Romacentrum.hu

(Tavaly hosszabb elemzést készítettem a Vasárnapi Újság című rádióműsorról az ELTE Szociológiai Intézetének. A dolgozat egyik fejezete Csurka István Vasárnapi Újság-os megszólalásait dolgozta fel. Ezt a fejezetet teszem most közzé — m. zs.).

A Vasárnapi Újság szélsőjobboldali propagandájának szerves része és egyben bizonyítéka Csurka István rendszeres megszólaltatása. Csurka az elemzett 33 adásban hatszor volt a műsor vendége, s ezzel magasan megelőz minden politikust, csak az olajbizottsági ténykedése miatt gyakran szerepeltetett Pallag László tartja vele a lépést. Négyszer csak vele készült interjú (a MIÉP erejéről, Haiderről, a magyar médiajövőről és Trianonról), kétszer másokkal egy blokkban, de nem vitahelyzetben szerepelt (Államfőjelölés után, Holland gazdák magyar földön), azaz a külön-külön felvett véleményeket vágta össze utólag a szerkesztőség.

E két utóbbi blokk közül az elsőben (19. hét) Csurka szólal meg elsőként, a riporter tehát másik alanyát, Torgyán Józsefet szembesítheti Csurka állításaival (legalábbis azokkal, amelyek a köztársaságielnök-jelölésre vonatkoztak), így Torgyánnak módja van rá, hogy megválaszolja Csurka vádjait. Két álláspont, két látószög, a hallgató választhat, melyiket fogadja el hitelesnek (ritka pillanat a Vasárnapi Újság gyakorlatában). Ez már csak azért sem okoz hovatartozási konfliktust a műsor szerkesztőségében, mert vita a két politikus közt csak abban a kérdésben van, köpönyegforgató párt-e a kisgazdapárt.

A második összeállításban (41. hét), a holland gazdák magyarországi betelepítése ügyében viszont már kénytelenek kétszer megszólaltatni Csurka Istvánt. Az utolsó szó is az övé, vagyis módja van rá, hogy Torgyán megszólalása után is megkérdőjelezze Torgyán ellenérveinek hitelességét. Itt ugyanis már nemcsak az a tét, hogy kiderüljön, igazat mond-e Torgyán József, amikor azt állítja, nem volt tudomása a holland betelepülés lehetőségeit mérlegelő tanulmány készüléséről, hanem az is, hogy a hallgató számára világos legyen, ki az kettőjük közül, aki a magyar szegényparaszt érdekeit, a magyar föld védelmét hitelesen és gyanútól mentesen képviseli. Csurka István közli, “az utóbbi évek egyik legvaskosabb disznóságának tartom, ezzel így …titokban foglalkozni akkor, amikor a magyar gazdák, most függetlenül attól, hogy magángazdák, kisgazdák vagy állami gazdák vagy szövetkezetek, mindegy; a legkeservesebb módon élnek, nem tudnak annyit a terményeikért kapni, amennyibe az előállítás kerül”, miközben “a magyarság fogyatkozik, a földjét kivásárolják”… “Felháborító, egyszerűen felháborító, és erre nem lehet azt mondani, hogy nem ismertem, mert akkor az a baj, ha pedig ismertem, és most lányos zavaromban letagadom, akkor az a baj. Ez szöges ellentétben áll a kisgazdapárt által hirdetett magyar politikával.” Erre válaszolhat Torgyán József, amit akar — próbál is –, nem jöhet ki jól az ügyből. Hiába mondja, hogy “Csurka István megzavarodott, tehát Csurka Istvánnak az orvosának kellene elmondania mindazt, amit a Vasárnapi Újságnak elmondott…”, hiába nyúl szokásos összeesküvéselméletéhez (”én olyan véleményeket hallottam, amelyek azt tételezik fel, hogy e mögött az egész provokáció mögött Csurka István és Medgyaszai László állnak”), hiába mondja, hogy “ha van Magyarországon valaki, aki a külföldiek tulajdonszerzése ellen fellépett, fellép és fel fog lépni, az én vagyok” — a dokumentum “füllel hallhatóan” ott van Csurka István kezében, arra az érvére pedig, hogy ha Torgyán tudta, az a baj, ha nem tudta, az, nincs ellenérv. Csurka zárómegszólalása Torgyán egész miniszteri tevékenységét vonja kétségbe: “A magyar gazdák rendkívül rossz helyzetben vannak, és nem azzal foglalkozik a minisztérium, hogy ezeket kiemelje a rossz helyzetből, segítse, hogy ne 18 ezer forint legyen a felvásárlási ára egy tonna kukoricának… hogy maradjon valami a gazdának”.

