Romacentrum.hu

Az elmúlt év januárjától kezdve 9 hónapon keresztül résztvevő-megfigyelést végeztünk, interjúkat és szociomteriai vizsgálatot készítettünk a mánfai2 Collegium Martineumban. Eredeti tervünk szerint mindössze öt alkalommal vettünk volna részt két-két napra a kollégium életében, s készítettünk volna interjút diákokkal, tanárokkal, a faluban lakókkal, a diákok szüleivel és középiskolai tanáraival. Ám ott ragadtunk, sőt még egészen rövid ideig dolgoztunk is a kollégiumban.

Mielőtt hipotézisünk és tapasztalataink ismertetésére rátérünk, röviden leírjuk, milyen célú intézmény a Collegium Martineum: a kollégium 1996 óta működik, Baranya és Tolna megyei szegénysorú középiskolásoknak biztosít szállást és ellátást a hétköznapok során. Mánfán szakszerű korrepetálási és különóra lehetőséghez jutnak a diákok, elősegítve ezzel középiskolai tanulmányaikat, sikeres egyetemi-főiskolai felvételijüket. Az intézmény tehát kollégium, az ott élő diákok teljesen hagyományos pécsi (kisebb részt komlói) középiskolákban tanulnak. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert rövid ottlétünk során is számos látogató (nem egyszer a kollégiumot támogatók képviselője) azzal a hittel érkezett, hogy valamiféle bentlakásos intézményt, netán izolált mikrovilágot fog látni.

A kollégium szándéka szerint is interkulturális: többségében beáscigány diákok élnek a kollégiumban, ám megtalálható oláhcigány és magyarcigány, illetve nem cigány fiatal is, akik között van romániai román, magyarországi szerb és horvát származású is. A kollégium törekszik családias jellegű lenni, a diákok számára az otthont pótló hangulatot nyújtani; kiemelt figyelmet szentel annak, hogy a diákok és családjaik között ne lazuljon meg a kapcsolat. Így amellett, hogy a diákoknak minden hétvégén kötelező hazautazniuk - érezzék bármilyen jól is magukat a Mánfán -, számos programot szervez a szülők számára is.

Hipotézis

A kollégium kiadványaiban, a nevelők és a vezetés narratívájában kiemelt szerephez jut a demokratikus értékekre való nevelés fontossága. Ez a Collegium Martineumot ismertető brosúrában, a kollégium web-site-ján3 is megjelenik. Arra voltunk kíváncsiak, valójában mennyiben valósul meg a demokráciára nevelés. A diákok attitűdjeik, értékeik és ismereteik alapján mennyire lesznek majd aktív állampolgárai egy demokratikus társadalomnak.

Első számú hipotézisünk az volt, hogy fiatalokat demokráciára nevelni kizárólag valóban demokratikus környezetben lehet. Ezek után tehát a kollégium demokratikus légkörét (vagy annak éppen hiányát kívántuk tetten érni).

Második hipotézisünket inkább kérdésként fogalmaztuk meg, jelesül: egy oktatási intézmény mennyiben hordozza magában egy régió (vagy akár az egész ország) társadalmi kérdéseinek-problémáinak teljes génállományát? A két kérdés szerintünk összefügg. Mielőtt összegyűlt tapasztalatainkat a fenti két megközelítésünk alapján bemutatnánk, meghatározzuk, mit is értettünk a demokráciára nevelés fogalma alatt. Kutatásunkat is ezzel a munkamozzanattal kezdtük: megfelelő fogalmi keretek nélkül képtelenek lettünk volna megragadni azt, ami fontos számunkra.

