Falusi cigányok

1. Bevezetés

Jelen tanulmány alapját egy 1998-ban, a Szociális és Családügyi Minisztérium (a megbízás időpontjában még Népjóléti Minisztérium) megbízásából végzett kutatás képezi. A kutatás részben egy szintén a Népjóléti Minisztérium megbízásából 1992-ben készült vizsgálat ismétlése, így az anyag alkalmas összehasonlító elemzésre is. A kutatás témaköre azonban az 1992-eshez képest jelentősen kibővült, ebben az értelemben önálló, új kutatásnak is tekinthető.

1.1. A téma rövid indoklása és a kutatás leírása

1.1.1. Probléma megfogalmazás

Az 1990 óta ugrásszerűen megnövekedett munkanélküliség az átlagosnál is nehezebb helyzetbe hozta a falun élő cigány népességet. Ismert tény, hogy a 80-as években már az aktív korú cigányok lényegében a nem cigányokkal azonos arányban voltak állandó munkaviszonyban, ám kvalifikálatlanságuk, iskolázatlanságuk következtében dominánsan az állami nagyipar segédmunkás pozícióiban, igen nagy számban ingázóként. A “szocialista” nagyipar szétesése első lépésben őket érintette: a vállalatok elsőként a képzetlen, és az ingázás költségeiből következően egyébként is drága munkaerőtől szabadultak meg. A munka nélkül maradt cigányok (is) kénytelenek voltak hazatérni falujukba. Otthon természetesen nem találtak munkát. Így részben a települési önkormányzatok gondjait szaporítják (jövedelempótló támogatás, növekvő szociális támogatás iránti igény), részben a feketegazdaságban kénytelenek megélhetőségi lehetőségeiket megkeresni.

Valószínűsíthetően ez a helyzet a cigány és nem cigány népesség közötti feszültségeket gerjeszti, illetve a korábban többé-kevésbé látenciában volt, esetenként eltűnőben lévő előítéleteket is újra gerjeszti.

A vizsgálatban két alapkérdésre kerestünk választ:

* milyen a falusi cigányok élethelyzete 1998-ban, hogyan változott ez 1992-höz képest, és adott helyzetben milyen megélhetési stratégiákat alkalmaznak a cigány családok, honnan szerzik meg a megélhetéshez szükséges javakat;
* a változó helyzetben hogyan alakul egy település helyi társadalmán belül a cigányok és nem cigányok közötti viszony, hogyan alakulnak a cigánysággal szembeni előítéletek.

1.1.2. A kutatás kiterjedése és módszerei

A vizsgálatot esettanulmányszerűen (tehát nem reprezentatív mintán) végeztük el, és természetesen kizárólag falusi közegre korlátozva. Ennek indoka a következő volt:

Átfogó, országos reprezentatív mintán végzett vizsgálat végzése olyan költséges lett volna, melyhez a források biztosítása valószínűtlennek tűnt. A falusi közeget azért tartottuk fontosnak, mert eddigi információink szerint a problémák itt halmozottan jelentkeznek, valamint a helyi társadalmon belül jelentkező problémák e közegben könnyebben tetten érhetők. Ugyankkor így lehetőségünk nyílt a korábbi kutatás eredményeivel történő összehasonlításra, mivel az 1992-es vizsgálat is a falusi cigány családok életkörülményeit elemezte.

Összesen 5 kiválasztott falu vizsgálatát végeztük el. A kiválasztás szempontjai a következők voltak:

* Depressziós térségekben legyenek (mivel a problémák itt láthatók a legélesebben). Ennek megfelelően 5 megye települései közül választottuk ki a falvakat. Az 5 megye: Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Baranya és Szolnok.
* Közel azonos nagyságú falvakat választottunk, 500-1000 lélekszám közöttieket.
* Olyanokat választottunk, amelyek nagyjából egyformán magas munkanélküli rátával rendelkeznek.
* Végül természetesen olyan településeket választottunk, amelyekben viszonylag magas a cigány népesség aránya.

A kiválasztás során első lépésben a lélekszám szerint megfelelő községeket az 1990. évi népszámlálás adatai alapján határoztuk meg. Majd ezekről a településekről a megyei önkormányzatoktól beszereztük az ott élő cigány népesség arányára vonatkozó információkat, valamint a munkanélküliségi ráta adatait. Ezek alapján jelöltük ki a fenti adatok alapján nagyjából egyforma helyzetben lévő településeket, amelyek közül a ténylegesen vizsgált községet - megyénként - véletlenszerűen választottuk ki. A vázolt eljárás következtében annak ellenére, hogy a vizsgálatot nem tarthatjuk a szó szigorú értelmében reprezentatívnak, úgy gondoljuk, hogy legalábbis a hasonló helyzetű falvak körére nézve jellemzőnek tekinthetjük.

A vizsgálatban alkalmazott módszerek a következők voltak:

Az első kérdéskörre (a cigány családok élethelyzete és megélhetési stratégiái) kérdőívvel kerestük a választ. Jelen vizsgálat kérdőíve (adatlapja; ld. a Mellékletben) nagyobb részt megegyezett az 1992-es kérdőívvel (ez biztosította az összehasonlíthatóságot), de tartalmazott újabb, a viszonyokra vonatkozó kérdéseket is. Zömmel zárt kérdésekkel dolgoztunk, de néhány esetben alkalmaztunk nyitott kérdéseket is. A kérdőívvel településenként 20-20 cigány család adatai kerültek felvételre. A családokat úgy választottuk ki, hogy minden faluban megkértünk 2-3, a faluban élő, kompetensnek tekinthető személyt (cigány önkormányzat vezetője, iskolaigazgató vagy pedagógus, esetenként jegyző), hogy írják össze a faluban élő valamennyi cigány család listáját. Ebből a megkérdezendőket egyszerű véletlen kiválasztással választottuk ki. (Ez a mintavételi eljárás logikájában hasonlít a Kemény-Havas-Kertesi-féle cigány kutatás mintavételi logikájához1; egyébként azonos az 1992-es vizsgálat mintavételi eljárásával.2) A minta nagysága - a falvakban élő összes cigány családok számától függően - 10-50% volt.

A második kérdéskörre (cigány és nem cigány népesség egymáshoz való viszonya, az előítéletesség alakulása) alapvetően mélyinterjúkkal kerestük a választ. Településenként interjút készítettünk a falu néhány vezetőjével, valamint törekedtünk arra, hogy megszólaltassuk a körzeti orvost és az iskolaigazgatót is. Falvanként - az előzőeket is beleértve - 10-10 cigány és nem cigány személlyel terveztünk interjút. A cigány személyek kiválasztása a kérdőívekhez elkészült lista alapján történt, a nem cigány interjú alanyokat (a fent jelzetteken túl) véletlenszerűen választottuk. (Oly módon, hogy az önkormányzattól megkérdeztük a lakott házak számát, és ennek függvényében minden x-edik házban kíséreltünk meg interjút készíteni.) Azzal a megkötéssel éltünk, hogy az interjú alanynak lehetőleg 30-60 év közötti felnőttnek kellett lenni, lehetőleg férfiak és nők egyenlő arányban. Végeredményben az eredeti tervnek megfelelően elkészült az interjú 100 személlyel; az arányok csekély mértékben módosultak: néhánnyal több cigány, ennek megfelelően néhánnyal kevesebb nem cigány interjú készült. (A fontosabb, tartalmasabb interjúk kivonatos leírását ld. a Mellékletben.)

A kérdőívek lekérdezését 1998 május-júniusban végeztük el, a mélyinterjúkat 1998 július-augusztusban vettük fel. A kérdőívek adatait számítógépre vittük, az interjúkat első lépésben az elhangzás szerint leírtuk, a második lépésben az elemzés nyersanyagául szolgáló tartalmi kivonatot készítettünk.3

-o-o-o-o-

Az élethelyzetek és a megélhetési stratégiák lényegében önmagukban is elemezhetőek, a viszonyok alakulásának és az előítéleteknek az elemzése azonban nem nélkülözhet egy tágabb történeti-társadalmi (társadalomtörténeti) hátteret. Ezért még itt a Bevezetőben szólnunk kell a cigányság magyarországi történetéről.

1.2. A magyarországi cigányság történetének vázlata4

Az első, önmagában is nehezen megválaszolható kérdés, hogy mióta élnek Magyarországon cigányok? A kutatók közül többen azt gondolják, hogy itt élésüknek kezdete az Árpádok uralmának idejére tehető. Nagyobb számban a XV. század elején jelentek meg.

Európa nyugati felében a cigányság terjedésével egy időben a feudális monarchiák a centralizáció jegyében szervezték már a társadalmat. A cigánykompániák vándorló autonómián szerveződött közössége nem tudott megbarátkozni a jobbágyi munkával, a megtelepedés gondolatával, a feudális társadalmi modellbe való beilleszkedéssel. A nyugat-európai államok viszont nem engedhették meg a bomlasztó hatású cigány életformát akkor, amikor saját társadalmi átalakulásukra kellett koncentrálni, és az államhatalom még saját uralkodó osztályával is harcban állt. Nyugat-Európa államai ezen okok miatt radikális korlátozó intézkedéseket hoztak. Így az Európába bevándorló cigányság gyűjtőterületévé Közép-kelet Európa vált, mivel a cigány létforma és az itteni feudális társadalom fejlettségi szintje között a különbség lényegesen kisebb volt, mint Nyugaton.

Magyarországon a mohácsi csatavesztést követően teljes lett a zűrzavar. Ebben a politikai káoszban, a Habsburg és törökellenes küzdelem országvédő törekvései közepette nem sokat törődött a politikai vezetés és a magyar társadalom a határtól határig vándorló cigányokkal. A hódoltság másfél évszázadában a cigány nem hogy gondot okozott volna, hanem kifejezetten hasznot hajtottak a törökellenes harcokban. A csavargó csoportok a korabeli hírszolgálatok gerincét képezték. Emellett egyik fő foglalkozásuk a vas- és pléhmunka volt: hasznukat vették a fegyverkészítés és javítás során.

Erdélyben sok szempontból különleges helyzete volt a cigányságnak. A magyar, székely, szász, román lakosság együttélése kitermelte a cigánysággal szemben is tanúsított nagyfokú toleranciát.

A XVI - XVII század magyar társadalmában a cigányság nem szembetűnő etnikum. Nem üldözik jobban őket, mint bármelyik kóbor szegénylegényt.

(Tegyük ehhez hozzá, hogy ebben az időszakban még korántsem volt olyan jelentőségű a nyelvi-kulturális-etnikai nemzet fogalma, mint a későbbiekben. A hivatalosság nyelve a latin volt, semmi szokatlan nem volt abban, hogy az Árpádháziak utáni magyar királyok jelentősebbjei közül többen - pl. az Anjouk - nem magyarok voltak, s.i.t. A kunok befogadása, az örmény kereskedők megjelenése természetes volt. Érthető, hogy cigányok esetében sem azt nézték, hogy cigányok, hanem elsősorban azt, hogy ittlétük hasznos-e vagy sem.)

A feudális uralkodó osztály tehát valószínűleg a cigányközösségek említett előnyei miatt jogszabályokkal védte a cigányság autonómiáját. Zsigmond német-római császár szabadalomlevele ítélkezési kiváltságot biztosított számukra. Ismeretes Máriának, Zsigmond feleségének cigányvédő menlevele. Hunyadi Mátyás privilégiumlevelet állíttatott ki a sebesszéki cigányok számára. Ez a támogatás tartósította a cigány szokásokat, és elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a cigányok, identitásuk megőrzésével, átvészeljék a XVI-XVII. századot. Vagyis a cigányság ebben a korszakban mintegy külön történelmet élhetett a magyaron belül.

Egészen más korszakot jelent a XVIII. század rendeleti szabályozása, a Habsburgok cigánypolitikája. Erre a mintát néhány spanyol rendelkezés adta. A lényeg az volt, hogy ekkor már - nyilván, mert nem volt rájuk olyan szükség, mint korábban - kordába akarták szorítani a társadalom kívánatos szövetéből kirívó cigányságot. Ekkor azonban, talán a Habsburg birodalom európai beágyazottságának hatására is, az országterületről való elkergetést nem tartották célravezető megoldásnak. Az erőszakos kiűzés helyett az erőszakos letelepítés politikáját választották. Átfogó koncepció a Habsburg birodalomban Mária Terézia idején alakult ki. A közvetlen kiváltó okok az adóztatás igénye, a romló közbiztonság, a cigányság távoltartása az örökös tartományoktól voltak.

A kor jogalkotói szerint a cigányság “veszélyessége” életmódjukból adódik. Ezért tehát a koncepció alapvetően a cigány életmód ellen irányult. Rendeletileg tilalmazták a lótartást, a cigánynak nem kaphatott útlevelet, nem viselhette hagyományos öltözetét. Leromboltatták putriijaikat, szétszakították családjaikat: II. József elrendelte, hogy a cigány gyermekeket el kell venni szüleiktől, és parasztokhoz kell lehelyezni őket, hogy “a gyermekek tisztes paraszti házaknál, munkát és becsületet tanuljanak.” A “javíthatatlanokat” besorozták a császári ezredekbe, II. József a cigányul beszélőket botozással büntette.

Itt jelent meg először a cigányság asszimilációjára irányuló törekvés, méghozzá nagyon erőszakos és embertelen formában. A cigányság szerencséjére a megvalósulást gátolták a helyi és központi szervek ellentétei. A vármegyék és városok egy része - a központosító törekvésekkel való általános szembenállás részeként - szabotálta a végrehajtást, mások pedig a rendelkezések túlságosan merev értelmezésével fordították ellentétére a központi szándékot.

Az intézkedések azonban egyfelől felélesztették a cigánysággal kapcsolatos előítéletes gondolkodást, másfelől egyre nagyobb ellenállást váltottak ki a cigány lakosságból mindenféle őket érintő intézkedéssel szemben. A cigánykérdés megoldatlan maradt.

Új színeket hozott a problémakörbe az, hogy a XVIII.-XIX. sz. fordulójától kezdődően újabb bevándorlási hullám indult meg, a beás cigányoké. Ők román területekről jöttek, nyelvük nem cigány, hanem a román egy változata, életmódjuk és foglalkozási szerkezetük (elsősorban famunka, teknővájás) is eltér a korábban is itt élt cigányokétól. Nagyjából ebben az időben alakul ki a zenész cigányok sajátos, a többi cigánytól meglehetősen eltérő rétege is. Megjelenik tehát a cigányság máig nagyjából érvényes belső rétegzettsége: a lovári, a romungró és a beás cigányok eléggé markánsan eltérő csoportjai. (A lováriak az eredeti cigány nyelvet beszélő, az archaikus életformát és kultúrát legtovább és leginkább megőrző cigányok, a romungrók a nyelvükben elmagyarosodott, zömében zenész cigányok, és a beások, akik sokáig őrizték-őrzik román eredetű nyelvüket, sajátos kultúrájukat.)