A négy önálló, a műsorban közreadott Csurka-interjú színtiszta, megkérdőjelezetlen, sőt, a riporterek által hathatósan elősegített MIÉP-propaganda [a Trianon-interjút az elemzés egy másik részében tárgyaltam -- m. zs.].

A MIÉP EREJE (2000. 5. hét)

A fenti címmel közreadott beszélgetés elején Csurka István kifejti: — “mi a magyarság megmaradásáért küzdünk” — “a MIÉP gazdaságpolitikája a magyar érdeket helyezi előtérbe… szemben állunk a globalista vállalatok erőletörésével, amelyek mellett kiég, elpusztul a magyar vállalkozó, a kiskereskedő, a kisiparos” — “a szakszervezetek többsége áruló” — “a köztisztviselő, a munkából, bérből és fizetésből élő emberek igen nehezen élnek. Ezzel szemben a pénzvilág egymás után rendezi a báljait… beleszól a kultúrába, a tömegkultúrát irányítja, egyenesen rátelepszik a nyilvánosságra, rádióra, televíziókra, mindenre, ami az életet jelenti” — Antall József kormánya “elsinkófálta” a rendszerváltást, “Horn Gyuláé… betetőzte a magyarság teljes vagyonvesztését, és mindent, amit lehetett besöpört, mind a külföldi számára, mind a belföldi maffiózók számára”, majd jött a “Fidesz-kormány, amelyikre most acsarkodnak” , a MIÉP azonban látja a különbséget, és “örülünk, hogy van különbség” , mármint az előző kormányokhoz képest.

A tirádát Franka Tibor végighallgatja, egyetlen kérdése sincs, megy tovább, a MIÉP újabb fegyvertényéről, a korrupcióellenes feljelentőirodáról érdeklődik. Csurka válaszára, amelynek lényege, hogy a MIÉP most majd felderít minden sunyiságot, amelyet eddig senki sem derített fel, Franka kérdése mindössze egy aggódó kérdés: “Nem lesz több az akadályozó ebben az ügyben, mint a segítő?” Rövid, igenlő válasz, újabb kérdés: “Elnök úr, ön szerint mi az oka annak, hogy a közvélemény sokkal bátrabban beszél a MIÉP-ről mint eddig? A párt lett másabb, vagy a választópolgárok jöttek rá valamire?” Csurka István szerint az idő, “sajnos”, nekik dolgozik, mindenben igazuk lett, és “az embereknek felnyílt a szemük” , noha ellenfeleik állandóan azzal vádolták őket, hogy szélsőségesek. “De mi abban a szélsőséges, hogy igaz? Semmi.”

Franka következő kérdése is álkérdés. Szokása szerint megismétli, kiemeli, szájba rágja a MIÉP-féle eszmei mondanivalót: “Úgy érzi elnök úr, hogy az emberek erre kezdenek rájönni? Hogy rendet kell tenni a saját portánkon? És büszkéknek kell lenni a saját fajtánkra, a saját kultúránkra ahhoz, hogy másokkal közösködjünk?” Csurka Istvánnak nincs más dolga, mint kifejteni, hogy az eddigi kormányok neoliberalizmusa, demokrácia- és kisemberellenessége, nemzetvesztő politikája “rengeteg kárt okozott az országnak” . Erre vezethető vissza “az az elfajzás, hogy a rend nem egyenlő a demokráciával, a pénz mindenható. Ebből fejlődött ki az, hogy a nemzet nem számít, a nemzetköziségé a jövő.” Az EU-csatlakozás pedig azzal a veszéllyel fenyeget, hogy “aláfekszünk idegen érdekeknek”, “elfelejtjük a kultúránkat, ha elveszítjük önmagunkat, történelmünket… a gondolkozásunk is, és a nyelvünk is… elszürkül, egyneművé válik minden nemzetközi kacattal”. Visszautasítja a vádat, hogy a MIÉP Európa Unió-ellenes volna; csak azt szeretné, ha “Magyarország Magyarországként, magyarokkal, minden magyarral együtt és a Kárpát-medence összes magyarját maga köré fogva” csatlakozna az Unióhoz.