Szerintünk az az oktatási-nevelési intézmény nevel demokratikus attitűdökkel bíró állampolgárokat, ahol a diákok kezdettől tisztában vannak a szabályokkal: élénk kommunikáció van az egyének között, az emberei viszonyokat a kölcsönösség (és nem a feudális hierarchia) jellemzi; diák és nevelő partnerei egymásnak, még akkor is, amikor konfliktushelyzet keletkezik: céljuk nem egymás legyőzése. Az az iskola vagy kollégium fejleszti a demokratikus beállítódottságot, mely lehetőséget ad a jogorvoslatra, tehát senki nem gondolja azt, hogy soha senkit nem ér sérelem az intézményben. Egyáltalán: ahol meg is tanítják a diákot magát a problémát észrevenni. A demokratikus létezéshez szerintünk nélkülözhetetlen az, hogy megtanulják diákok a konfliktuskezelés módját, s autonómiára, döntéshozatalra nevelődjenek. Választási lehetőségek sora szükséges, olyan helyzetbe hozzák a nevelők a diákokat, ahol azoknak dönteniük kell, s utána elviselni döntésük pozitív és negatív hozadékait.

Demokratikus konferencia

A kollégium életében a döntéseket a Demokratikus konferencia hozza, ahol minden diák és kollégiumi dolgozó részt vehet, javaslatot tehet és szavazhat. A meghozott döntések mindenkire nézve kötelező érvényűek, bárki megvétózhat egy-egy döntést, ha vétóját meg is tudja indokolni. A konferenciának minden alkalommal más diák a levezető elnöke, aki szót ad, megfigyeltük, hogy ezt rendkívül komolyan veszi mindenki: az igazgatónak éppúgy szót kell kérnie, mint bárki másnak.4

A konferencián született döntések azonban nincsenek mindig betartva. Ez nem a diákok fegyelmezetlensége miatt van így, sokkal inkább az az oka, hogy következmény nélkül marad, ha például valaki nem takarította ki a konferencia által rábízott helyiségeket.

Megfigyeltük, hogy a diákok túlnyomó része úgy hiszi, szavazáskor a tartózkodás automatikusan “nem”-et jelent. Interjúinkból derült ki, hogy a kezdet kezdetén a felnőttek magyarázták így a szavazás lényegét. Bár valóban egyszerűsítheti ez a gyakorlat a konferencia működését, magában hordozhatja azt a veszélyt, hogy ha a javaslat előterjesztője valamit meg akar szavazni, a kérdést úgy kell csak feltennie, hogy az illető számára a nemleges válaszok legyenek kedvezőek. A javaslattevők pedig néhány év demokratikus gyakorlattal eltöltött működés után is sokszor a felnőttek.

Van diák, aki érzékeny ezen a területen, és van, aki kevésbé képes észrevenni, hogyan tudja érdekeit képviselni. Az ilyen irányú érzékenység nem a tanulmányi eredményekkel és nem is az aktivitással, sokkal inkább a demokratikusnak mondható légkörben eltöltött idővel függ össze.

A régi diákok döntik el minden tanév elején (szintén szavazással), hogy csoportjukba melyik új diákot veszik fel: több órás, éjszakákba nyúló vita előzi meg minden egyes alkalommal a döntéshozatalt. 5Az érvelés során természetesen a személyes szimpátia sokat nyom a latban, ám megfigyeltük, hogy a régi diákok igen nyitottak még azokkal a jelentkezőkkel szemben is, akik a legfurcsábbak, kevesek által szimpatikusnak tartottak. Valószínűsítjük, hogy a mánfai mechanizmus, tehát a demokratikus konferencia többéves gyakorlata serkenti a toleranciára való hajlamot. Ugyanez volt megfigyelhető egy évközi szavazás során, amikor a diákok néhány más kollégiumból kicsapott fiatal felvételéről döntöttek. A titkos szavazás eredménye nagyon szolidáris gondolkodásmódot mutatott: magas empatikus készséggel várták a máshonnan elbocsátott diáktársakat.