Ebben az időszakban - lényegében a XIX. század nagy részében - azonban a cigányságnak még megvolt a maga határozott helye a társadalmi munkamegosztás rendszerében, és így magában a társadalomban is. Igaz, többnyire olyan kiegészítő jellegű, “alantas” tevékenységeket végeztek, amelyek - bármennyire is valós társadalmi szükségleteket elégtettek ki - társadalmi helyüket is a hierarchia alján jelölték ki. Mégis, helyük volt, mégpedig stabil helyük a társadalomban.

Ezt a helyzetet változtatta meg a kapitalizáció, a társadalom tőkés-polgári átalakulása. A tőkés gyáripar tömegtermelése, az ennek kapcsán kialakuló szolgáltatási struktúra a cigányság zömének létalapját számolta fel. A cigányság kihullott a társadalom szövetéből, próbálta élni a maga életét, ez azonban a kor általános tendenciáival szemben devianciának számított. Érthető, hogy ebben az időben - a korai magyar kapitalizmus időszakában, a XIX. sz. végén - erősödik fel újra a cigánykérdés. A társadalom vezető rétegei ezúttal is a “szigorú” bánásmódot, az erőszakos asszimiláció eszközeit preferálták. Jószerint egyedüli kivétel József főherceg volt - tisztelettel kell nevét említenünk -, aki a cigányság megértése alapján (ő készítette az első cigány szótárt is) próbálta a cigányok integrációját elősegíteni. (Birtokain cigány közösségeket telepített le, iskolát alapított számukra. Kísérlete azonban - életrajzírója szerint a hatósági támogatás elmaradása miatt - kudarcot vallott.)

Itt a helye, hogy röviden jelezzük, mit értünk az asszimiláció és az integráció különbségén. Asszimilációnak azt a folyamatot nevezzük, amelyben az eredetileg idegen etnikum (népcsoport) feloldódik a befogadó népességben, elhagyja nyelvét, kultúráját, elhagyja identitását. Integráció pedig az a folyamat, amelyben az adott népcsoport úgy illeszkedik be a befogadó társadalom szövetébe, hogy átveszi mindazokat a normákat, amelyek az abban való normális létezéshez feltétlenül szükségesek, miközben megőrzi eredeti sajátosságaiból mindazt, ami az új körülmények között megőrizhető, és ennek révén megtartja ön-azonosságát, saját identitását. Határozott meggyőződésünk szerint egy humanista értékrend alapján - miközben meg kell hagyni az asszimiláció jogát: az ember dönthet úgy, hogy identitást vált - egy társadalomnak csak az integrációt van joga szorgalmazni. A magunk véleménye ezen túl az, hogy a cigányság kultúrája - itt a kultúra fogalmának tág értelmezését használjuk, amely, legrövidebben, a világhoz való viszony milyenségét jelenti - (és az e kultúrára alapozódó cigány-identitása) olyan érték, amelynek megőrzését elősegíteni kötelességünk. Úgy véljük tehát, hogy bármiféle cigánypolitikának az identitás-őrző integráció axiomatikus alapelvén kell felépülnie.

Visszatérve a történeti útra, a kapitalizmus-korban, a két világháború között Magyarországon egyre fokozódó diszkrimináció volt tapasztalható a cigánysággal szemben. A 20-as években a cigányság minden addiginál kedvezőtlenebb helyzetbe került, társadalmi segítséget szinte semmit nem kapott. A kor előítéletes tanulmányainak jellemző megfogalmazásai: A cigány élősdi, kártékony, bűnöző hajlamú stb.; meg-meg jelenik egyik-másik írásban a fasiszta fajelmélet is. Déry Gyula 1908-ban azt írja: “Nálunk az előítélet olyan nagy, hogy a cigányt cselédnek meg nem fogadják….” A gépi nagyipar további térnyerése megrendítette a cigányság maradék piaci pozícióit is. A cigányságot éppúgy, vagy még jobban sújtotta a munkaerő kereslet hiánya, mint a nem cigány munkásokat vagy parasztokat, ugyanakkor helyzetüket azokhoz képest is lényegesen rontotta a velük szemben megnyilvánuló előítéletesség.

1907-ben és 1910-ben a kormány cigányügyi kormánybiztosokat nevezett ki, 1916 májusában pedig a kóborcigányok megfékezéséről tárgyaltak. Ebben az időszakban a belügyi kormányzat próbálkozásai két irányban indultak el. Az egyik a (kényszer-)letelepítés volt, a másik indirekt módszerek alkalmazása: dologház létrehozása, gyermekvédelmi intézmények (lelenc), ezen túl a toloncolás intézményének bevezetésére, valamint a koldulás és csavargás megszüntetésére tettek erőfeszítést.

Az 1928. évi X. törvény, a II. büntetőnovella megrögzött bűntettesekre vonatkozó rendelkezései tömegeiben érintették a beilleszkedni nem tudó, és ezért csavargó, bűnöző cigányokat is. A cigányokat is érintő, diszkriminációs intézkedések sora még folytatódott. A 141.113/1931. Ker.M. sz. rendelettel korlátozták részükre a vándoripari engedélyek kiadását, ugyanakkor korlátozták munkavállalási lehetőségeiket: csak lakóhelyükön és csak a községi elöljáróság hozzájárulásával vállalhattak munkát. A 66045/1938. B.M. sz. rendelet értelmében minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni. Ez a rendelet nagy mértékben megalapozta az üldözésüket, ami abban kulminált, hogy 1944 júliusának vége és 1945 márciusa között mintegy 25-30 ezer magyarországi cigányt deportáltak, és közülük mindössze 3-4 ezren tértek vissza. Auschwitzba 2-3 transzportot irányítottak budapesti és főváros környéki cigányokkal. (A számokat az utóbbi években különböző források alapján vitatják: van, aki a fentinél lényegesen nagyobb mérvű cigány holocaustról beszél, és van, aki valamivel kisebb számot tart reálisnak. A tényt azonban senki sem vitatja, és számunkra csak ez a lényeges.)

Végeredményben a kapitalizmuskori Magyarországon a cigányságot a társadalom perifériáján lévő csoportok közé sorolhatjuk. A többes szám jelzi, nem egyedül: “…egy vándorló cigány és egy falusi zsellér életmódja között nem volt lényeges különbség.”5 Ez, ami a materiálisan megragadható létviszonyokat illeti, bizonyosan igaz. A különbség azonban, amit a magunk részéről egyáltalán nem tartunk lényegtelennek, hogy a többi periférián lévő csoportoknak nem kellett megküzdeniük még azokkal az előítéletekkel és diszkriminációkkal is, amelyekről fentebb szóltunk.

1945 jelentős jogi változásokat hoz a cigányság életében. Megszűnt a hivatalos diszkrimináció, az állam deklarálta teljes jogegyenlőségüket. Ez azonban tényleges léthelyzetükön nem sokat változtatott. Ekkor a cigány lakosság nagykorú tagjainak többsége analfabéta vagy félanalfabéta volt, a falvakon kívül eső cigánytelepeken laktak, nélkülözve mindenféle infrastruktúrát.

Az új rendszer nem tekintette politikai vagy társadalmi problémának a cigánykérdést: úgy vélték, hogy az Alkotmányban deklarált jogegyenlőség automatikusan megoldja a problémákat. Súlyos tévedés volt.

1945-ben a földosztással megkezdődött a falusi társadalom átalakulása; ez azért különösen fontos számunkra, mert a cigányság legnagyobb része falun élt. A földosztásból azonban a cigányok csaknem kivétel nélkül kimaradtak. Az ideiglenes nemzeti kormány 800/1945. M. E. sz. rendeletének 35. paragrafusa úgy határozta meg az igényjogosultak körét, hogy földet a valamilyen formában mezőgazdasághoz kötődők (cselédek, kisbirtokosok, mezőgazdasági munkások) kaphattak. A cigányság nagy része nem kötődött a mezőgazdasághoz, így földet nem kaphattak. Még inkább rögződött és erősödött peremhelyzetük: azok a társadalmi csoportok (gazdasági cselédek, mezőgazdasági munkások), akikkel korábban, legalábbis a léthelyzetet tekintve, nagyjából egy szinten voltak, a földosztás révén “elemelkedtek” mellőlük.

Helyzetük változásának kezdetét az ötvenes évek elején beinduló “szocialista iparosítás” jelentette. Ennek átfogó értékelése nem feladatunk, a cigányság szempontjából azonban, bizonyos értelemben, pozitív hatásúnak minősíthetjük. Extenzív iparfejlesztés volt ez: rengeteg új munkahely jött létre, de éppen a fejlesztés extenzivitása folytán rengeteg szakképzettséget nem, pusztán nyers fizikai erőt igénylő munkahely. Ezeket a munkákat a cigányok képesek voltak elvégezni (alulképzettségük nem volt akadály), és szükség is volt rájuk, mert a nem cigány népességből e munkahelyeket nem lehetett feltölteni. Elindult a cigányság bevonása a társadalmilag szervezett munka rendszerébe, és ez megadta az alapját az asszimilációnak-integrációnak is. A folyamat azonban nem volt ellentmondásmentes.

Mindenekelőtt azért nem, mert abból az említett felfogásból kiindulva, hogy ugyanis az alkotmányos jogegyenlőség feleslegessé teszi a külön cigánypolitikát (is), a munkahely biztosításán túl a kor politikája semmit nem tett a cigányság szocio-kulturális integrációja érdekében. (Így például azzal, hogy kötelezővé tette a 8 általános iskolai oktatást, a feladatot megoldottnak tekintette, és nem foglalkozott azzal, hogy vajon a cigány gyermekek elvégzik-e, s ha nem, miért nem az általános iskolát.)

Változást, bizonyos értelemben fordulatot hozott az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1961 június 20.-i határozata. A legfontosabb itt az, hogy a határozat - már magával létével - elismerte azt, hogy van cigánykérdés, hogy a cigányság helyzetével külön kell foglalkozni. Ugyanakkor - és ez is a folyamatok ellentmondásosságához tartozik - a cigánykérdést pusztán társadalompolitikai kérdésnek tekintette, és kimondta, hogy a cigányság “…bizonyos néprajzi sajátosságai ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot.” Vagyis ez a határozat éppen a sajátos cigány-identitás létét és lehetőségét tagadta. Szellemiségét, és minden ennek a határozatnak az alapján történt intézkedést az asszimilációra törekvés határozza meg.

Megindult tehát a cigányság “felemelésére” tett kísérlet, mely tulajdonképpen az asszimiláció elérésére tett kísérlet, és szögezzük mindjárt le, hogy e nemben is súlyos ellentmondásokkal terhelt kísérlet.

Így például az egyik középponti kérdésként kezelte a cigánytelepek megszüntetését, a cigányok korszerűbb lakáshoz juttatását. Elindították - már a hetvenes években - a híres-hírhedett “CS-lakás” akciót. Kétségtelen, ennek révén cigány családok ezrei jutottak egészségesebb, nagyjából normálisan megépített lakásokhoz, de a “CS” - csökkentett komfortfokozatú - jelleggel hosszú távon újratermelte a cigány családok hátrányos lakáshelyzetét. (Ld. erről adatokat a vonatkozó fejezetben.) Vagy - mint más összefüggésben említettük - biztosított a cigányok számára, többnyire segédmunkás státuszban munkahelyet, de a speciális oktatási-képzési programok híján a munkerő-piaci hátrányos helyzetek újratermelődtek. (Súlyosan negatív hatásaival napjainkban találkozunk.)

Úgy tűnik azonban, hogy a hosszú távon legsúlyosabb következménye ennek az asszimilációs politikának az, hogy elméleti-ideologikus szinten is eliminálta a cigány kultúrát (a kultúra fogalmat természetesen itt is a fentebbi tág értelmében értve), nem adott semmiféle komoly támogatást és motivációt e kultúra megőrzésére-megújítására, a változó viszonyokhoz való adaptálására. (Ennek negatív hatásaival is találkozunk napjainkban: nem kevés esetben a fiatalabb generációkban már csak a cigány kultúra nyomaival találkozunk. — De a nyomaival még igen! Nem esélytelen a degresszív folyamat megállítása; a még meglévő értékek megőrzéséhez azonban tudatos cselekvésre van szükség. —)

Az 1989/90-ben elindult változások ismét nagy törést okoztak a magyarországi cigányság életében. A “szocialista nagyipar” szétesése elsősorban azokat a munkahelyeket szüntette meg, amelyekben a cigányok tudtak dolgozni, és a lassan - zömmel külföldi tőkével - kiépülő “új ipar” olyan technológiai szintet jelent (egyébként az ország gazdasági fejlődése szempontjából nagyon pozitív módon), amelyben a többnyire alulképzett cigányoknak nincs helye. Ugyanilyen hatású - és különösképpen a falusi cigányokra nézve - a mezőgazdaság átalakulása is. A téeszek, amelyek igen sok falusi cigánynak (is) biztosítottak állandó munkát felbomlottak, az “utódszervezetekben” (ahol ilyenek létre jöttek) a gazdák már nem fogadták maguk közé a cigányokat (nincs szükség a viszonylag nagy volumenű nyers munkaerőre), a cigányok pedig földhöz most (sem) jutottak. (Hiszen korábban sem volt földjük, nem kellett őket kárpótolni…) A vállalkozói szférába a cigányok induló tőke és szaktudás híján nagyobb tömegben nem tudnak bekapcsolódni. Mindennek következménye a rendkívül magas cigány munkanélküliség, ennek minden következményes hatásával együtt - ez azonban már a ma kérdése, ami e tanulmány szorosabban vett tárgya.

2. Élethelyzet és megélhetési stratégiák

Ebben a részben alapvetően a kérdőív (adatlap) adataira támaszkodunk, de időnként, főként az értelmezésekhez, olykor a talált összefüggések kiegészítéséhez használni fogjuk a mélyinterjúk információit is. Először felvázoljuk azt, amit a családokról, a megkérdezettekről megtudtunk, majd az élethelyzet egyes elemeit (lakásviszonyok, anyagi-jövedelmi viszonyok, gazdálkodás, életmód-mozzanatok) elemezzük, végül megkísérlünk valamennyit mondani a megélhetési stratégiák alakulásáról.