Franka Tibornak ismét nem kérdése, állítása van: “Beszélünk jobboldalról, beszélünk baloldalról. A MIÉP a harmadik erő.” Csurka helyesel: “se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”. Baloldali elemekkel, mert “a kisembereket akarjuk felemelni”, és jobboldali elemekkel, mert “a magyarság megmaradásáért küzdünk”. Ez az igazi, a történelem által is legitimált magyar út: “Ez a harmadik erő, amelyik Magyarországot mindig is jellemezte… Ebben csak ez a magyar radikalizmus, ez a harmadik erő által táplált radikalizmus a lehetséges irányválasztás, a megmaradás ereje.”

HAIDERRŐL (2000. 7. hét)

Lakatos Pál felvezető kérdésében rögtön jelzi azokat az okokat, amelyek az ausztriai szélsőjobboldal kormányra kerülésével kapcsolatban heves ellenreakciókat váltottak ki Európa-szerte. Így például a Neue Deutsche Zeitung szalagcímét idézi (egyben sugallja, kik a felháborodás kiprovokálói, amit a későbbiekben Csurka István majd meg is erősít): “Kleistl feleskette a koalíciót, az izraeli nagykövet már haza is utazott”. Megvilágítja a csehek ellenérzésének gyökerét, amely nem a szélsőjobboldali nézetek és hatalomgyakorlás elutasításában van, hanem abban, hogy “Haider kijelentette, a meghurcolt és kitelepített szudéta németeket kártalanítani kell”. Ezzel szemben helyeslőleg idézi Lech Walesát, aki szerint “milyen érdekes, hogy Európának csak Haiderral van baja, viszont a ma is hatalomban lévő vagy hatalom közelében lévő kelet-európai kommunistákkal nincs”. Ezzel át is adja a szót Csurka Istvánnak.

Csurka kifejti, hogy Európa a folyamatos átnevelés állapotában van, a globalizmus erői által, amelyek meg akarják béklyózni az európai emberek tudatát. Csurka szerint most válik világossá, hogy Európa “egyetemlegesen” vesztette el a háborút, értsd: minden jó nacionalista megbukott. Először csak Németország és csatlósai voltak a “bűnös népek — köztük sajnos mi is”, de aztán megbukott a francia nacionalista de Gaulle, majd Franz Joseph Strauss, majd az a Walesa, aki “máig is legerősebben keresztény és nemzeti tartású. És sorra kerül mindenki, aki nem fújja a kozmopolitizmus nótáját, és akit egyes körök, pénzügyi körök, kozmopolita körök úgy gondolnak, hogy jobb lenne kirekeszteni őket.” Ez a folyamat ér most véget Haiderrel.

Lakatos Pál végszót kapott: a MIÉP 98-as választási szereplését idézi fel, amikor “az MSZP és az SZDSZ egyes képviselői fel voltak háborodva, hogy a magyar nép hogy dönthetett úgy, hogy a MIÉP parlamenti párttá válhat”. Vagyis megjegyzésével egyrészt beazonosítja a Csurka által emlegetett egyes kozmopolita, nemzetellenes körök magyarországi megfelelőit, másrészt a MIÉP parlamentbe kerülését az egész magyar nép akaratának tünteti fel. Csurka veszi a lapot, közli, hogy az SZDSZ “mint párt a tönk szélén van”, azaz az átnevelés nem sikerült. Ezzel szemben a MIÉP “éppen parlamenti munkája, tárgyilagossága, konstruktivitása és természetesen a magyar érdekek szolgálatának hajlíthatatlansága következtében, egyenessége következtében, radikalizmusa következtében egyre megbecsültebbé válik az egész országban.” Haider ugyanígy saját hazája, népének vagyona, kultúrája érdekében áll ki. Hiszen megengedhetetlen, hogy megszűnjenek a nemzetek, feladják az identitásukat, “törjenek bele egy nagy globalista semmisségbe, kozmopolitizmusba, internacionalizmusba és legyenek békés, ártatlan, elbutult fogyasztók.”