Kommunikáció és a diákok egymás közötti viszonya

A mánfai kollégiumban nyomokban sincs jelen szecskáztatás. A szecskáztatás6szót budapesti középiskolákban és kollégiumokban alig ismerik: lényege, hogy az újonnan érkező elsőst heteken-hónapokon keresztül kellemetlen feladatokkal látják el a felsőbb évfolyamosok. A szecskáztatás tehát beavatási szertartás, mely egyes kollégiumokban egészen durva is lehet, s személyes megfigyeléseink alapján néhány vidéki középiskolában ijesztő méreteket ölt. (A jelenségről részletesebben is fogok írni Demokratikus állampolgári szocializáció című disszertációmban [Ligeti György].) Az tehát, hogy maguk a diákok is ügyelnek arra, ne piszkálják a kisebbeket, ne adjanak egymásnak megalázó és felesleges feladatokat, arra enged következtetni, hogy az emberi méltóság értékként jelenik meg a Collegium Martineumban.

Középiskolás korú diákokról lévén szó, a szerelem és a szexualitás mindig előtérben van. A nevelőket megosztja e kérdés szabályozásához való viszonyuk: a korlátozás mellett érvelők szerint a gyorsan köttető, majd szakadó kapcsolatok veszélyeztetik a kollégium integritását. Mivel nagy az összezártság, nehéz éveken át érzelmi viharoktól túlontúl átszőtt kapcsolatok között biztosítani a diákok egészséges pszichikus fejlődését - mondják. A pedagógusok másik részének viszont az a véleménye, hogy semmi képpen nem szabad tiltani a fiatalok közötti párkapcsolatok létrejöttét. Egyrészt azért, mert lehetetlen az állandó és totális ellenőrzés (és a kollégium alapeszményével teljesen ellentétes is); másrészt azért, mert a tilalom csak felkorbácsolja a diákok érdeklődését, s elhamarkodott lépésekre készteti őket, melynek negatív lelki és fizikai következményei lehetnek. Ha pedig valóban komolyan vesszük a mánfai kollégium tehetséggondozó voltát, akkor a szó nemes értelmében igenis cél, hogy a diákok tapasztalatot gyűjtsenek, s tudják, a szexualitás éppen úgy hozzátartozik az élethez, mint a cipővásárlás, vagy a görög mondavilág ismerete.

Két alkalommal is készítettünk szociometriát a diákok körében, melyből az derült ki, hogy a különböző csoportokban lakó diákok között annak ellenére is felszínes a kapcsolat, hogy fizikai értelemben egymáshoz igen közel élnek. Találtunk néhány többszörös kölcsönös választást, melyet nem sokkal később a diákok helyváltoztatása kísért, röviden: átmentek az egyik csoportból a másikba. Jellemző volt, hogy a tanév vége felé megnövekedett a diákok közötti bizalomhiány, több éves barátságok is tönkrementek a kommunikáció és a közös programok elégtelen volta miatt. Szociometriai felvételünk és interjúink alapján derült ki, hogy az összezártság és a nagyon szűk szobák a szoros baráti szálakat is kikezdik. A pletykák elszaporodása pedig a nyílt kommunikáció protézisének bizonyultak.

Elvek és gyakorlat

Megfigyeléseink során az idő múltával egyre gyakrabban tapasztaltuk, hogy a gyakorlat közel sem minden téren egyezik meg a meghirdetett elvekkel. A kollégium nevelői és a kollégiumért közvetve dolgozó felnőttek retorikája sok esetben eltért a tapasztaltaktól. Néhány esetben komoly sérelem ért diákokat, melyre egy hagyományos iskola úgy reagált volna, hogy “megérdemelte, így a helyes, nálunk nem szokás a normaszegés stb.”, ám egy éppen a demokráciára nevelésre berendezkedett kollégium ezt nem reagálhatja le így.

Kutatni kezdtük hát, mi lehet az oka az elvek és a gyakorlat közötti hézagoknak. Két fontos, egymással összefüggésben álló okát találtuk a jelenségnek: az egyik a kollégium társadalmi környezete maga volt. A másik ok pedig a kereslet és a kínálat megnövekedése következtében fellépő ugrásszerű létszámnövekedés volt, mely nyomán a kollégium oly módon kezdett intézménnyé válni, hogy arra nem volt még teljesen felkészülve.