2.1. Családszerkezet, tipikus életutak

Családnak ebben a vizsgálatban a közös háztartásban együttélő személyeket tekintettük. (Ld. ehhez Melléklet, Családi adatlap 1. kérdés.) Nem vettük figyelembe a jogállás szerinti különbségeket. Mind cigány szakértőink véleménye, mind korábbi kutatási eredmények, mind jelen kutatás tapasztalatai azt mutatják, hogy maguk az érintettek egyértelműen a családhoz tartozónak tekintenek mindenkit, aki együtt él a háztartásban, függetlenül attól, hogy jogi vagy vérszerinti kapcsolatban van-e a többiekkel.

A legalapvetőbb mutató természetesen a családlétszám. Már ezt az adatsort is érdemes mindjárt az 1992-es vizsgálat adataival együtt bemutatni:

A családok megoszlása a családtagok száma szerint 1992-ben és 1998-ban

(kerekített %-os adatok)

családtagok száma 1992 1998
1-2 fő 6 11
3 fő 10 14
4 fő 19 11
5 fő 21 32
6 fő 17 9
7-8 fő 16 14
9 és több 11 9
(Átlagos létszám) (4,6) (5,1)

Ez az adatsor önmagában még csak azt a közismert tényt igazolja vissza, hogy a cigány családok szisztematikusan nagyobb létszámúak az országos átlagnál. Többet mondanak a családösszetétel adatai. Ezt többféleképpen is néztük, az első adatsor az egymáshoz való (családi) viszony szerint mutatja a családok összetételét:

A családok megoszlása a családtagok egymáshoz való (családi) viszonya szerint 1992-ben és 1998-ban

(kerekitett %-os adatok)

1992 1998
Teljes nukleáris család (apa, anya, gyerekek) 63 65
Egy szülős nukleáris (apa vagy anya, gyerek) 6 2
Teljes többgenerációs (apa, anya, gyerek, nagyszülő) 3 10
Egy szülős, nagyszülővel 0,1 1
Nukleáris család és más rokon 17 3
Nukleáris család, nagyszülő és egyéb rokon 2 9
Egyéb összetétel (házaspár, gyermek és nagysz., stb) 9 11

A két vizsgálatban teljesen egybehangzóan a domináns forma, nagyjából a családok kétharmada, nukleáris család. Ez két dolgot jelent. Az egyik az, hogy az adatok szerint a napjainkra a cigány családok körében is visszaszorult már a több generáció együttélését jelentő, archaikusabb többgenerációs családforma. Az interjúk is azt tanusitják, hogy ebben a közegben is eléggé természetes már, hogy a házasságot kötő (vagy élettársi kapcsolatra lépő) fiatal pár minél előbb igyekszik saját lakást szerzni, saját külön háztartást kialakitani. A másik, számunkra fontos jelentés pedig az, hogy a falusi cigány családokban változatlanul jellemző a sok gyermek. (Ezt mutatja Kemény - Havas - Kertesi vizsgálata is.6) Igy van ez annak ellenére is, hogy, mint a későbbiekben látni fogjuk, a cigány családok léthelyzete az elmúlt években a legtöbb szempontból romlott, és ők maguk helyzetüket folyamatosan - a jövőben is - rosszabbodónak itélik meg. A gyermek, mint érték, a sok gyermek vállalásának normája tehát, úgy tűnik, erősebb, mint a romló élethelyzet “nyomása”.

Fontos megismernünk a családok életkor szerinti összetételét is. Ez ugyanis azt mutatja meg, hogy mennyien vannak a családban aktiv korúak, milyen a munkavállalás elvi lehetősége. Éppen ezért egy eléggé sajátos kategóriarendszert alkottunk, részben a nyers gyakoriságok figyelembe vételével, részben az elemzés sajátos céljának megfelelően. Az adatok eszerint a következők:

homogén életkori összetételű, idős család (minden családtag 56 év felett) 4

homogén életkori összetétel, középkorú (minden családtag 26-55 év között) 3

homogén életkori összetétel, fiatal (minden családtag 25 év alatt) 6

normál életkori összetétel, idős (a tagok között van 26-55 éves és 56 év feletti) 5

normál életkori összetétel, fiatal (a tagok között van 26-55 éves és 25 év alatti) 72

szórt életkori összetétel (a tagok között van 25 év alatti és 56 év feletti) 1

vegyes életkori összetétel (van 25 év alatti, 26-55 éves, és 56 év feletti) 10

(Itt jegyezzük meg, hogy az 1998-as vizsgálat adatait mindig abszolút számban adjuk meg. Ez azonban gyakorlatilag megegyezik a %-értékkel, mivel a vizsgálatban 101 családról vettünk fel adatot.)

A normál, fiatal összetétel (“normál”-nak egyébként azokat az életkori összetételeket neveztük, amelyekben a 3 felvett életkori kategória - 25 év alatt, 26-55 év között és 56 év felett - közül két egymás mellett lévő szerepel) túlnyomó többsége nem meglepő: a nukleáris családok, amelyek, mint az imént láttuk, kétharmados arányban vannak családjaink között, többsége nyilván ebbe az életkori összetételi kategóriába tartozik. Az adatok továbbá, tartalmuk szerint, azt mutatják, hogy a családok döntő többségében (a 101 közül 93-ban) van olyan aktív korú felnőtt, aki munkavégzéssel szerezhet(ne) jövedelmet a család részére.

Feltűnő lehet még, hogy viszonylag kevés az olyan családok száma, amelyben időskorúak (is) élnek (20 család). Ez véleményünk szerint abból következik, hogy a cigányok körében jóval alacsonyabb az átlagos életkor az országosnál7, így nyilván kevesebb idős embert találtunk a vizsgált családokban. Ugyanakkor e tény azt is jelenti, hogy a családokban az aktív per inaktív arányt alapvetően a gyermekek száma befolyásolja, ez pedig értelemszerűen eltérő életstratégiát kíván attól, mintha sok időskorúról kellene gondoskodni.

A család helyzetére, lehetőségeire természetesen befolyással van a családtagok képzettsége is. Abból kiindulva, hogy a leginkább meghatározó a családfő képzettsége, ennek adatait nézzük meg:

8 általánosnál kevesebb 43
befejezett 8 általános 43
szakmunkásképző 10
ismeretlen, nem válaszolt 5

Szakmunkásképzőnél magasabb végzettségű megkérdezettjeink között nem volt. Látható, hogy zömük képzetlen, tudjuk, hogy önmagában a 8 általános elvégzése sem biztosit lényegesen kedvezőbb pozíciót a munkaerőpiacon, mint az ennél is alacsonyabb végzettség. Nyilvánvaló, hogy a többséget alkotó 86 alulképzett családfő korábban is alacsonyan kvalifikált, nyers fizikai erőt igénylő munkákat végezhetett csak, és az utóbbi években ez az, amire nincs igazán szükség. Ezek a képzettségi adatok kellően magyarázzák majd azt a képet, amit a munkaviszonyok dolgában látni fogunk.

Milyen tipikus életutakkal találkoztunk? Néhányat az interjúkból idézünk fel:

(“…úgyis fölnevelem őket”: Nógrádmegyer, fiatal cigányasszony): “A szüleim korán meghaltak. Van 8 testvérem. Miután anyám meghalt, 4 testvért én neveltem. Nem engedtem őket senkinek. 17 évesen férjhez mentem, 3 gyerekem született az első férjemtől. Elmesélem, mi történt, de nem fognak neki örülni. Én dolgoztam a KTSZ-ben, a férjem itthon volt, ivott, lazsált, tekézett. Én nagyon szerettem dolgozni. Már 7 éve nem dolgozom. A KTSZ-t megvették, adtak valami járadékot. — Dolgoztam 80-ig. Aztán Gyes. A férjemet elküldtem magam helyett dolgozni. Aztán jóba lett az unokatestvéremmel. Szörnyű, nagyon fájt, 3 gyerekkel itt hagyott. — Ez a második házam, amit vettem. Nem kértem tartást, csak a tájékára ne jöjjön a gyerekeknek. Nehéz volt ember nélkül. Nagyon. Jártam szedrezni, csipkézni, 4 évig ember nélkül. Szar volt az egész. Nyáron még elmegy, de a tél, a tüzelő…télen szar volt az élet ember nélkül. — A második ember… A sógornőmnél ismertem meg, ott volt, vicceltünk, összejöttünk. Én áthívtam kávéra, átjött júniusban. Szeptemberben összejöttünk. Így született Erzsike, majd a kicsi. Ez jó ember, jól vagyunk. Nem lettem a felesége. Ha élni akar velem, így is jó. Sokat segítünk egymásnak. Ez jó ember. Nem iszik, segít, a pénzt hazaadja. Jó ez. Így meg lehet élni. Mindent megcsinál a ház körül, a portán. Ha élni akar velem, úgy is él, ha nem akar, úgy is jó. Én nem kötelezem, és nem vagyok szemtelen. Ha már megvannak a gyerekek, úgyis fölnevelem őket, akár keservesen, akár nem. Lopni még nem loptam, betörni még nem törtem, úgyhogy amit keresek, abból élek.”

(“A lóhoz ragaszkodtam nagyon, most mán el kellett adni azt is”: Tiszapüspöki, középkorú cigány család) Amikor összeházasodtak, nagy volt a szegénység. Szoba-konyhában éltek évekig, “két gyerek, meg egy a hasamban”. ‘76-ban költöztek ide, azóta egyre jobban éltek. Mindketten dolgoztak a TSz-ben. Tartottak állatokat, volt ló, lovas kocsi. Szabadidejében a férj fuvarozott. A rendszerváltás után megszűnt a TSz, megszűnt a munkaviszony. Szépe lassan fokozatosan ismét elszegényedtek. Nem tudtak az állatoknak takarmányt venni, eladták őket. A lóhoz és a kocsihoz nagyon ragaszkodtak, ugyan fuvar egyre kevesebb lett, de néha hozott egy kis pénzt. Az önkormányzat ezekre a vagyontárgyakra hivatkozva nem adott segélyt, eladták a lovat-kocsit, azóta van némi segély. Most egy kiskorú gyerek van már csak otthon. Munkanélküli már nem jár. Segélyből, családi pótlékból élnek; a feleség, ha hívják, házhoz megy takarítani.

(“A tartozás 600.000 forint…”: Sajóhidvég, középkorú házaspár) A család a férj szüleinél lakott ‘91-ig. A szomszédba építkeztek OTP-re. A férj munkahelye, a TSz - 13 évet dolgozott ott - sokat segített az elinduláshoz. De ‘91-ben megszűnt a munkahelye. A feleség nem dolgozott, 6 gyerekük van. Jelenleg már csak 2 él velük. Az egyik fiúnak már felesége is van, meg kisbabája. Egy másik szakmunkásnak tanul. Az OTP részleteket már egy éve nem tudják fizetni. A tartozás 600.000 Ft. Állatokat nem tartanak, mert nem tudják etetni.

(“…alkalmazkodás, ez a titka a boldogulásnak.”: Nógrádmegyer, idősebb házaspár) 20 éve házasok, 2 gyerekük van. 16 évesen kezdtek dolgozni a helyi KTSZ-ben. “Jó idők voltak. Akkor még más világ volt. Aki dolgozott, volt pénze. De munkára is volt fogva mindenki. Aki nem tanult, annak dolgozni kellett.” A férj bádogos volt, betanított munkás. A feleség is a KTSZ-ben dolgozott. Jól éltek, félreraktak, építkeztek. 2 év alatt felépítették a házat. Rajtuk kívül akkor ott nem volt cigány család. “Kikerültünk a faluból, más világ volt, sokat tanultunk. Alkalmazkodni kellett. Befogadtak.” ‘89-ben megszűnt a munkaviszonyuk. 1 évig az üveggyárban dolgoztak, majd a férj a pesti Volánnál dolgozott 1 évet, 7 évig a tűzhelygyárban kaptak munkát. Felmondtak nekik. Váltani kellett, muszáj volt. Tartani kellett az életszínvonalat: zöldségboltot nyitottak a falu közepén. Vállalkozásba fogtak, de “sokat rábasztunk”. Fontosnak tartotta, hogy hozzáértő emberektől tanácsot kérjen. Nem szégyenli, hogy másoktól tanuljon. 2 évig tanultak bele. Volt veszteség sok, “szégyen is épp elég”. De: “nem számit, nem hagyom magam, akkor is talpon maradok”. Elmondja, hogy sikerének oka az alkalmazkodás, az odafigyelés. Sokat tanultak a parasztoktól, amikor összeházasodtak, és bekerültek a cigánytelepről a faluba. Megtanulták a kertet művelni, állatokat gondozni, libát fosztani. “Tisztaság, becsület, alkalmazkodás, ez a titka a boldogulásnak.”

Sorsok, életutak; van-e bennük valami közös? Talán csak annyi: egy se töretlen, egyenes vonalú családi életpálya. (És állítható, tipikusak; ld. a Mellékletben az interjúk leírásait.) A nagy társadalmi változások, a 89/90-es “rendszerváltás” az éppen csak alakulgatni kezdő, s így nyilván eleve törékenyebb családi egzisztenciákat megzökkentette alaposan. Van, aki keményen felszegett fejjel állja a sarat, csakazértis (“…felnevelem őket úgyis…”), van, aki szomorú beletörődéssel viseli sorsát (“A lóhoz ragaszkodtam nagyon, most mán el kellett adni azt is.”), van, aki feladta már (“A tartozás 600.000 forint.”), és van, aki képes volt mindent újra kezdeni (“…alkalmazkodás, ez a titka a boldogulásnak.”). De mindegyik család életében ott van a törés, a korábban járt, és járhatónak látszó út lezárulása. Miként hat ki ez arra, hogy hogyan látja az ember - a cigányember - helyét világában, hogyan ítéli meg maga és környezete viszonyának alakulását? — későbbi fejezetekben keressük majd a kérdésre a választ. Most térjünk vissza a jelen helyzet néhány fontos tényezőjének bemutatásához.

2.2. A közvetlen élettér: lakásviszonyok

A lakásviszonyok milyenségét több mutatóval mértük. Vannak közöttük szokásos “kemény” adatok, de alkalmaztunk kérdezőbiztosi becslés alapján képzett “lágy” mutatókat is. Úgy véljük, ezek együtt adhatnak a való életet inkább közelítő képet.