Lakatos Pál készpénznek veszi Csurka logikáját, illetve az általa előadott ok-okozati összefüggést, kérdését ebben a szellemben fogalmazza meg: “…hogy az Európa Unió 14 szociáldemokrata miniszterelnöke szembe fordult az osztrák népakarattal, ez azt is jelezheti, hogy megrettentek attól, hogy veszélyben van a globalizáció teljessége?” Csurka igenlően válaszol, de, mint mondja, “a felzúdulás majd elcsitul. És hát visszaháramlik azokra, arra az Európán kívüli országra, amelyik e mögött a legnagyobb mértékben áll.” Itt a hallgató akár az amerikai nemzetközi tőke átkos aknamunkájára is gondolhatna, de Csurka nyomban kontextusba helyezi a célzás, egyben konkretizálja is: “A Magyar Fórum múlt heti számában egy izraeli volt miniszterasszony nyilatkozatát említem… ebből kiviláglik, hogy a legnagyobb tiltakozó és a tiltakozás szervezője, Izrael, milyen kirekesztő, soviniszta, nacionalista vallási állam, ahol az embereket megkülönböztetik, jogaiktól megfosztják. Amelyik… úgy gondolja, hogy a zsidóság most már megélhet pusztán a Holocaust emlékéből, és az ezzel való örökös fenyegetőzésből” — vagyis a zsidók állnak az európai felzúdulás mögött (is), és minthogy a globalizmus erői zúdultak fel a nemzetvédő erők (Haider) ellen, rövidre zárva ez annyit tesz: Izrael és a zsidóság egyenlő nemzetellenes globalizmus.

Lakatos megint csak nem kérdez vissza, nem kér érveket és bizonyítékokat a zsidó összeesküvés és bujtogatás vádjára - elvégre bennfentesek beszélgetnek, akik tudják, amit tudnak -, ezzel szemben azt állítja és kérdezi: “A globalizációval szemben a nemzetet féltő szemlélet, amely most Ausztriában hatalomra jutott, erősödni látszik Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, de mi a helyzet Magyarországon?” Csurka válasza természetesen igenlő a kérdésben foglalt állításra, egyben közli, hogy a pártja lesz az az erő, amely “befejezi, illetve kicsiholja az elmaradt rendszerváltást” Magyarországon.

Lakatos Pál itt saját házatájára tereli a szót: a Vasárnapi Újságban sorozatban elhangzó, később a bíróság által elítélt “korrupciós” rágalmakat említi, amelyben elsősorban ő és Körösi Imre kimutatták, hogy “10 év alatt 6 évnyi magyar költségvetés került, vándorolt magánzsebekbe”. Nem érti, miért nem történik mégsem semmi, legfeljebb a műsort fenyegetik feljelentéssel. Csurka hitelesíti a Vasárnapi Újság gyakorlatát, és örül, hogy a feltárás legalább ezen a szinten megtörténik. Mint mondja, a MIÉP is “egy éber magyar szem, amelyik vigyáz a saját vagyonára.”

Lakatos utolsó kérdése a jövőről szól. Azt sugallja, Haider megerősödése 2002-ben a magyar belpolitikai viszonyokra is kedvező hatással lehet. Csurka egyetért. Szerinte egész Európában erősödnek “a globalizációval, annak a túlhajtásaival, gazságaival szembenálló nemzeti erők”. “Európa… kicsiny, de szellemi erejét… én bátran kimondom, nacionalista tagoltság adja meg.”

A műsorvezető lekonferálja a beszélgetést, és közli, hogy Kovács László véleményét is szerették volna megismerni, ám “az MSZP elnöke azonban sajtószóvivője útján közölte, hogy nem ér rá.”

A MAGYAR MÉDIA JÖVŐJE (2000. 11. hét)

Az interjút felvezető szövegében a műsorvezető (Stifner Gábor) párhuzamot von a “sorskérdések” és a médiakuratóriumok ügye közt. Megállapítja, hogy “a dunakeszi temető meggyalázása talán azért sem volt hír, s meglehet, a népességfogyás tényei is csak azért csordogálnak oly vékonyan” , mert a “slágertéma” [a médiakuratóriumok ügye -- m. zs.] kiszorítja őket.

Ismét Lakatos Pál. Először is módot ad Csurka Istvánnak, hogy cáfolja azt az ellenzéki állítást, miszerint “Önök ellenzéki pártként… lefeküdtek, az Orbán kormánynak kiszolgálóivá váltak.” Csurka cáfol is, törvényjavaslatokat sorol, amelyeket a MIÉP nem szavazott meg, ám elismeri, hogy élesebb a MIÉP szembenállása a másik két ellenzéki párttal, mint a kormánnyal, mert “azt akarjuk, hogy végre legyen rendszerváltás ebben az országban, és ehhez az kell, hogy ezek a szociálliberális erők, a nemzetellenes erők, minél kisebbre zsugorodjanak össze.”