Társadalmi környezet

A kollégiumban zajló eseményeket, csak akkor érthetjük meg, ha nem tévesztjük szem elől azt, hogy a Collegium Martineum nem egy önmagában álló intézmény, hanem élénk kapcsolatban áll környezetével.

Első tapasztalatainkként láthattuk, hogy a kollégiumban lecsapódik Baranya megye összes társadalmi problémája: jelen van a szakemberhiány, a személyes kapcsolatok bonyolult szövevényéből eredő félreértések lehetősége, a formális és informális kapcsolatok kiszámíthatatlansága. A szegénység, illetve a választék hiánya általában, a közlekedés elégtelensége olyan szocializációs ágensekként betonozódtak be a megyében, melyek hatása legtöbbször a demokratikus szocializációval szemben hat.

A családlátogatásaink tapasztalata alapján a diákokat kibocsátó családok a rendszerváltás miatt kerültek nehéz helyzetbe. Legnagyobb részük a TSz-ek, állami gazdaságok idején jól élt, több olyan kétszintes családi házban jártunk, melybe jó minőségű, ízléses építőanyag lett beépítve, ám a család hirtelen talajvesztése miatt a háznak csak egy szintje használható, s a helyiségek eredeti funkciója összekeveredett: a család kosarat fon a konyhában, a valaha jobb sorsú fürdőszobában tárolják az alapanyagul szolgáló vesszőt. Mindez tehát nem a cigány kultúrához kötődő jelenség, hanem társadalmi okokkal jól magyarázható. Ezekben a családokban érték a gyerek taníttatása, a faluban szokásos eladó sorú 16-17 éves lányok nem mennek férjhez, hanem középiskolákban tanulnak.

A kollégium tehetséggondozó kíván lenni, ami azt jelenti, hogy megkísérel kifejezetten olyan diákokat összeválogatni a jelentkezők közül, akikről valószínűsíthető, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtanak majd középiskolai pályafutásuk során. A tehetséggondozás tehát nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden diáknak egyetemre vagy főiskolára kell jelentkeznie. Ám ez sokszor vissza is üt, mert a teljesítmény gyakran nehezen mérhető. Bár valóban minden diák más és más elbírálás alá kell hogy essen (más iskolákba, más osztályba járnak a kollégium falain túl), sokszor nincs megfelelő mérce vagy követelmény, mely meghatározhatná, hogy a diák milyen alapon és módon jut hozzá a kollégium szolgáltatásaihoz. Alapvető akadálya van szerződéses viszony kialakulásának diák és intézmény között: ahelyett tehát, hogy a diák maga is pontosan tudná kereteit, a teljesítményével szembeni elvárásokat, s ehhez az általa követelhető segítséget, sokszor még azt sem lehet tudni, hogy kinek mihez van joga, s az esetleges jogosultságokat lehet-e érvényesíteni vagy sem. Alapvető kérdés, hogy a diák illetve a szülő, milyen alapon és milyen módon jut hozzá a támogatásokhoz? A fiatal azért juthat hozzá támogatásokhoz, mert kiugró tehetsége folytán ő erre jogosultságot szerzett, vagy azért, mert olyan rászoruló, akinek szociális problémáit kezelni kell, még akkor is, ha az ellátások olykor átitatottak némi paternalizmussal.