Úgy gondoltuk, hogy a lehetséges életvitel nagyban függ attól, hogy a lakás, rendelkezésre álló mindennapi élettér, mennyire önálló, mennyire az adott család kizárólagos használatú tere. Ezt próbáltuk azzal közelíteni, hogy a ház, amelyben laknak (amelyben lakásuk van), önálló-e, vagy házrész, esetleg többlakásos házban van. Az adatokat a lakáshasználat jogcímével egybevetve mutatjuk be:

1. sz. tábla: A lakáshasználat jogcíme a ház jellege szerint

L a k á s h a s z n á l a t j o g c i m e
A ház jellege saját tulajdon bérlik önk.-tól bérlik mag.sz.-től “önkényes lakásf.” Más jogcim együtt
önálló ház 89 1 - - 9 99
házrész 1 - - - 1 2
együtt 90 1 - - 10 101

Látható, igen “egyhangú” az adatsor. A megkérdezettek kilenctizede lakik saját tulajdonú házban, és ezek csaknem kivétel nélkül önálló házak. Ugyanígy csaknem mind önálló ház a más jogcímű lakás is, ahol a “más jogim” gyakorlatilag minden esetben családtag vagy rokon, általában a szülők tulajdonát jelenti. Tudnunk kell természetesen, hogy a saját tulajdon esetünkben egyáltalán nem jelent “vagyont”, jó anyagi helyzetet: egyrészt vizsgálatunk falusi közegben folyt, ahol általában is természetes a saját háztulajdon (az 1990 évi népszámlálás adatai szerint a községekben a lakott lakások 88,2%-át tulajdonosi jogcímen lakják), másrészt a falusi cigány családok nem is nagyon juthatnak más módon lakáshoz, csak, ha saját maguknak építenek, harmadrészt az igazán lényeges kérdés itt a lakás (a ház) minősége; ezt járjuk körül a következőkben.

A legkülsődlegesebb, de egyáltalán nem mellékes mutató itt a lakás (ház) építésmódja, amit a szokásos statisztikai gyakorlatnak megfelelően a falazat milyenségével jellemeztünk. Az adatok a következők:
tégla fal 39
vályog, vert fal, alapozva 22
vályog, vert fal, alapozás nélkül 15
egyéb falazat 23
(nincs adat) (1)

Feltűnő az “egyéb falazat” gyakori előfordulása. Tekintve, hogy az adatlapon (ld. Mell., 5. kérdés) itt kérdeztük az “éspedig”-et is, tudjuk, hogy ezek csaknem kivétel nélkül szilikát falazó blokkot jelentenek. (A megkérdezettek “tégla” alatt csak a hagyományos agyag-téglát értették.) Ez az adat egyben arra is mutat, hogy a házak jelentős része (csaknem negyede) újabb (korszerűbb) építésű: a szilikát falazó blokkot elterjedtebben csak az utóbbi évtizedben kezdték használni, és természetesen (már csak technológiai okokból is) mindig betonalapra építik.

Az adatok 1992-höz képest ebből a szempontból a lakásviszonyok valamelyes javulását mutatják. Akkor a házak 47%-a volt tégla falú, és a 14% “egyéb falazat” paticsot, és egyéb kezdetlegesebb építési technológiákat jelentett.8 (Az alapozott és alapozatlan vályog és vert falak aránya lényegében azonos.) Ez egyértelműen szociális intézkedések következménye: az interjúkból alapján nagy biztonsággal következtethetjük, hogy az újabb építések legnagyobb része a szociális lakástámogatás igénybe vételével történt.

Hozzá kell azonban tennünk, hogy a folyamat nem ellentmondásmentes. Egyrészt van arra példa, hogy a helyi települési önkormányzat maga szervezte a rossz lakáshelyzetben lévő cigány családok számára a szociális lakásépítést, de úgy, hogy külön utcát nyitott az így épülő házak számára. (Pl. Sajóhidvég) Ez felveti egy új gettósodás veszélyét. Másrészt több helyen (az interjúkban beszéltek erről) a kivitelező vállalkozók (részben olykor maguk is cigányok…) igen rossz minőségben végezték el a munkát. (Az előírtnál lényegesen gyengébb födém, rossz minőségű - beázó - tetőfedés, nem működő nyílászárók, stb.) És ehhez - egyes interjúalanyaink véleménye szerint nem ingyen - asszisztáltak a lakhatási engedélyt kiadó hivatalos szervek.

A lakás minőségét természetesen lényegesen befolyásolja az infrastrukturális komforttényezők megléte vagy hiánya. A vizsgálatban azt kérdeztük (ld. adatlap 7. kérdés), hogy van-e a lakásban villany, vezetékes víz, csatorna, vezetékes gáz, PB gáz, vízöblítéses WC. A feldolgozás során ezek együttes meglétét néztük, az adatokat az építésmóddal összevetve adjuk:

. sz. táblázat: Komforttényezők megléte a ház építésmódja szerint

A h á z é p í t é s m ó d j a
komfort tényezők tégla vályog alapozva vályog, alap nélkül egyéb (szilikát) együtt
villany nincs - - 2 - 2
csak villany 10 11 7 8 37
villany, vezetékes víz 4 1 1 1 7
villany, vezetékes gáz 1 1 1 1 4
villany, PG gáz 15 5 4 6 30
villany, vez. víz. és WC - 1 - - 1
villany, víz és gáz 2 1 - - 3
villany, víz, gáz, WC 3 2 - 6 11
vill., víz, gáz, csatorna, WC 3 1 - 1 5
együtt 39 22 15 23 99

Mint látjuk, az e szempontból végképp elfogadhatatlan szint, ahol még villany sincs, csak elvétve fordul elő (de előfordul; 1998-ban…!), de a lakások több, mint harmadában csak villany van, és ezt a huszadik század végén egy európai országban minősíthetetlennek tartjuk. Különösen, ha összevetjük az 1992-es adattal, ahol az ilyen háztartások aránya “csak” 26% volt.9 Tisztában vagyunk természetesen azzal, hogy ezt az eltérést nem szabad növekedésnek értelmeznünk (a minták valamelyest eltérő volta következtében a különbség lehet véletlen is), de az bizonyossággal állítható, hogy a 8 év alatt nem javult a falusi cigány családok infrastrukturális ellátottsága, holott a korábbi állapot is valójában elfogadhatatlan volt.

Ezt mutatja az is, vezetékes víz (azoknak a kategóriáknak az összeadásával, amelyekben ez előfordul) mindössze 27 családnak áll rendelkezésére, vízöblítéses WC-t alig 17 háztartás használhat, és csatornába 5 ház van bekötve. (Ez az utóbbi adat persze nem csak a cigány családokra jellemző, falvaink nagy részében egyáltalán nincs csatornahálózat.) Még viszonylag legjobban a gázhasználattal állnak (53 esetben), de a másik oldalról ez is azt jelenti, hogy a családok majdnem fele fa vagy széntüzelésű tűzhelyen főz. (Eltekintve attól a néhány extrém kivételtől, akinek még ez sincs: az interjúzás során találkoztunk olyan családdal is, ahol a főzést téglákra rakott vaslapon oldották meg.) Adalék az elmondottakhoz az is, hogy hogyan fűtik lakásaikat. A döntő többség (87) hagyományos “kályhás” fűtést használ, korszerűbb (gázkonvektor, cirko) csak 11 esetben fordul elő, holott ma már a falusi lakások jelentős részében is ilyen fűtésmóddal találkozunk. Azt kell tehát mondanunk, hogy a falusi cigány családok nagy többsége (mintegy háromnegyede) nem rendelkezik a legalapvetőbb civilizációs tényezőkkel sem. Nyilvánvaló, hogy ez életmódjukat, életminőségüket, és ennek közvetítésével felemelkedési esélyeiket alapvetően befolyásolja.

Fontos mutató természetesen a család rendelkezésére álló lakótér nagysága. Egyik mutató itt a lakószobák száma. Ez a következő képet mutatja: 1 szobás a lakása 27 családnak, 2 szobás 47-nek, 3 és több szobája van 24-nek. (3 családról nincs meg ez az adat.) A másik mutató a lakás alapterülete (ebbe a lakószobák mellett a házban bent lévő mellékhelyiségeket számoltuk be): 20 m2 alatti az alapterület 8 esetben, 21-40 m2 26 családnál, 41-60 m2-t 34-en mondtak, és 61 m2 feletti az alapterület 30 háztartásban. (Sajátosságként jegyezzük meg, hogy megnéztük a lakásnagyság és a családlétszám összefüggését, igen gyenge kapcsolatot találtunk. 8-10 fős család is lakik 40 m2-nél kisebb lakásban, és 2-3 fő is 61 m2 felettiben. Ami talán fontos, hogy 5 főnél nagyobb család 20 m2 alatti területű lakásban nem volt.)

Pontosabb adat nyilván a lakótér nagyságával kapcsolatban a laksűrűség. Általában a statisztikai gyakorlatban ezt az egy lakószobára jutó személyek számával szokták mérni, mi eltértünk ettől. Tudjuk ugyanis, hogy a cigány családoknál a lakás egyes helyiségeinek a funkciói nem szigorúan elkülönítettek: gyakran a gyerekek a konyhában tanulnak, nem ritka, hogy a szobai kályhán főznek, s.i.t. Ezért mi a lakás alapterületét viszonyítottuk az együtt élő családtagok számához, mutatónk tehát az egy főre jutó lakás-terület. Ennek adatai (mellé helyezve az 1992-es adatokat):

A családok megoszlása az egy főre jutó lakás alapterület szerint

1992-ben és 1998-ban

(1992-re kerekített %-os adatok)

egy főre jutó terület 1992 1998
5 m2 alatt 14 16
5,1 - 10 m2 33 48
10,1 - 15 m2 26 19
15,1 - 20 m2 16 11
20 m2 felett 11 7

Szokásos normáink szerint az 5 m2-nél kevesebb egy főre jutó lakótér már elviselhetetlen zsúfoltságot jelent. Családjaink közül minden hatodik-hetedik él ilyen körülmények között. Az 5-10 m2 személyenkénti lakótér még mindig igen szűkös életteret jelent; így élt 1992-ben a falusi cigány családok egyharmada, az 1998-as vizsgálat szerint csaknem fele. Mintha az 1998-as adatok (a többi kategóriát is figyelembe véve) rosszabb helyzetben volnának; itt is azt kell mondanunk, hogy ezt biztonsággal nem értelmezhetjük romlásnak, de az állítható, hogy - a fentebb jelzett újabb építkezések ellenére - a helyzet e téren nem javult. (Nem csodálható: az interjúk - és az interjúzás során gyűjtött saját tapasztalatok - szerint a “szoc.pol.-os” házak maximum két szobásak, eleve nagy létszámú családok juthattak ehhez a lehetőséghez, felépülésük tehát a laksűrűségen lényegében nem változtatott.) Az adatok változatlanul messze a magyarországi átlag alatt vannak: az ugyanis már 10 éve is (az 1990-es népszámlálás adatai szerint) 25 m2/fő volt, azóta feltehetően nőtt is valamennyit.

Tudjuk, hogy a cigány családokra jellemző az erős összetartás, az intenzív belső kapcsolatrendszer. Úgy véljük azonban, hogy az a zsúfoltság, amit adataink mutatnak, bármilyen meleg családi légkör esetén is elfogadhatatlan. A felnőttek számára lehetetlenné teszi a szükséges pihenést, a gyermekek nyilvánvalóan képtelenek ilyen körülmények között elmélyülten tanulni, ez pedig rontja későbbi esélyeiket is. A 10 m2-nél is kisebb egy főre jutó lakótérben az emberek szükségképpen folytonosan megsértik egymás “személyes terét” (átlépik a pszichológiából ismert határt); feszültségek, a normálisnál gyakoribb konfliktusok forrása ez a helyzet. (Még akkor is így van ez, ha bizonyosnak tekinthető, hogy a cigányság körében, szocio-kulturális rendszerükben, a “személyes távolság” szükséglete a nem cigányokénál kisebb.) Változatlanul kell megismételnünk az 1993-ban leírtakat: “Rövidtávú megoldás, különösen az ország jelenlegi gazdasági helyzetében, nincs. Mégsem tehetjük meg, hogy félretoljuk a problémát. Koncepciót kell kidolgozni, mégpedig minden szükséges tényezőt figyelembe vevő, alaposan átgondolt koncepciót, a cigány családok lakáshelyzetének hosszútávú megoldására.”10 Azért is kellett idézni ezt, mert efféle koncepció a mai napig sem született meg. —-

Egy civilizáltabb életforma lehetőségét jelezheti még az is, hogy milyen háztartási gépekkel, eszközökkel rendelkezik a család. Az adatlapon a legfontosabb eszközök meglétére kérdeztünk rá (ld. Melléklet, adatlap 11. kérdés), a feldolgozást úgy végeztük el, hogy az eszközöket három csoportba soroltuk, és azt néztük, hogy egy-egy csoportból hány eszközük van. A három csoport: az első a “kényelmi” eszközök (mosógép, centrifuga, porszívó, frizsider, villanyvasaló), a második a “szórakoztató” eszközök (rádió, magnetofon, lemezjátszó, TV, video), a harmadik magában a gépkocsi. Az adatok (csak azokat a változatokat tüntettük fel, amelyben van eset):

nincs ilyen eszköz

az első csoportból van 1 eszköz

első csoportból 2-3 eszköz

második csoportból 1 eszköz

második csoportból 2-3 eszköz

első csoportból 1, másodikból 1 eszköz

első csoportból 1, másodikból 2-3

elsőből 2-3, másodikból 1

elsőből 2-3, másodikból 2-3

elsőből 2-3, másodikból 4-6

elsőből 4-5, másodikból 1

elsőből 4-5, másodikból 2-3, gépkocsi

elsőből 4-5, másodikból 2-3

elsőből 4-5, másodikból 2-3, gépkocsi

elsőből 4-5, másodikból 4-6

elsőből 4-5 másodikból 4-6, gépkocsi

Első rátekintésre a kép nem nagyon rossz. A családok nagy többségének (74 eset) van kétféle eszköze is, és 71 olyan család van, akiknél a “kényelmi” eszközökből legalább 2-3 megtalálható. Figyelnünk kell azonban az erős polarizációra: az egyik szélső ponton ott van az a 11 család (a megkérdezettek erős tizede), akiknél semmiféle életminőséget javító eszközt nem találtunk, a másik szélső ponton az az 5 család, akik gyakorlatilag minden felsorolt eszközzel rendelkeznek. Ebben a tekintetben sem találtunk számba vehető változást 1992-höz képest; a fő arányok az akkori vizsgálatban lényegében hasonlóan alakultak.11

Mint e rész bevezetőjében jeleztük, az adatlapon rögzíttettünk a lakásminőségre vonatkozó kérdezőbiztosi becslést is. A kérdezőnek az volt a feladata, hogy benyomásai alapján rögzítse, a lakás általános minősége az átlagosnál jobb, rosszabb, vagy átlagos. Tudjuk, hogy ez a megítélés rendkívül bizonytalan, mégis értékelhető adatnak tartjuk, mivel a kérdezést mind a 101 esetben ugyanaz a személy végezte (tehát a megítélés szempontjai garantáltan azonosak voltak), és a kérdező jól ismeri a falusi viszonyokat (maga is faluról származó cigány, akinek rokonsága jelenleg is falun és), és abban állapodtunk meg, hogy a megítéléskor a falusi átlagot tekinti mérvadónak. Megítélése a következő:

átlagosnál jobb a lakás minősége 5 esetben
átlagos lakásminőség 22 esetben
átlagosnál rosszabbnak ítélte 68 esetben
(6 esetben hiányzik az értékelés)

A korábban mondottak fényében érvényesnek tudjuk elfogadni az értékelést, és ténynek fogadjuk el, hogy faluban élő cigány családok jó kétharmadának rosszabbak a lakáskörülményei, mint ami közvetlen környezetükben láthatnak. Nem gondoljuk, hogy ez különösebb kommentárt igényelne.