Lakatos ismét labdát ad: az ellenzék szerint, mondja, a MIÉP ellenkezésén bukott meg, hogy “teljes tagú kuratóriumok” alakuljanak. Csurka válaszában történeti “tényeket” sorol a helyzet jellemzésére, miközben szokása szerint mintegy mellékesen összemossa az MSZP-t és az SZDSZ-t. Mint mondja, “az elmúlt 50 évben ennek a két pártnak a holdudvara a pártközponton keresztül [!] rátelepedett a kultúrára, és különösen a televízióra meg a rádióra. Ezt tartották a legfőbb propagandaszervüknek”. Most “félnek attól, hogy elvesztik a hegemóniájukat. Veszítsék el a hegemóniájukat, mondom én, mert semmi joguk hozzá, hogy rátelepedjenek ilyen szörnyű módon a magyarság tudatára”. Szerinte ugyanis “ez a legnagyobb bajunk pillanatnyilag”. A másik bűnük a “csapnivalóan rossz médiatörvény megszavaztatása, amelynek alapján felállt a két kereskedelmi televízió… amely ma a tudatbefolyásolás 80 százalékát birtokolja. Félrevezeti az országot, elrontja az embereket… pocsék, rossz, erkölcstelen, feslett”, és “nyomja bele a kulturálatlanság pokoli bugyraiba a magyarságot. Politikailag félretájékoztatja őket, és közben a nemzetellenes erők szolgálatába szegődik”. Ráadásul “nincs kuratórium, és csak a pénz irányítja őket és külföldi tőke”. A közszolgálati televízió tönkretételét egyébként a baloldal számlájára írja, amelynek “egy intésére” lemondott a kuratórium, “több mint egy évig nem volt elnök, nem volt kuratórium, nem volt kiutalás, majdnem tönkrement.”

Lakatos nem vitatkozik, nem találja sem hamisnak, sem túlságosan leegyszerűsítettnek az elméletet, ehelyett újabb ellenzéki állítást kínál fel cáfolatra a MIÉP-elnöknek, hogy ugyanis “a MIÉP jobboldali párt, a MIÉP ezt a kormányt fogja támogatni, tehát a kuratóriumon belül mindig meglesz a kormányoldalnak a kétharmados többsége.” Csurka válasza: “Kérem szépen, ez a választók akarata szerint van így.” “Az én képviselőimet [elszólás, javítva:], vagyis a MIÉP képviselőit sehol a világon nem úgy választják meg, hogy együtt fog szavazni az MSZP-vel vagy az SZDSZ-szel.” Ezt követően felemlegeti, hogy “91-ben, amikor kormányon voltam, mint az MDF alapítója, alelnöke, kiebrudaltak a Magyar Rádióból. Nem tiltottak ki, mert nyilvánosságra nem hozták, leváltották a főszerkesztőt, a felelős szerkesztőt, a munkatársakat. Évekig nem olvashattam fel jegyzeteket, nem beszélhettem”.

Lakatosnak ez ad módot rá, hogy újabb képtelen vádat cáfoltasson meg a MIÉP elnökével: “No de hát nem szabad hangot adni a MIÉP-nek, mert a MIÉP illetlen eszméket vall, mert a MIÉP szélsőjobboldali, és hogyha megfigyeli, egy ideig nem nagyon szélsőjobboldaliztak. Haider, amióta hatalomra került Ausztriában, azóta egyre többször, egyre gyakrabban olvasni, hallani azt, hogy a MIÉP szélsőjobboldali. Óvakodni kell tőle, ez a fertő.” Csurka él is a lehetőséggel, elmondja, hogy a választási és időszaki választási eredmények láttán “úgy érzik” (az ellenfelek), hogy “újra el kell kezdeni a riogatást… a szélsőjobbal, a nácival, a fasisztával, ami mind rágalom, szemen-szedett hazugság. Soha ilyen eszméket mi nem hangoztattunk, nem állunk fajelméleti alapon, a magyarságot azonban nem hagyjuk.”