Olyan környezetben, melyben a diákok életét meghatározzák olyan informális kapcsolatok, melyek ráadásul legtöbbször racionális módon kiszámíthatatlanok, nem lehet sem szerződést kötni, sem pedig demokráciára nevelni, hiszen bizonytalan, hogy x esemény bekövetkeztekor y történik-e vagy sem. A kollégiumba való bekerülés módja az évek során gyökeresen megváltozott: kezdetben hét, majd kilenc diák lakott a falu parókiáján berendezett kollégiumban, s a gazdaasszonnyal közösen maguknak kellett a ház fűtéséről gondoskodniuk. A szülők csak félve, sok esetben igen bizalmatlanul engedték el gyerekeiket, nem egyszer a kollégiumban dolgozó nagyon megnyerő, a szülők anyanyelvét kiválóan beszélő beás cigány fiatalember aktív rábeszélésére. Kutatásunk idején a jelentkezők száma már eléri a férőhelyek számát, ám nem gondoljuk, hogy a cigány kultúrát plasztikusan (hogy úgy mondjuk, élő valójában is) megjeleníteni képes beás cigány fiatalember munkájára kisebb szükség lenne. A személyek közötti szakmai, presztízsbeli és nemegyszer anyagi érdekeltségi viszonyok kusza és a szereplők által is nehezen átlátható volta azonban minden helyzetben felüti a fejét. A döntéshozatali mechanizmus számtalan esetben irracionális elemeket is kénytelen elviselni, legyen szó egy diák átkerüléséről az egyik csoportból a másikba, vagy a kulturális programokra költhető összegek csoportok (és így nevelők) közötti elosztásáról.

Megfigyelésünk szerint a személyes kapcsolatok, illetve az intézmények közötti jó viszony miatt a kollégiumnak kompromisszumokat kell kötnie: akkor is felvesz egy-egy diákot, ha az tanulmányi eredményét tekintve messze elmarad a kívánatostól. Ezek aztán vagy beilleszkednek, s a továbbiakban semmi probléma nem lesz velük, vagy pedig több tárgyból megbuknak. A lényeg azonban az, hogy őket fel kell venni, mert fontos a kapcsolat egy-egy falu kisebbségi önkormányzatával, polgármesterével, egyházi életének vezetőjével, pékjével.

A pályázás problémái: üzenet a támogatóknak

A kollégium munkatársainak évről évre ember feletti küzdelmet kellett és kell vívniuk az intézmény fennmaradásáért. Mivel a Collegium Martineum non-profit szervezetek jól ismert helyzetében van, szinte kizárólagos forrás az alapítványok támogatása és a diákok utáni költségvetési támogatás. Az alapítványi támogatást pedig vagy sikerül elnyerni vagy nem; legtöbbször kevesebb pénzt, mint amennyit kérnek a pályázat során. A legtöbb program kulturális tevékenységet támogat, működésre alig írnak ki pályázatot a támogatók. Sokan elvárják az innovatív jelleget, ugyanakkor jól tudjuk, hogy ami tavaly innovatív volt, az idén már bevett gyakorlat. Sok olyan költség van, amit nem lehet elszámolni, pedig szükséges: az alkalmanként meghívott folklór zenekarok legnagyobb része nem számlaképes, szükségességük azonban elvitathatatlan.

A kollégium egy-egy diák után évi 160 ezer forint fejkvótát kap az állami költségvetésből, ami valóban nagyon kevés, latens hatása azonban figyelemreméltó: a kollégiumnak akaratlanul is anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy minél több diák lakjon ott, s ne veszítsen el lehetőleg egyet sem. A pedagógiai jelmondat, miszerint “ebből a kollégiumból előbb távozik el tanár, mint diák”, változatlanul él, ám mivel a diákok is érzik: a fejpénzről is szó van egy-egy bátrabb megnyilvánulásaiknak nemcsak a létező demokrácia teremt közeget, hanem az a biztos tudat is, hogy innen nem bocsátják majd el őket. A probléma tehát az, hogy a diákok alkalmanként nem azért merészebbek, mert ráéreztek volna a szabad megnyilvánulás ízére.

A kollégium ettől az évtől már megpróbálkoznak nyáron a falusi turizmus keretein belül kihasználni a táj és a ház páratlan lehetőségeit. Ezúton is ajánljuk őket akár a társadalomtudományi vagy szociálpolitikai szakma munkatársai számára is: az épület tréningek, megbeszélések, hétvégi képzések helyszínéül kitűnő, gyors Internet-elérés van, a gazdaasszony remekül főz.