Ugyancsak kérdezői becslést kértünk a lakás berendezéséről is. Minthogy itt a kategóriákba sorolást eléggé megbízhatónak tekinthetjük (ez az alkalmazott kategóriák - ld. majd alább - jellegéből következik), érdemesnek tartottuk más mutatókkal is összevetni. Az egy főre jutó jövedelemmel (amiről részletesebben a következő részben szólunk) való összefüggést mutatjuk be:

3. sz. tábla: A lakás berendezése az egy főre jutó jövedelem szerint

Egy főre jutó jövedelem

Lakás berendezése

2 eFt alatt

2-4 eFt

4-6 eFt

6-8 eFt

8-10 eFt

10-15 eFt

15-20 eFt

20 eFt felett

együtt

Jó állapotú, részben új bútorok, rendezettség

Jó állapotú, részben új bútorok, rendezetlenség

Közepes állapot, régi és új bútor, rendezettség

Közepes állapot, régi és új bútor, rendezetlenség

Rossz állapot, törött, kopott bútor, rendezettség

Rossz állapot, törött, kopott bútor, rendezetlenség

A táblázat adataiból három dologra érdemes felfigyelni. Az egyik az, hogy - összhangban a korábban mondottakkal - domináns a rossz, vagy legfeljebb közepes állapotú berendezés. A falusi cigány családoknak tehát nem csak lakáskörülményei rosszabbak az átlagnál, hanem lakásuk jobb berendezésére sem jut anyagi erejük. S hogy ez nem elsősorban igénytelenséget jelent, azt mutatja a másik figyelemre méltó adat: a döntő többségnél a kérdező rendezett körülményeket (tisztaság, rend, a körülményekhez képest igényes, gondos elrendezés; ezek voltak a rendezettség megállapodás szerint megfigyelt kritériumai) regisztrált. Harmadjára említésre méltónak tartjuk, hogy a két tényező között eléggé egyértelmű (a chi2 próba szerint 0,99 szinten szignifikáns) összefüggést találtunk: a magasabb egy főre jutó jövedelem jobb berendezéssel jár együtt. Ez ismét arra utal, hogy nem az igényekkel, hanem az (anyagi) lehetőségekkel van baj. Vagyis a cigány családok, ha módjuk van rá, tudják és akarják magasabb szinten berendezni lakásukat, formálni mindennapi életterüket. Ezt az ezzel kapcsolatos előítéletek (“a cigányoknak nincsenek igényeik, ha jobb körülmények közé kerülnek, úgyis tönkreteszik”) miatt tartottuk fontosnak kiemelni.

A lakásviszonyokkal kapcsolatban végül kérdeztük még, hogy az elmúlt években változott-e a család lakáshelyzete? (Ld. Melléklet, adatlap, 12. kérdés) A válaszokat részletesen nem érdemes bemutatni: a nagy többség (82 család) azt mondta, hogy nem változott lakáshelyzete: ugyanott, lényegében ugyanúgy laknak, mint 6-8 éve. Itt legfeljebb az a látszólagos ellentmondás érdemel figyelmet, hogy a házak építésmódjának adatai alapján azt mondottuk, hogy elég sokan (a 19 változást jelzőnél minden valószínűség szerint többen) voltak a “szoc.pol.-os” építkezők. Az ellentmondást az interjúk információi alapján lehet feloldani. Többen beszámoltak ugyanis arról, hogy új házukat a régi helyén (tehát ugyanott) húzták fel, a kivitelezés silánysága miatt azonban minőségi javulást nem érzékelnek. (Igaz, a ház nem nedves, alulról nem ázik be, mint a lebontott régi, minden bizonnyal tartósabb is, de nem nagyobb lényegesen, és változatlanul nincs ellátva az infrastrukturális komforttényezőkkel.)

Végtére még egyszer, nagyon hangsúlyosan ismételnünk kell: a falusi cigányság lakáskörülményei nagy általánosságban ma is elfogadhatatlan szintűek. E körülmények szisztematikus javítását a cigányság felemelkedése, integrációja egyik nélkülözhetetlen feltételének tartjuk.

2.3. Anyagi viszonyok: munka, jövedelmek, megélhetés

Közismert, hogy a szociológiai vizsgálatok egyik “kényes” kérdése a jövedelem. Itt a legnagyobb a “szubjektív torzítás” veszélye általában is, még inkább olyan közegben, ahol a jövedelmek nem jelentéktelen hányada a “szürke” vagy “fekete” gazdaságból származik. Az adatlapon (a kérdőíves megkérdezésben) oly módon próbáltuk a torzítást csökkenteni, hogy külön kérdeztünk rá az egyes lehetséges jövedelemfajtákra, de mindegyiknél a család jövedelmét kértük. (Adatlap 14. és 15. kérdések) Úgy gondoltuk - jelezzük mindjárt: változó sikerrel -, hogy a jövedelemfajtákra való külön kérdezéssel kevésbé marad ki bevallható jövedelem, a családra kérdezéssel viszont elmosódik az egyéni “felelősség”. A kérdőív adatai mellett ezúttal hangsúlyosabban támaszkodunk az interjúk információira is: a nem ritkán kialakult jó bizalmi légkör olyan közléseket is felszínre hozott, amelyek a kérdőíves kérdezés során a dolog természetéből következően rejtve maradtak. A szokásos - alkalmasint különböző okokból a szokásosnál erősebb - bizonytalanságok ellenére az adatok megfontolást érdemelnek.

Mindenekelőtt a - szerintünk - legfontosabbat, az állandó munkából (munkaviszonyból) származó jövedelmet tekintsük; az 1992-es és 1998-as adatokat. (Ezúttal a közvetlen egymás mellé helyezés nem lehetséges, mivel a mostani vizsgálat feldolgozása során - egyéb megfontolásokból - más jövedelmi kategóriákat használtunk, mint 1992-ben. A fő tendenciák így is követhetők.)

A családok megoszlása az állandó munkából származó havi (nettó) jövedelem szerint

19921998

nincs ilyen jövedelem 57%nincs ilyen jövedelem 50

10 eFt alatt 20%10 eFt alatt -

10-20 eFt között 15%10-15 eFt között 18

15-20 eFt között 7

20-30 eFt között 4%20-25 eFt között 9

30 eFt felett 4%25 eFt felett 16

Mondottuk, hogy a jövedelmi “bevallásokat” óvatosan kell kezelnünk. De ha mást nem is, az első sort tényként kell elfogadnunk: a “nincs ilyen jövedelem” kategória ugyanis egyszerűen azt jelenti, hogy a családban senkinek sincs állandó munkaviszonya, márpedig a munkaviszony meglétét nem szokás letagadni. Tényként kell tehát elfogadnunk, hogy a vizsgált falusi cigány családoknak felében senkinek sincs állandó munkaviszonya, ezek a családok nem rendelkeznek rendszeres munkajövedelemmel. (Gyakorlatilag ugyanezt mutatja a Kemény - Havas - Kertesi vizsgálat12, és újabb adatfelvételek is.)

Ez az a pont, ahol az elemző nem képes megőrizni tudomány-megkövetelte hűvös tárgyilagosságát. Torokszoruló indulattal kérdi: hogyan tud élni, hogyan tud létezni emberek sokasága, egy népcsoport fele, több tízezer család úgy, hogy hosszú évek óta nincs valamennyire is biztos létalapja? Végleg a társadalom eltartottjaivá válnak? De el tudja-e őket tartani ez a társadalom? És el akarja-e őket tartani ez a társadalom? Vajon számolunk-e azzal, milyen irtózatosan deprimáló, mentálisan is megterhelő munkabíró felnőttként mások jóindulatára szorulni? Vajon számolunk-e azzal, milyen következményekkel járhat ez? Minek kell történnie ahhoz, hogy végre komolyan hozzáfogjunk ezeknek az embertelen helyzeteknek a megszüntetéséhez? Kérdések válasz nélkül — nehezen állható meg, hogy az elemzőt el ne ragadja a tehetetlen düh és indulat. —-

És ha van is állandó jövedelem, mekkora? 1998-ban az ilyen jövedelemmel rendelkezők bő harmada 10-15 ezer forint közötti összeget mond. Mire elég ez? Megélhetésre semmiképp. És családnak nyilván nem elegendő még a 15-25 eFt közötti jövedelem sem. Talán a 25 eFt feletti egyhatod (16 család) bírhatna létezni valamiképp a munkajövedelemből, a többiek életben maradását csak más forrásból származó jövedelem tudja biztosítani. Így a nyugdíj és különböző jogcímeken kapott segélyek, juttatások.

A nyugdíjról az 1992-es vizsgálat alapján még azt lehetett mondani, hogy “…igazán jelentős családi jövedelemforrást nem jelent.”13 Az akkori adatok szerint a családok nem egész 30%-ában volt nyugdíj-jövedelem, és 21%-nál az összeg 5-10 eFt között volt, 7%-nál haladta meg a 10 eFt-ot. Az 1998-as adatok szerint rendes (öregségi) nyugdíjat a vizsgált családokban 13 személy kap, heten 10-15 eFt közötti összeget, öten 15-20 eFt közöttit, és egy fő 20 eFt-nál nagyobb nyugdíjat. Rokkantnyugdíjas viszont 33 van, 1 fő 10 eFt alatti, 31 fő 10-15 eFt közötti és 1 fő 15-20 eFt közötti nyugdíjjal. Úgy látszik nőtt a nyugdíjasok, mégpedig főként a rokkant nyugdíjasok száma. Valószínűsíthető - több más vizsgálat is utal rá -, hogy sok esetben a “rokkantosítás” a munkanélküliség előli menekülés stratégiája. (Erre utal az a “furcsaság” is, hogy a vizsgálat községek közül egyben egyáltalán nem volt rokkantnyugdíjas, míg egy másikban minden második családban volt. Könnyen lehet, hogy az utóbbi faluban egyrészt a mintakövetés, másrészt a helyi orvos jóindulatú közreműködése nyomán szaporodott meg a “rokkantak” száma. Tegyük még hozzá, hogy az esetek többségében ehhez a stratégiához semmi csalásra nem lehetett szükség: a cigányság egészségi állapotának ismeretében - erről később valamennyit még szólunk - könnyen lehetett valós tartós egészségkárosodási tényezőket találni.) A nyugdíjak összege pedig - bár az infláció figyelembe vételével a nominálisan magasabb összegeket még nagy jóindulattal sem lehet növekedésnek tekinteni - adataink szerint nagyobb hányadát teszi ki a családi összjövedelemnek, mint 1992-ben, nagyobb tehát a relatív jelentősége.

A segélyeket, juttatásokat két kategóriába vontuk össze. Az elsőbe a felnőttek segélyeit (munkanélküli segély, jövedelempótló, rendszeres szociális segély), a másodikba a gyermekek után járó juttatásokat (családi pótlék, GYES, nevelési segély) soroltuk. Az első kategória adatai:

A családok megoszlása a felnőttek után kapott segélyek,
járadékok összege szerint
nincs ilyen jövedelem 42
10 eFt alatti összeg 2
10-15 eFt között 39
15-20 eFt között -
20-25 eFt között 15
25 eFt felett 1
(2 családnál értelmezhetetlen adat)

A legfeltűnőbb az, hogy a családok több, mint felénél van ilyen “jövedelem”; 1992-ben ez az arány még csak 28% volt. Hat év alatt nagyjából duplájára nőtt tehát azoknak a (falusi) cigány családoknak az aránya, amelyek rászorulnak a társadalmi gondoskodásra. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy bár kell, nélkülözhetetlen ez a társadalmi segítség, de csak időlegesnek szabad lennie abban az értelemben, hogy hosszabb távon nem ezzel, hanem a munka világába történő reintegrálással lehet a gondokat oldani. Hogy maguk az érintettek is így gondolják ezt, arra a fejezet végén fogunk adatszerűen visszatérni.

Tudjuk természetesen azt is, hogy erre a reintegrációra történnek kísérletek. A falusi cigányok esetében fontos lehet a mezőgazdasági tevékenységek elősegítése; ezek eddig alkalmazott formáit az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet tanulmánya foglalja össze.14 Több formát írnak le, de a tanulmány is megjegyzi, hogy ezek legfeljebb néhány ezer családra terjednek ki a több tízezer rászoruló családdal szemben. Fontos - és elég gyakran felvállalt - szerepe lehet ebben a dologban a kisebbségi (cigány) önkormányzatoknak, amelyek sok helyütt különböző módon megkísérlik szervezni a cigányok munkához juttatását: “Megállapítható, hogy a kisebbségi önkormányzatok is igyekeznek minden olyan lehetőséget megragadni, amellyel pénzügyi forrásokkal egészíthetik ki költségvetésüket, … A legtöbben különböző foglalkoztatási programokra (…),…(ezek) támogatására pályáztak.”15 Ámde ez a tevékenység az önkormányzatok munkájának alig 2%-át teszi ki16, és hatékonysága sem túlzottan nagy. Nem kerülhető tehát meg erre vonatkozó kormányzati koncepció kidolgozása.