Lakatos nem kérdezi meg, mi a különbség a között, hogy valaki fajelméleti alapon áll, illetve hogy “a magyarságot nem hagyja”. Új irányba tereli a beszélgetést. Engesztelhetetlen kommunistagyűlölete miatt valószínűleg belebetegedne, ha nem szólnának két “jó szót” a kommunistákról is. Ezért, bár a dolog sehogyan sem jön ide, a kommunisták lopásairól és a titkos bankszámlákról — állandó mániájáról — érdeklődik: “Elnök úr, nem tudom gondolkodott-e már azon, hogy egy-egy bukott rezsim emberei, legalábbis Magyarországot alapul véve, leginkább Bécsbe menekülnek. Emlékezzen csak vissza a történelemre: Kun Béláék megbuktak, vitték magukkal a magyar értékeket, amelyek nem őket illették meg, de elvitték. 1989-ben Aczél György hová ment először? Bécsbe, és nem tudjuk, hogy üres kézzel ment-e vagy teli zsebbel, nem tudjuk, ha vitt ki valamit, az mikor kerül vissza, kinek kerül vissza, kinek a bankszámlájára, hova, mi lesz vele?” Csurka egyrészt megerősíti az állítást “Így van.” Aczél “mint kéziratgyűjtő és mint a párt második embere évtizedeken át adatokat, emberekről szóló ismereteket vitt magával és azt valahová továbbadta, az kétségtelen.” Az ellopott pénzek ügyében látszólag visszavonul: “Az, hogy pénzt, hát ezt én persze bizonyítani nem tudom, és ezért nem is állítom.” De persze — és itt nem az állítás, hanem a vele egyenértékű kontextusteremtés és sugalmazás bevett eszközéhez nyúl –, “ahogy az MSZMP akkor működött, ahogy a spontán privatizációba belefolyt, ahogy… a Népszabadságból ilyen nagy üzletet csinált, ahogy megtartotta, ahogy most próbálják elvenni tőle — törvényesen természetesen — az ingatlanjait, a pártházait, ez mind azt mutatja, hogy nem voltak szívbajosak és lehet, hogy milliárdokat vagy dollár milliárdokat csempésztek ki az országból.” A veszély ráadásul nem múlt el, mert “majd most visszajönnek privatizációs formában és tulajdonossá teszik ugyanazt a réteget, amelyik annak idején bitorolta a magyar munka gyümölcsét és saját javára kicsempészte az országból: minden elképzelhető”.

Lakatos nem csak hogy egyetért, hanem Csurka István állításait a Vasárnapi Újságban megszokott, számszerűsített, ám igazolhatatlan és bizonyítatlan vádakkal támasztja alá: “Kezembe került nem olyan régen egy kimutatás, az MSZMP különféle bizottságainak betétállományáról. 1989. decemberi az egyik időpont és 1990. májusi-júniusi a másik időpont. Tudom, akkor már nincs MSZMP, de mégis az MSZMP pénzét lehetett nyomon követni. A párt Központi Bizottságának betétállományát, benne a budapesti bizottság betétállományát nézve, a megyei pártbizottságok betétállományát alapul véve, ezalatt a néhány hónap alatt több, mint 980 millió forintnak nyoma veszett.” Csurka: “Hát ez bizony óriási pénz. Akkor ezek magánzsebekbe vándoroltak volna?” — hüledezik, egyszersmind tényként fogadja el az állítást. Holott a józan ész legelemibb szabályai szerint is fel kellene tennie a kérdést: honnan tudja Lakatos, tudja-e bizonyítani? Ám ők sohasem kérdőjelezik meg egymás állításait. Csurka kölcsönkéri a “dokumentumokat”: “Hát, ha nem esne nehezére szerkesztő úr, akkor én ezekbe a könyvelésekbe beletekintenék vagy megkérnék szakembereket, akik beletekinthetnek, mert ez bizony érdekel engem.” /i> Lakatos Pál nyilván elégedetten veszi tudomásul közleményének hatását és újabb együttműködési lehetőségüket, majd a műsor lezárásaként immár harmadszor említi meg, ezúttal kérdésbe rejtve, hogy a MIÉP március 15-én nagygyűlést tart a Hősök terén: “Hősök terén tüntet majd egy parlamenti párt?” Mire Csurka István, anélkül, hogy kitérne a kérdésben foglalt “értetlenség” eloszlatására, közli, hogy “a magyarság érdekében, a magyar megmaradás mellett, a sajtószabadság, és még valamiért, ami Európával függ össze, a világszabadságért fogunk tüntetni március 15-én.”