Az adomány jelentős szerephez jut az épületek berendezése, a kollégium könyvtára legnagyobbrészt az egyházon keresztül összeszedett tárgyakból áll. Megfigyeltük, hogy a diákok számos esetben nem tudják értékelni ezt, nem ismerik a kollégium költségvetését, így nem is érzékelik, minek milyen értéke van. Interjúinkból kiderült, hogy az adománnyal az is a probléma, hogy bár a diákok tudják, hálásnak kell lenniük érte, ám sokszor nem tetszik az a bútordarab vagy kép, amit el kell fogadniuk, hiányzik tehát a számukra legfontosabb: a választás lehetősége.

Az intézményesedés

A fentiekben már leírtuk, hogy Collegium Martineumban tapasztalt jelenségek megértéséhez figyelembe kell vennünk a kollégium külvilággal való kapcsolatát. A falakon belül zajló legfontosabb folyamat ottlétünk során az intézményesedés volt.

A kollégium létszáma 1996 óta dinamikusan nő, évről évre újabb épületrészek épültek (épülnek), melyek közül az egyik 1999-ben elnyerte a Baranya megye legszebb középülete díjat. A megnövekedett diáklétszám (a kezdeti 7 helyett 41 fő!) egészen más szervezést igényelt az étkeztetés terén éppúgy, mint a pedagógiai munkában7. A létszám megkövetelte külön csoportok létrehozását, a csoportoknak külön csoportvezetője lett, meghatározott felelősség körrel.

Amikor több csoport jött létre8, s a kollégium immáron három épületrészét 41 diák lakta, felmerült az a kérdés, hogy kik vehetnek részt az adott csoport konferenciáján és kik szavazhatnak ott. Nyilvánvaló volt, hogy az egyik csoportban lakó diák, sőt annak csoportvezetője nem jó, ha beleszól egy másik csoport életébe. A legrégebb óta Mánfán lakó diákokban - akik tehát a legtöbb ideje edződtek a demokráciában - felmerült annak az igénye is, hogy meg kell határozni, melyik felnőtt milyen mértékben szólhat bele a csoportok életébe: többen javasolták, hogy a hetente egy délutánt a kollégiumban eltöltő alsószentmártoni tiszteletes (aki egyébként a kollégium egyik megalkotója) csak javaslattételi joggal vehessen részt a csoport konferenciáján, hiszen óhatatlanul sokkal kisebb rálátása van a dolgokra, mint a minden nap jelenlévő gazdaasszonynak.

Amikor már három csoport jött létre a kollégiumban, óhatatlanná váltak a pedagógusok rendszeres, szervezett munkaértekezletei. Itt nem csak pedagógiai kérdések, a diákok kollégiumi élete került megbeszélésre, de döntések is születtek. Észrevétlenül vált egyszercsak a diákok konferenciájának felülbíráló bizottságává a tanári konferencia. Ezt azonban a diákok észrevették, s a kollégium dolgozóival közösen sikerült áthidaló megoldást találniuk: a diákok közül két-két fő részt vehetett a pedagógiai értekezleten.

Úgy gondoljuk, hogy a növekedés, a működést sokszor nehezítő bürokratikus ügyintézés problémáival minden olyan intézménynek meg kell birkóznia, mely kezdeti sikeres működése nyomán népszerűvé, ismertté, így keresetté lesz. Az intézmény vezetői tudják, a problémák eredetét. S mivel látják, hogy a jelenlegi rendszer nem ideális, folyamatosan azon dolgoznak, hogy kialakítsanak egy olyan intézményi struktúrát, amely a maga nemében egyedülálló, s amely valóban lehetővé tesz a fiatalok demokratikus állampolgárrá válását.

A probléma csak átmeneti. Biztosan sikerül a mánfaiaknak folytatniuk a tehetséggondozó munka mellett a Baranya és Tolna megyei cigány és nem cigány fiatalok demokráciára nevelését. Ezen az úton is szeretnénk megköszönni, hogy velük lehettünk, s nagyon sok energiát, sikert kívánni munkájukhoz.