeztem el az iskolát. Addig segédmunkásként dolgoztam. Hat általánost, meg a gyorstalpaló vájáriskolát végeztem. Összesen huszonkét évet dolgoztam.

Nem firtattam, hogy ott kaptam-e a betegséget. Azt mondták, hogy ez természetes betegség. Én magam, meg az orvos is ezt mondta. A házi orvos meg az üzemi orvos ugyanúgy. Nem is firtattam utána.

Készültem mosakodni a fürdőszobában, és akkor a mellkasom elszorult. Nem kaptam levegőt, lefeküdtem. Másnap felmentem az orvoshoz. Tüdőszanatóriumba kerültem. A háziorvos és az üzemorvos küldött el. Most is fúlok reggelente.”

A fenti példák azt bizonyítják, hogy az egészségi állapot megromlása fontos szerepet játszhat egyes családok elszegényedésében. A cigány családok mobilitása szempontjából ez azt jelenti, hogy az egészségi állapot, illetve ennek megromlása a munkavállalási esélyek csökkenése következtében a mobilitási pálya meghatározó elemévé válhat.

4. A kutatási eredmények összegzése

A kutatás eredményeinek összefoglalása során válaszolunk a tanulmány elején feltett kérdésre: milyen a romák egészségügyi ellátása?

Annak ellenére, hogy a megkérdezett romák közül mindenki részesülhetett az orvosi alapellátásban, a helyzet egyáltalán nem nevezhető megnyugtatónak, ugyanis hiába veszik igénybe az egészségügyi alapellátást, ha a háziorvosok által felírt gyógyszereket nem tudják kiváltani, illetve azokban az esetekben is amikor gyógyszerekre még telik, ez anyagilag annyira megterhelő lehet, hogy nem marad elég pénz élelemre: a gyógyszer vagy ennivaló dilemmája ez. Az orvos által előírt diétát pedig végképp nem tudják betartani.

A szak és kórházi ellátás esetében már magának a szolgáltatás igénybevételének területén is komoly hiányosságok mutatkoznak. Azok a romák, akiknek nincs egészségbiztosítási kártyájuk, teljes egészében kiszorulnak ezekből az egészségügyi ellátási formákból, míg azok, akiknek van szegénységük miatt, csak a legrosszabb minőségű ellátásban részesülhetnek.

A romák egészségügyi ellátásában mutatkozó fogyatékosságokat nagy mértékben felerősíti, hogy hiányzik, vagy ha van, akkor is rendkívül hiányosan és rosszul működik az a szociális ellátórendszer, amely a megváltozott élethelyzetbe került beteg emberek és családjuk szükségleteit ki tudná elégíteni. Ennek egyenes következménye az orvossal nem kooperatív betegmagatartás, ami a betegség lefolyásának elhúzódását, illetve kiújulását eredményezheti

A cigányság tehát rossz szociális körülményei következtében jelentős hátrányt szenved az egészségügyi ellátás terén, de ez csak az érem egyik oldala, mivel az egészségügyi személyzet előítéletes gondolkodásmódja miatt etnikai megkülönböztetés is éri őket. Lényeges rámutatni arra, hogy ugyan lehetséges a romák sajátos kultúrájában keresni a magyarázatát annak, hogy miért nem szeretik igénybe venni a különböző kórházi ellátási formákat, ugyanakkor – sajnos ­ - a jelenségre emellett létezik egy másik, sokkal kézenfekvőbb magyarázat is, mégpedig az, hogy a kórház valóban egy olyan hely, amit jobb elkerülni, ha az illető cigánynak született.

Ezzel szemben tárgyilagosan meg kell jegyeznem, hogy az alapellátás területén az orvosok érdekeltségi viszonyai – fejkvótás finanszírozás -, illetve a orvos-beteg kapcsolat különbözősége miatt az etnikai megkülönböztetés terén is lényegesen kedvezőbb a helyzet.

Jellemző továbbá, hogy a megkérdezettek számára a szegénység miatti hátrányos helyzetből és az etnikai megkülönböztetésből adódó problémák és konfliktusok összemosódnak és sokszor egymást felerősítve jelentkeznek. Tehát a cigányság egészségügyi ellátásának kérdése egyszerre vet fel szociális és etnikai problémákat.

5. Egészségpolitikai perspektívák

Végezetül a romákkal kapcsolatos egészségpolitikával foglalkozom. A romák egészségi állapotát nagyon sok társadalmi faktor befolyásolja. Tanulmányomban a szociális helyzetüket emeltem ki, mint olyan tényezőt, amelyet a társadalmi összetevők közül döntő fontosságúnak tartok.

A magyarországi roma népesség szociális helyzet szempontjából sem tekinthető homogén társadalmi csoportnak, annak ellenére, hogy általánosságban a cigányok szociális helyzete rendkívül rossz. Például a szegénynegyedekben élő romák egészen más életkörülmények között vannak, mint a lakótelepeken élők: a szegénynegyedekben élők között nem ritka, hogy nyolcan-tizen élnek egyetlen rosszul fűtött helységben, ezért, meg az alultápláltság miatt, körükben igen nagy a tbc-fertőzés veszélye.