A második kategória, a gyermekhez kötött juttatások adatsora a következő:

A családok megoszlása a gyermekhez kötődő juttatások összege szerint
nincs ilyen jövedelem 20
10 eFt alatti összeg 10
10-15 eFt között 6
15-20 eFt között 5
20-25 eFt között 7
25 eFt felett 53

A családok nyolctizede részesül tehát ilyen juttatásban; az arányban nincs semmi meglepő, mivel ahol gyermek van ott magától értetődően van pl. családi pótlék. A viszonylag magas összeg is természetes: sokgyermekes családokról van szó. Erősen meggondolkodtató azonban, ha ezeket az adatokat összevetjük a családok összes jövedelmével. Nézzük tehát ennek adatait!

A családok megoszlása a család összes bevételének összege szerint
10 eFt alatt 1
10-15 eFt között 6
15-20 eFt között 8
20-25 eFt között 5
25-35 eFt között 11
35-45 eFt között 21
45-60 eFt között 25
60 eFt felett 24

A két adatsor összevetése alapján biztonsággal állítható, hogy számos olyan család van, amelyekben az összes jövedelem nagyobbik részét a gyermekek utáni járandóságok teszik ki. Márpedig ezek a járandóságok elvileg, koncepcionálisan csak kiegészítő jellegűek: az (elméleti) alapfeltételezés az, hogy a család, munkajövedelmei révén, megteremti normális létalapját, és a gyermeknevelés többletköltségeihez hárul hozzá az állam (a társadalom). Akkor azonban, amikor a család összes jövedelmének nagyobbik hányadát teszik ki ezek a juttatások, nyilvánvaló, hogy a család megélhetésének forrásául szolgálnak. A juttatás így elveszíti eredeti értelmét, elveszíti kiegészítő, pótlék jellegét.

Ha mármost a jövedelmekkel kapcsolatos eddigi négy adatsort vetjük össze, akkor azt kell megállapítani, hogy jelenleg a falusi cigány családok összes jövedelmeinek meghatározóan nagyobb részét a nem munkaviszonyból származó jövedelmek teszi ki. Ily módon, fogalmazhatunk úgy is, a család, mint egész válik “eltartottá”, a társadalom eltartottjává, ennek minden negatív következményével együtt. (A negatív következmények két legfontosabbika a cigánysággal szembeni averziók növekedése; ezzel a munka második fő részében fogunk részletesebben foglalkozni, és az érintettek mentális állapotának, közérzetének romlása; erről a fejezet végén szólunk még.)

Rákérdeztünk még az alkalmi forrásokból (alkalmi munka, gyűjtögetés, stb.) származó jövedelmekre. (Ld. Melléklet, adatlap 15. kérdés) Az adatsor gyakorlatilag értékelhetetlen: 95 esetben mondták azt, hogy nincs ilyen jövedelmük, vagy havi 1000 Ft alatti összegű. Hárman vallottak 1-2 eFt közötti, és szintén hárman ennél magasabb ilyen jövedelemről. (Az 1992-es vizsgálatban a nincs, vagy 1000 Ft alatti választ 77% adta, 9% mondott 1-2 eFt ilyen jövedelmet, és 14% ennél magasabbat.) Az interjúk adatai ezzel szemben egészen mást mutatnak. A családok jó kétharmadában említették, hogy napszámból, egyéb alkalmi munkákból jutnak nem jelentéktelen (az információk természetéből következően sajnos nem kvantifikálható) jövedelemhez. (Például: “Nyáron jobb, akkor sokat lehet napszámba menni, naponta 1000-1500 forintot adnak.”) Az információk - és a két vizsgálat adatainak - eltérése könnyen értelmezhető. 1992-ben még kevésbé volt elterjedve a “fekete” munka, az akkori alkalmi jövedelmek főleg más tevékenységből (csiga- és gomba-gyűjtés, stb.) származtak, amelyekről kérdőíves kérdezéskor is könnyebben nyilatkoztak. Ma már eléggé elterjedt a “fekete” munka (egyik helyszínünkről konkrét, sajnos a dolog természetéből következően nem részletezhető és nem pontosítható információnk van arról, hogy egy helyi vállalkozó többtucat embert - főként cigányokat - foglalkoztat rendszeresen úgy, hogy naponta szállítja őket saját autóbuszán a közeli nagyvárosba fekete munkára), erről viszont a kérdőíves kérdezésben annak ellenére sem nyilatkoztak, hogy a kérdező maga is cigány volt, megbízhattak benne. Az interjú kötetlenebb szituációja megengedte, hogy - főként az idézett inkább csak sejtető, mint határozottan kimondott formában - ezekről a jövedelmekről is szó essék. Ám, mivel viszonylag megbízható adatszerű információink a dologról nincsenek, a továbbiakban számolni nem tudunk ezekkel a jövedelmekkel, legfeljebb az elemzések során kísérelhetjük meg számba venni meglétüket és hatásaikat. Azt mindenesetre itt is le kell szögeznünk, hogy az ily módon szerzett jövedelmet, még ha nagysága számottevő is, semmiképpen sem tudjuk megoldásnak elfogadni. Sem állampolgárként (a közteherviselés - adózás - megkerülése miatt), sem morálisan (a tartósan végzett “fekete” munka demoralizáló hatása közismert), sem szociálisan (e jövedelmek bizonytalansága és perspektívátlansága - többek között az ez úton meg nem szerezhető nyugdíjjogosultság - miatt).

A jövedelmi viszonyok legfontosabb, összefoglaló mutatója az egy főre jutó jövedelem. Ennek adatai, mellé állítva (az alkalmazott intervallum-különbségeknek megfelelően “eltolva”) az 1992-es adatokat:

A családok megoszlása az egy főre jutó jövedelem összege szerint

1992-ben és 1998-ban

(1992-re %-os adatok)
1992 1998
1 eFt alatt 7
1-2 eFt között 17 2 eFt alatt 1
2-4 eFt között 44 3
4-6 eFt között 21 6
6 eFt felett 10 6-8 eFt 27
8-10 eFt 27
10-15 eFt 32
15 eFt felett 5

Az adatok, úgy véljük, önmagukért beszélnek. 1992-ben a 6.000 Ft, 1998-ban a 15.000 Ft alatta van a bármilyen számítás szerint kimutatott létminimumnak. Ezen a szinten élt - vegetált? - 1992-ben a falusi cigány családok 90%-a, l998-ban száz közül 96. Mit lehet ehhez hozzátenni? Mit lehet itt “elemezni”? —-

Az anyagi helyzethez természetesen a jövedelmek mellett hozzátartoznak a kiadások is. A vizsgálat(ok)ban csak a fix, “kötelező” kiadásokat mértük. (Ld. Melléklet, adatlap, 13. kérdés) Ezek ugyanis még viszonylag könnyen “megfoghatók”, abban az értelemben is, hogy az adatközlők be tudnak számolni róluk. A “szabadrendelkezésű” pénzeszközök elköltéséről- amelyekből az élelmiszerek, ruházkodás, stb. költségeit kell fedezni - kevéssé valószínű, hogy akár csak becslés szinten is adatot tudjanak mondani. Nézzük először csupán a kiadások adatait, az 1992-es és 1998-as vizsgálatokból.

A családok megoszlása a fix kiadás összege szerint 1992-ben és 1998-ban

1992-re %-os adatok
1992 1998
5 eFt alatt 44 35
5-10 eFt között 29 32
10 eFt felett 24 34

Első ránézésre úgy tűnik, mintha a helyzet nem sokat változott volna. De ha meggondoljuk, hogy ez alatt a 8 év alatt az olyan szolgáltatások árai, amelyeket itt a fix kiadások kategóriájába soroltunk (áram, gáz, közlekedés, stb.) mennyit emelkedtek, furcsának vélhetjük, hogy a kategóriák között nincs lényegesen nagyobb eltolódás. Magyarázatot a fix kiadások belső összetételének elemzése és az interjúk adnak.

A fix kiadások között 1992-ben az egyik igen fontos tétel az OTP részletek törlesztése volt. (A családok többségénél szóltak házépítésre felvett kölcsön törlesztéséről, számosan említették tartós fogyasztási cikkek részletfizetését is.) 1998-ban ilyen kiadást csak elvétve találtunk. Az interjúkból tudjuk, hegy nem azért, mintha nem lennének törleszteni valók, hanem azért, mert nem tudják törleszteni. Mi az adatlapon azt kértük, mondják el, milyen tényleges fix kiadásaik vannak. (“Mennyi a család havi fix kiadása”) Akik nem tudják fizetni az OTP részleteket, nem is tüntették fel kiadásként. Ilyen esetben ez tényleg nem kiadás, ámde…

Az igazán érdekes kérdés itt természetesen az, hogy hogyan viszonylanak egymáshoz a család jövedelmei és kiadásai.

4. sz. táblázat: A család havi fix kiadásainak összege

a rendszeres jövedelem összegei szerint

A család rendszeres havi jövedelme

A család havi fix kiadása

10 eFt alatt

10-15 eFt

15-20 eFt

20-25 eFt

25-35 eFt

35-45 eFt

45-60 eFt

60 eFt felett

együtt

1 eFt alatt

1-2 eFt

2-3 eFt

3-5 eFt

5-10 eFt

10 eFt felett

együtt

101

Eléggé határozott olyan összefüggést lehet látni, hogy a magasabb havi fix kiadás magasabb rendszeres jövedelemmel jár együtt. Miután megnéztük azt is, hogy a fix kiadások összefüggésben vannak-e a család létszámával, az életkori összetétellel, és más demográfiai, illetve település-helyzeti tényezőkkel, és szignifikáns kapcsolatot egy ilyen esetben sem találtunk, arra kell gondolnunk, hogy egészen egyszerűen arról van szó, hogy amely családnak több a rendszeres jövedelme, az képes a “kötelező” kiadásokat teljesíteni. Vagyis a “bevallott” fix kiadások összege nem attól függ, hogy ténylegesen mennyi a család fizetési kötelezettsége, hanem attól, hogy mennyit képes ezekből a kötelezettségekből fizetni. Úgy látszik, hogy 1992-ben még a családok többsége, ha nehezen, ha panaszkodva is, de kifizette, amit “muszáj” volt kifizetni, 1998-ra a helyzet annyiban változott, hogy sok család már nem is számol ilyen kötelezettségeivel, mert úgysem tudja teljesíteni.

Megerősíti ezt a következtetést egy sajátos mutatónk adatainak alakulása, amelyet jövedelem/kiadás mutató-nak nevezhetünk. Egy olyan viszonyszámot képeztünk, amely véleményünk szerint jó összefoglaló mérőszáma a család anyagi (jövedelmi) helyzetének. A család összes (bevallott) bevételét osztottuk a fix kiadások összegével. Itt azonban még az adatok bemutatása előtt érdemes maguknak az arányszámoknak a belső taralmáról szólni.

Ha az arányszám 1,0 alatt van, ez azt jelenti, hogy a családnak több a kötelező, fix kiadása, mint a (bevallott) összes jövedelme. Ebben az esetben a családnak - elvileg, a kötelező kiadások maradéktalan teljesítése esetén, és ha jövedelem ténylegesen akkora, amennyit mondtak - egyáltalán nem marad megélhetésre pénze. Hogy mégis élnek valahogy, csak a már be sem vallható “fekete” jövedelmeknek, vagy más nem legális megélhetési forrás igénybevételének köszönhető. Ez megítélésünk szerint a szó legteljesebb értelmében vett nyomorszint. Az 1,0-2,0 közötti mutató érték, a fentebb látott jövedelmi adatok tükrében, még mindig erőteljesen szegénységi szint. Itt ugyanis az összes jövedelem legfeljebb másfél-kétszerese a “kötelező” kiadásoknak, annak fele-negyede marad megélhetésre. A modális értékekkel számolva (4-5 tagú család, 50 eFt körüli összes jövedelem) ez olyasmit jelent, hogy ennek a 4-5 tagú családnak 25-30 eFt-ja marad a megélhetésre; egy főre 5-8 eFt. Alappal mondhatjuk ezt szegénységnek. A 2,0-3,0 közötti mutató - az összes jövedelem két-háromszorosa a fix kiadásoknak - jelzi adott jövedelmi viszonyok mellett a tisztes, konszolidált szegénység szintjét. A 3,1 feletti arányszám esetén pedig már nagyjából elfogadható életszínvonalra is lehet gondolni. Ennek fényében nézzük az 1992-es és 1998-as adatokat:

A családok megoszlása a jövedelem/kiadás mutató szerint

1992-ben és 1998-ban

1992-re %-os adatok
jövedelem/kiadás mutató értéke 1992 1998
1,0 alatt 5 2
1,1-2,0 között 20 6
2,1-3,0 között 16 12
3,1 felett 58 79

Itt megint azt látjuk, mintha a mutatóval mért anyagi-jövedelmi helyzet az elmúlt 8 évben javult volna. De utalnunk kell arra, amit fentebb a fix kiadások belső szerkezetének, illetve az interjúk információinak alapján mondottunk: erős valószínűséggel állíthatjuk, hogy a fix kiadások, a kötelezettség szintjén, valójában nem csökkentek, csak fizetésük vált reménytelenné. Az egy főre jutó jövedelem elemzésekor pedig megmutattuk, hogy a családok kilenctizede (1998-ban még ennél is nagyobb hányada) a létminimum alatti egy főre jutó jövedelemmel rendelkezik. A változás tehát csak annyi, hogy 1992-ben még a családok fontosnak tartották megélhetésük rovására is teljesíteni fizetési kötelezettségeiket, 1998-ra eljutottak a “nem érdekel az OTP, inkább a gyereknek adok enni” álláspontjához. (S bár az elemzőnek, úgy mondjuk, nem feladata az ítélkezés, annyit azért el kell mondania, hogy hajlamos akceptálni ezt az álláspontot…)

Fontos azonban az anyagi-jövedelmi viszonyokkal kapcsolatban még megjegyeznünk, hogy az elmúlt években a cigányság körében is erős polarizáció ment végbe. Az 1992-e vizsgálat alapján még ezt lehetett írni: “…a cigányságon belüli polarizáció az aktuális jövedelmi viszonyok tekintetében kisebb mérvű,… igazán magas jövedelmekkel nem találkoztunk. (Lehetséges, hogy igazak a ‘milliomos cigányokról’ szóló szóbeszédek, ezek azonban egészen biztosan nem a falvakban élnek.)”17 1998-ban már, mind interjúink tanúsága, mind személyes tapasztalataink alapján elmondható, hogy a falvakban (is) élnek “milliomos” cigányok. (Az egyik vizsgált faluban a falu orvosával - aki vagy harminc éve praktizál ott, ismeri települését - vettük számba a “vagyoni elitet”, és állapítottuk meg, hogy a falu öt leggazdagabb embere közül - akik a szó teljes értelmében tényleg nagyon gazdagok; mondjuk pl. a Mercedes évenkénti cseréje nem gond - legalább négy, de lehet, hogy mind az öt cigány vállalkozó. Más vizsgált falvakban is volt módunk találkozni igazán gazdag cigányokkal is.) Komoly kérdés, hogy ez a jövőben a cigányságon belüli elkülönüléshez fog-e vezetni? Láttunk jeleket erre is, arra is. Láttunk jelet arra is, hogy a meggazdagodott cigány vállalkozó felelősséget érez a többi cigány iránt, és többféle módon igyekszik segíteni nekik. És láttunk jelet arra is, hogy valaki gazdagságát a cigányságból való kiemelkedésre igyekszik felhasználni, és a “többieket” tehetetlennek, munkakerülőnek bélyegzi. A cigányság már ma sem egységes társadalmi csoport (valószínűleg sohasem volt az, legfeljebb arról van szó, hogy a polarizáció erősödik), mindenfajta politikának, lett légyen szó szociálpolitikáról, kisebbségi politikáról, vagy bármi másról, ezzel helyzettel kell számolnia.

Az anyagi helyzettel kapcsolatban végül véleményt kértünk arról, hogy a megkérdezettek szerint “…a család anyagi helyzete az elmúlt 5-6 évben javult, vagy romlott?” (Ld. Melléklet, adatlap, 16. kérdés) A vélemények: 3-an mondták azt, hogy anyagi helyzetük javult, 9 válaszoló véleménye szerint nem változott, és 88 megkérdezett szerint romlott családjuk anyagi helyzete. Az e fejezetben bemutatott adatok alapján hajlamosak vagyunk nagyjából-egészéből elfogadni ezt a véleményt. —-

2.4. Családi gazdálkodás és életmód-mozzanatok

Előre kell bocsátanunk, hogy itt valóban csak mozzanatokról lesz szó. A vizsgálatban, nem ez lévén fő kérdése, csak néhány erre vonatkozó kérdést tettünk fel, inkább csak jelzendő egy-két problémát. Elemzésünk tehát nem követ szoros logikai rendet; az egyes mozzanatokat önmagukban mutatjuk meg.

Elsőként, falusi családokról lévé szó, azt érdemes megnézni, hogy milyen házkörüli - termelő - gazdálkodást folytatnak? Nyilván ennek egyik alapfeltétele a gazdálkodásra alkalmas földterület. (Ld. Melléklet, adatlap, 19. kérdés) Az adatok:

A családok megoszlása a rendelkezésre álló, művelésre
alkalmas földterület szerint

nincs művelhető földterülete 13
100 négyszögölnél kevesebb 74
101-200 négyszögöl 6
201-500 négyszögöl 2
501 négyszögölnél több -
(6 családról nincs adat)

Ezek a “földtulajdoni” viszonyok érthetővé teszik, hogy jelentősebb volumenű termelést családjaink nem folytatnak. Árutermelést semmiképpen: kérdeztük azt is, hogy, ha termelnek egyáltalán valamit, eladnak-e abból? Ilyen válasszal egyetlen eggyel sem találkoztunk. A saját szükségletre termelés is igen csekély, sok családban egyáltalán nem foglalkoznak ezzel. Nem csodálható: önálló ház esetében - és láttuk, családjaink lakása többségében ilyen - a 100 négyszögölnél kisebb terület éppen csak az udvar nagyságrendje, ahol hely kell a közlekedésre, tüzelő tárolásra, effélére, konyhakertnek már fizikailag nincs helye. Ahol mégis van valamennyi termelés, babot, borsót, esetleg krumplit termelnek, azonban ezekből is inkább csak kiegészítő mennyiséget: az interjúkból tudjuk, hogy a család teljes szükségletét, akár csak egy-egy termékből is, saját termelésből csak elvétve tudják kielégíteni.

Holott, jegyezzük meg közbevetőleg, a termeléshez szükséges tudás sokuknál minden valószínűség szerint megvan: elég sokan dolgoztak korábban termelőszövetkezetben18, nyilván a legalapvetőbb agrotechnikai eljárásokat megtanulták. Erre (is) építhettek azok a programok, amelyek a falusi cigányság földhöz, termelési feltételekhez jutását célozták meg.19 A tanulmány a legjelentősebb három programnak az Autonómia Alapítvány programjait (amelyek a legkorábban, már 1990-ben indultak), a Népjóléti Minisztérium szociális földprogramját (1993-ban indult), és a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány 1996-ban indult programjait tartja.20 A programok jelenleg mintegy 7-8 ezer családra terjednek ki, a programok által támogatottak megoszlása: 61% a szociális földprogramban, 22% az MCK programjaiban, 17% az Autonómia Alapítványtól kapott támogatást.21 Noha a tanulmány e programokat jelentősnek tekinti, értékelése differenciáltabb: ezekben általában “A tenyérnyi cigány-birtokokon egyszerű és a családi igényekhez, aktivitáshoz igazodott a termelési szerkezet és színvonal. … A családok nagyobb hányada … megelégszenek azzal a pár zsák burgonyával, kukoricával, ami önfogyasztásuk egy részét fedezi.” A programok hatékonyságáról pedig ezt írják: “Tapasztalataink szerint ilyen eredményesnek, akár sikeresnek is minősíthető program kevés van, arányuk 10-15% lehet.” (Szerzők kiemelése.)22 Úgy látszik tehát, hogy a mezőgazdasági termelés a falun élő cigány családok többsége számára egyenlőre nem jelent komolyabban számba vehető kivezető utat.

Egy kevéssel nagyobb volumenű az állattartás. (Ld. Melléklet, adatlap, 21. kérdés) Itt “csak” 65-en mondták azt, hogy nem tartanak semmilyen haszonállatot, 11-nél szerepel szárnyas, 20-nál szárnyas és számosállat (disznó) saját fogyasztásra, és 1 család nevel eladásra is állatot. Ez is nagyon kevés, de ez sem lehet meglepő: ha nincs föld, ahol - legalább részben - meg lehet termelni a takarmányt, képtelenség állatot tartani, hiszen a kevés jövedelemből még takarmányt is vásárolni lehetetlenség.

A falusi cigány családok gazdálkodásában tehát a saját szükségletre termelés jelenleg gyakorlatilag nem játszik szerepet. Az interjúk alapján azonban állíthatjuk - és itt az 1992-es vizsgálatban leirt23, másutt mások által is megfogalmazott véleménnyel is vitatkozunk -, hogy ennek nem elsősorban az az oka, hogy a cigányok nem értenek a termeléshez, és az sem, hogy nem akarnak ezzel foglalkozni, hanem a minimális objektív feltételek hiányoznak. Ez viszont azt is jelenti, hogy az olyannyira szükséges koncepcionális munkahely - munkalehetőség - teremtő programok kidolgozásakor a mezőgazdasági tevékenység iránti hajlandósággal, és a szükséges (minimális) szakértelemmel, mint humán erőforrással számolni lehet.

A kiadások struktúrájának egy elemeként azt néztük, hogy hogyan szerzik be a szükséges ruhaneműeket. (Ld. Melléklet, adatlap, 25. kérdés) Megnéztük természetesen azt is, hogy a beszerzés módja összefüggésben van-e más tényezőkkel, így az egy főre jutó jövedelemmel, családösszetétellel, stb. Érdemi összefüggést egyetlen esetben sem találtunk, ami a következő adatok ismeretében nem is igazán meglepő. A “megvesszük a boltban” választ mindössze hatan jelölték meg, használt ruhát 14 család vásárol, “ajándékba, segélyként kapunk ruhát, cipőt” 8 válaszoló szerint, és a legtöbben, 72 azt mondták, hogy “megvesszük valamelyik olcsó piacon”. Az utóbbi évtizedben elterjedt “olcsó piacokon” való vásárlás tehát, úgy látszik, beépült a falusi cigány családok vásárlási szokásrendszerébe.

Az életvitel egyik kiemelkedően fontos elemének tartottuk, hogy hogyan étkeznek a családjaink. (Ld. Melléklet, adatlap, 22. és 23. kérdés) Először azt nézzük, hogy milyen gyakran esznek otthon főtt ételt. 2 családban főznek naponta többször is, a legtöbben, 71 család, naponta egyszer főznek meleg ételt, 18 családban nem mindennap, de hetente többször, és 5 családnál mondták azt, hogy ennél ritkábban van főzés. Ezek még önmagukban nem volnának nagyon rossz arányok, ámbár nem tudjuk, hogy a leggyakoribb egyszeri meleg étel mellett hogyan néz ki a többi étkezés (ha van…), és azért a 23 nem mindennap főző családot is nagyon soknak tartjuk. Ez ugyanis azt is jelentheti, hogy a családoknak - benne a gyerekeknek! - csaknem negyede nem jut minden nap főtt ételhez, de gondolhatjuk - remélhetjük legalább… - azt is, hogy közülük többen iskolában, vagy más közétkeztetésben mégis csak esznek meleg ételt. Ez utóbbira utalhat, hogy egy másik válasz-sorban (ld. Melléklet, adatlap, 24. kérdés) 51-en mondták azt, hogy a gyermek(ek) étkeznek az iskolában (óvodában) úgy, hogy ők fizetik a térítést, még 3 család gyermekeinek az önkormányzat fizeti az iskolai (óvodai) étkezést, és 19 válaszoló szerint azért nem étkeznek az iskolában (óvodában), mert nincs rá szükség, otthon tudnak rendesen étkezni. Mármost arra (is), hogy mit jelent az otthoni “rendes étkezés”, választ kapunk, ha megnézzük, hogy mit főztek az utóbbi (a megkérdezés előtti) 3 napban. Néhány tipikus felsorolás:

* zöldbab, krumpli, káposzta
* bableves, krumpli, lecsó
* bab, krumpli, rántott leves
* pörkölt, paprikás krumpli, lecsó
* krumpli, bab, gomba (hetente egyszer hús)
* káposztás tészta, bableves, gomba
* lecsó, rántott hús (csak a gyerekeknek), nokedli, paprikás krumpli

És a teljes kigyűjtés, kommentár nélkül:

A 101 adatlapon összesen 314 étel említése szerepel. (Szerepel még 3 esetben vajaskenyér, zsíros kenyér is, nem tudni, miért jelölték ezt meleg étel-nek; a feldolgozásból természetesen kihagytuk.) A legtöbb esetben 3, ami azt jelenti (három nap ételeit kértük), hogy abszolút domináns az “egytálétel”; akkor is, ha az leves. A negyedik említett étel gyakran egészen bizonyosan “kísérő”: pl. a vakaró (cigánykenyér, bodag), ami lisztből, vízből sóból készült massza, platnin megsütve. Az ételek listája, az említések gyakorisága szerint (a húsfélék kiemelve):

bab, zöldbab, bableves

60 említés

leves (krumplileves, rántott leves, stb.; legtöbbször csak “leves” megj.)

(húsleves)

(3)

lecsó

paprikás krumpli

tészta (krumplis, káposztás, mákos, stb.)

borsó (többnyire leves)

krumpli (további megjelölés nélkül)

nokedli (többnyire további megj. nélkül)

pörkölt

főzelék (további megjelölés nélkül)

vakaró (“cigánykenyér”, bodag)

gomba

sült hús

rántott hús

fasírt

hús (további megjelölés nélkül)

töltött káposzta

sült szalonna

csirke szárny

hurka

palacsinta

bukta

rakott krumpli

paradicsom (?)

Tehát 314 említés, ebből húsféle 32.

A következő adatnak logikailag nem itt volna a helye, azért tettük ide, mert talán ezek az adatok is segítenek megérteni a cigány családok saját helyzetüket illető megítélését. Azt kérdeztük (ld. Melléklet, adatlap, 15. kérdés), hogy “Véleménye szerint a család anyagi helyzete az elmúlt 5-6 évben javult, vagy romlott?” A válaszok megoszlása, a kérdőívben megadott válasz-változatok szerint:
javult 1
romlott 99
nem változott -
(1 megkérdezett nem válaszolt.)

Ők így érzik…

A kérdőív végén, szokás szerint, feltettük még azt az obligát kérdést is (amire általában nem szoktak válaszok érkezni), hogy “Akarna-e még valamit elmondani helyzetükkel, megélhetésükkel kapcsolatban?” Ezúttal a 101 kérdőívből 99-en volt válasz erre a kérdésre. Többnyire felsorolás, általában 2-3 dolgot említettek. Néhány jellemzőt ezúttal is idézünk:
# munkalehetőség, jobb lakásviszonyok, olcsóbb eü. ellátás

# munkahely, olcsóbb gyógyszer

# állandó munkahely, a gyerekek taníttatásához több segítség

# munkahely, rendezett lakásviszonyok, a gyerekeket nem tudják taníttatni

# tanulási lehetőségek támogatása, biztos munkahely

# olcsóbb árak, nagyobb támogatás a fiataloknak

# (nem jellemző, egyedi, de érdekes) Nincs problémájuk. Annak örülnének, ha a vállalkozásuk továbbra is sikeres lenne.

# Munkahely kellene, csak az oldaná meg a cigány helyzetét.

# Létezni csak munkahellyel lehet, és nem segélyekből, akármennyi is az.

Itt csak a leggyakrabban említett kategóriákat emeljük ki. Messze a leggyakoribb a munka, munkahely, munkalehetőségek szükségességének említése: összesen 71. A jobb lakás, lakáshoz jutás segítése és hasonlók 39 esetben fordulnak elő. Olcsóbb egészségügyi ellátást, gyógyszereket 26-an tartottak fontosnak említeni. 17 esetben pedig az iskoláztatás segítése szerepel valamilyen formában. Nagyon fontosnak tartjuk külön kiemelni, hogy több segély, több családi pótlék, több közvetlen anyagi támogatás óhajtása egyetlen egy esetben szerepel a válaszokban. (“olcsóbb megélhetés, több támogatás”) Ezzel szemben áll a 71 munkahely. Ha feltesszük is, hogy maga kérdezési szituáció pozitívabbra, “elvárás-szerűbbre” hangolta a válaszokat (noha a kérdés nyitott volt, és nem késztetett határozottan az egyáltalában való válaszadásra sem), ez az adat akkor is erőteljesen megkérdőjelezi azokat a véleményeket (mondhatjuk így már nyugodtan: azokat az előítéleteket, amelyek szerint a cigányok lusták, nem akarnak dolgozni. (Erősíti következtetésünket, hogy a válaszokban több esetben megjelent a hitel, mégpedig kifejezetten termelés elindítását lehetővé tevő hitel szükséglete.) A kérdőív adatai, interjúink, interjúzás közben szerzett személyes tapasztalataink alapján állítjuk: akarnak dolgozni, munkából akarnak megélni, csak legyen általuk elérhető munka. Ez lehet a “cigánypolitika” (egyik) kiindulási alapja.