Amíg a szegénynegyedekben élők, a társadalmi felemelkedés bármilyen esélyétől mindig is meg voltak fosztva, addig a lakótelepi roma népesség számára a társadalmi integráció esélye lényegesen nagyobb volt.

A rendszerváltást követően a lehetőségek beszűkülése mind a két csoportot érintette, de a lakótelepi népességet pszichikailag sokkal inkább megviselte, hiszen ők veszítettek többet, így például sokkal inkább veszélyezteti őket a kilakoltatás, mivel a hatalmas távfűtési költség miatt jobban eladósodtak, mint a nyomornegyedekben élők. Ha kilakoltatják őket, akkor valamelyik hajléktalanszállón kötnek ki, ami egyet jelent a család szétesésével, mivel csak férfi és női hajléktalanszállók vannak. Ez az élethelyzet magában hordja eddigi életük, családjuk, és sokszor saját maguk fizikai megsemmisülésének esélyét. Ezt lelkileg nem nagyon lehet feldolgozni, kialakul a depresszió amely közvetlen kiváltója lehet számos súlyos szomatikus megbetegedésnek.

Ha javítani szeretnénk a cigány népesség egészségi állapotán, akkor meg kell ismerni az adott cigány népesség sajátos körülményeit, amelyek az ország egyes régiói, az egyes települések típusai és jellege alapján igen eltérőek lehetnek. Ez abba az irányba mutat, hogy az országos programok helyett a helyi civil társadalom által vezetett speciális kezdeményezések a hatékonyabbak

Mivel a szociális tényezők döntően befolyásolják az egészségi állapotot, ezért a roma népesség egészségi állapotának javítását megcélzó programok nem tekinthetők pusztán egészségügyi problémának, más szóval nincs reális lehetőség a cigány népesség egészségi állapotának javítására szociális körülményeinek jobbítása nélkül. Az előbbi két példánál maradva: hiába gyógyítják meg a tébécést és hiába kap valaki gyógyszert a depresszió ellen, ha az illető visszakerül a fűtetlen szobába és nincs mit ennie, illetve ha nincs lehetősége a díjhátralék rendezésére.

Azokban az esetekben, amikor a cigányok vegyesen élnek együtt a nem cigány népességgel és szociális körülményeik is nagyon hasonlóak, továbbá nincsenek a romáknak olyan csak rájuk jellemző magatartásformáik, amelyek az egészségi állapotot befolyásolnák: például ha hasonlóak vagy azonosak a táplálkozási, dohányzási stb. szokásaik, akkor nem célszerű roma egészség-megőrző programot indítani az adott területen, hiszen így a nem romák indokolatlanul kiszorulnának ezekből a kezdeményezésekből.

Végezetül a cigányok egészségügyi ellátásának problémáival kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy hiányzik az orvos, - illetve az ápolóképzésből (Neményi,1998) a romákkal kapcsolatos ismeretek oktatása, pedig a cigánysággal szembeni előítéletek részben az ismeretek hiányán alapulnak. Az orvosi egyetemekről kikerülő orvosok az oktatás hiányossága miatt csak a praktizálás során szembesülnek azzal a ténnyel, hogy vannak roma betegeik is. Felkészületlensége következtében előre megjósolhatatlan hogyan reagál az orvos a cigány betegek megjelenésére, de minden bizonnyal nagy mérték befolyásolja az a cigánysággal szemben előítéletes társadalmi közeg amelyből származik.

Fentiek miatt elengedhetetlenül szükség lenne az orvos és ápoló képzésbe beépíteni az etnikai csoportok egészségügyi ellátásának kérdéseinek oktatását.

Utalások

Armstrong, D.[1995]: Az orvosi szociológia alapjai, Semmelweis Kiadó, Budapest.

Blane, D. [1991]: Inequality and social class. In:Sociology as applied to medicine. Ed. By Scambler G.(Bailiére Tindall), London, Part III. Social structure and health.

Bodnár Lóránt [1984]: Vezető halálokok cigányoknál. Népegészségügy 65.

Bourdieu, P. [1998]: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In: Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Szerk.: Lengyel–Szántó, Aula Kiadó, Budapest.

Colman, J.S. [1998]: Társadalmi tőke az emberi tőke termelésében. In: Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája Szerk.: Lengyel–Szántó, Aula Kiadó, Budapest.

Erős Ferenc [1998]: Etnicitás és identitás – a cigányellenesség dimenziói a mai magyar társadalomban. In.: Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény (Szerk.: Erős Ferenc). Budapest.

Havas Gábor – Kemény István [1995]: A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle 3. Szám.

Helman, G. Cecil [1994]: Culture, Health and Illness. Butterworth Heinemann, Oxford.

Levendel László[1988]: A cigányság gondja mindannyiunk gondja. Valóság 12. szám

Losonczi Ágnes [1989]: Ártó-védő társadalom. Ahogy a társadalom betegít és gyógyít. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Neményi Mária (1998): Cigány anyák az egészségügyben. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal

Salloway, Jeffrey, C.[1973]: Medical Care Utilization – among Urban Gypsies. Urban Anthropology, Vol. 2.

Sutherland, Anne [1992]: Gypsies and Health Care. Cross-cultural Medicine. West J. Med. September. Vol. 157.

Stewart, S. Michael[1993]: Daltestvérek. T-Twins Kiadó, Budapest.