A válaszok megoszlása ezeken túl még egy dologra hívja fel a figyelmet. Az olcsóbb egészségügyi ellátás, olcsóbb gyógyszerek viszonylag gyakori (26) említése, azt sejteti, hogy nem csekély problémák lehetnek a faluban élő cigányok egészségi állapotával. Jelen vizsgálat erre a kérdésre nem tért ki, de sejtésünket alátámasztja Dr. Szirtesi Zoltán korábban már hivatkozott könyve. Az első fejezetben ezt írja: “A magyarországi cigányok átlagosan kb. 10-15 évvel kevesebb ideig élnek, mint az országos átlag.” És másutt: “Egy Szeged-Kiskundorozsma városrész cigány telepén készült felmérés jól mutatja a népcsoport katasztrofális egészségi állapotát.”24 Azt gondoljuk, nagyon fontos volna országos vizsgálatot szervezni a cigányság egészségi állapotának pontosabb megismerésére. —-

Áttekintve ebben s az előző fejezetekben a falusi cigányok élethelyzetét, anyagi viszonyaikat, életvitelük néhány mozzanatát, fel kell tennünk most már a kérdést:

És akkor hogyan, milyen megélhetési stratégiákkal élnek a cigány családok?

2.5. A megélhetési stratégiákról

Szuhay Péter tanulmányában25 azoknak a lehetséges tevékenységeknek a felsorolását adja, amelyek nem a társadalmilag szervezett munkamegosztás részei (nem “hivatalos” munkák), és amelyek lehetővé teszik a megélhetést. Ezek:

a./ Gyűjtögetés - zsákmányolás: vadon nőtt termények, gyógynövények, stb. gyűjtése, csigagyűjtés, hörcsögölés, szemétből guberálás.

b./ Böngészés, mezgerelés: a betakarítás után a földön maradó termények összegyűjtése.

c./ “Szedd magad!” akció: felszabaduló gyümölcsösökben a maradék leszedése és esetleg értékesítése.

d./ Alkalmi és bérmunka: bármilyen napszámban, vagy más módon, hivatalos bejelentés nélkül végzett munka.

e./ Szolgáltatás: meszelés, tapasztás, szoc. pol.-os lakásépítésben közreműködés, fuvarozás, stb.

f./ Ipari termelés: teknő- és egyéb faáru készítés, kosárfonás, téglavetés, stb. nem “hivatalos” (iparengedélyes) formában.

g./ Mezőgazdasági termelés.

h./ Kereskedelem.

i./ “Banki” tevékenység: lényegében magán-kölcsön nyújtás uzsorakamatra.

j./ Szociális ellátás: idős nyugdíjasok befogadása és ellátása nyugdíjuk fejében.

k./ Közvetítői tevékenységek.

Vizsgálatunkban e tevékenységek többségével mi is találkoztunk, főként az interjúkban beszéltek róluk. Úgy gondoljuk azonban, ezek egyes tevékenységek, mégpedig mindegyikük valamilyen jövedelemszerző tevékenység. A megélhetési stratégia több ezeknél.

Felfogásunk szerint a megélhetési stratégia egy terv, elgondolás, valamilyen összetett cselekvési algoritmus kidolgozása arra nézve, hogy adott feltételek között hogyan lehet biztosítani a család megélhetését. Ennek természetesen részét képezik a Szuhay Péter által összefoglalt jövedelemszerző tevékenységek, illetve azok közül az adott család számára hozzáférhetők is, de részét képezik a költség-racionalizálásra (költségek csökkentésére) vonatkozó elképzelések, a fogyasztási szerkezet átalakítása, a családi munkamegosztás újra-strukturálása, valamint esetenként az értékrend átstrukturálása is.

Vizsgálatunk adatai még nem elegendőek ahhoz, hogy a falusi cigányok megélhetési stratégiáinak tipológiáját megalkossuk. Jelenleg még néhány fontosnak tűnő elemet tudunk csak kiemelni.

A jövedelemszerző tevékenységekkel kapcsolatban már több korábbi vizsgálat megállapította, hogy igen nagy jelentősége van a “fekete” gazdaságban végzett munkának. Új fejleménynek látjuk az e tevékenységek egy részének igen fejlett (informális) megszervezettségét. A munkát vállaló gyakran már nem maga keresi meg a munkaadót, hanem erre specializálódott közvetítők révén jut munkához. (Pl. olyan formában - korábban már utaltunk erre -, hogy a közvetítő saját járművével akár 100-150 km távolságra is naponta szállít munkásokat. A napi bér ilyenkor - több interjú egybehangzó adata szerint - 1000-1500 Ft, a “vállalkozó” a munkaadótól általában ennek kétszeresét veszi fel.) Ugyancsak új fejleménynek látszik a (mezőgazdasági) napszám újra-terjedése. A régi-új kis és középbirtokosoknak újra szüksége van idegen (nem családi) élő-munkaerő időszakos alkalmazására.

Más jövedelemszerző tevékenységek jelentősége csökkenni látszik. Így például a böngészés-mezgerelés a nagyüzemi táblák fogyása miatt: a kisüzemi parcellákon a tulajdonos gondosabb betakarító munkája után nemigen marad összegyűjteni való. A gyűjtögetés-zsákmányolás a felvásárló rendszerek összeomlása miatt veszített jelentőségéből. A falusi cigányok által nyújtható szolgáltatások iránt a kereslet csökkent: az általános életszínvonal-romlás miatt azok is, akik eddig igénybe vették ezeket, igyekeznek maguk elvégezni, amit lehet.

Átalakulóban van tehát a lehetséges jövedelemszerző tevékenységek rendje; annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a falusi cigány családok jelentős hányadában a különböző jellegű és szervezettségű “fekete” munkák szervesen beépülnek a tevékenységszerkezetbe, a család megélhetését döntően az ilyen munkákra alapozzák. A megélhetési stratégiába beépül az ilyen munkák megszerzésének szükséglete.

A költség-racionalizálásnak (költségek csökkentése) és a fogyasztási szerkezet átalakításának is viszonylag új módozataival találkoztunk. Az egyik ezek közül a “kötelező” fizetnivalók nem-fizetése. (Kérdés persze, hogy ez “racionalizálás”-e? A szó valódi értelmében biztosan nem, hosszabb távú irracionalitása nyilvánvaló. Egyes esetekben azonban a cigány - és persze a velük azonos élethelyzetben lévő nem cigány - családok számára is kikerülhetetlen kényszer-“intézkedés”.) Láttuk, hogy gyakorivá vált az OTP törlesztő részletek nem fizetése, gyakori a közüzemi számlák kiegyenlítésének halasztása is, és, sajnos, ebben a kategóriában gyakorivá vált az is, hogy nem fizetik (nem tudják fizetni) az iskolás gyermek napközijét, étkeztetését.26 A költség-csökkentés másik, immár megélhetési stratégiába szervesített eszköze a ruházkodási kiadások csökkentése. (Ld. fentebb.) Hasonlóképpen az étrend-alakítás is. (Ld. ezt is fentebb.) Ez utóbbiak alapján azt mondhatjuk, hogy a megélhetési stratégiák szerves részét képezi a szükséglet-kielégítés szintjének szisztematikus (átgondolt, megtervezett) csökkentése. Bizonyos értelemben ide tartozik a családok jelentős részének “gazdálkodásába” szervesen beépült tartozás-cirkuláció. Ez azt jelenti, hogy a boltban hitelbe vásárolnak, amikor pénzhez jutnak, először kiegyenlítik a tartozást (és bevásárolnak eltartható alapanyagot - lisztet, zsírt, stb. - amennyit lehet), ezzel azonban nagyjából el is fogy pénzük, és a következőkben ismét hitelbe vásárolnak.

A családi munkamegosztás átsruktúrálásával első sorban azokban a családokban lehetett találkozni, amelyekben a férfi - hosszabb, esetleg több évtizedes folyamatos munkaviszony után - munkanélkülivé lett. Nem általános, de megfigyelhető volt több esetben is, hogy ilyen családban a hagyományos tevékenységszerkezet (a férfi végzi a kereső munkát, az asszony ellátja a háztartást, a gyerekek - sok gyerek! - ellátását) úgy módosult, hogy a “fekete” munkát az végzi, aki éppen talál ilyet (tehát, ha női munkára van igény, akkor az asszony megy napszámba), és az otthon lévő felnőtt - adott esetben a férfi - látja el a családot. Fellazulnak tehát a családi munkamegosztás kötött szerepei, a megélhetési stratégia része éppen a családi munkamegosztás szerepeinek tudatos labilizálása lesz. (“Mostanában nincs olyan, hogy ez asszony dolga, ez meg nem. Aki bír, megy pénzt keresni, ha lehet, aki nem, csinálja a többit.”)

Az értékrend átstrukturálódása többféle motiváció, attitűd részleges vagy teljes átalakulását jelenti. Az egyik a munkához való viszony. Korábban - az 1992-es vizsgálatban ez még tetten érhető volt - kezdett a cigányok körében is kialakulni valamiféle elvárás a munka minőségével, vagy legalábbis egy nem akármilyen jövedelmezőségével kapcsolatban. (Akármilyen munkát akármennyiért már nem akartak elvállalni.) Az adatlap záró-kérdésére adott, fentebb bemutatott válaszok, meg az interjúkban elhangzottak azt mutatják, hogy ez az attitűd (ez a munka-érték) az elmúlt években módosult: alapkritérium az állandóság lett. Bármilyen munkát gyakorlatilag bármennyiért hajlandók lennének elvállalni, ha az fix jövedelmet, állandó munkaviszonyt jelent.

Egy másik érték-alakulás a tanuláshoz való viszony módosulása. A korábbi évtizedek csökkenése után az elmúlt évtizedben újra növekedni kezdett a cigány fiatalok körében a 8 általánost el nem végzők aránya.27 Ennek részben anyagi okai vannak: a családok nem tudják biztosítani a tanulmányok minimális költségeit sem. Jelentősebbnek látszik azonban az, hogy a szülők és a gyermekek egyaránt úgy vélik, hogy nincs értelme a tanulásnak, úgysem tud a fiatal munkához jutni.

És van az érték-alakulásnak meglehetősen kényes mozzanata is. Kommentár nélkül egy interjú-részlet: “Én eddig életemben nem loptam, nem raboltam. Ha másként nem lesz, ha a gyerek éhes lesz, én, kimondom magának, lopni fogok, nem szégyellem.” (4 gyerekes fiatal asszony, férje 5 éve munkanélküli.) ((Itt említünk meg egy módszertani jellegű tapasztalatot. Több interjúban találunk az előzőhöz hasonló megfogalmazást, de több interjúban találunk kifejezetten-kimondottan a lopás útján történő élelemszerzésre vonatkozó “vallomást” is. Mint jeleztük, az interjúkat négyen készítettük. Az egyik - szociális képzésben részt vevő tanítványunk - fiatal cigány lány volt. Az utóbbi fajta “vallomások” kizárólag az ő általa készített interjúkban fordulnak elő. Neki elmondták. —))

A megélhetési stratégiák tehát változóban vannak. A cigányok - mint már annyiszor, és éppúgy, mint a hasonló helyzetben lévő nem cigányok - alkalmazkodnak a változó körülményekhez; ezúttal a nehezedő körülményekhez a stratégia “szigorításával”. Szükséges volna a stratégiák lehetséges típusainak felrajzolás érdekében kiterjedtebb kutatást szervezni.

3. Cigányok és nem-cigányok viszonyának alakulása, előítéletek

3.1. Az előítéletekről általában

A kutatás során arra kerestünk választ, hogy a rendszerváltást követő években történt-e változás a cigányok és nem cigányok viszonyrendszerében, illetve kíváncsiak voltunk arra, hogy a társadalmi változások, a nagy arányú munkanélküliség, egyes társadalmi rétegek lecsúszása, illetve elszegényedése, valamint a nagymértékű társadalmi rétegek között kialakult egyenlőtlenség hogyan hatott a cigánysággal szembeni előítéletesség alakulására?

A kisebbségekhez való viszony egyik fokmérője a társadalom lelkiállapotának. Klasszikus szociálpszichológiai felfogás szerint az elszegényedés, a kilátástalanság érzése, a deprivált állapot, a nagy mértékű munkanélküliség arra hajlamosítják a társadalom érintett részét, hogy frusztrációs állapotukban felgyülemlett indulataikat valamilyen kisebbségre vetítsék ki, a kisebbségben pedig bűnbakra, súlyos problémáik okozójára leljenek. Különösképpen így van ez, amikor nagyobb társadalmi csoportokat, közösségeket, ill. rétegeket érnek traumák, megrázkódtatások. Ezek a történések felerősítik a már meglévő bűnbakképzési mechanizmusokat, és ez bizonyos kisebbségek szervezett diszkriminációjába, üldöztetésébe csaphat át. A jelenséget Bibó politikai hisztériának nevezi. Allport az előítélet című művében vizsgálja, hogy hogyan alakulhat át a szóbeli előítéletesség bizonyos társadalmi feltételek között a kisebbségek diszkriminációjává fizikai üldözésévé, vagy akár teljes megsemmisítésükké.

Erős Ferenc 1994-es előítélet vizsgálatában28 öt fokú “rokonszenv-ellenszenv” skálát használt, arra kérte a megkérdezetteket, hogy osztályozzanak különféle külcsoportokat. A legellenszenvesebb póluson a cigányok jelennek meg a bőrfejűek, a homoszexuálisok és a kábítószeresek társaságában.

Egy másik, 1995-ös vizsgálatuk29 kérdőívében megkérdezték a mintában szereplőket, hogy a felsorolt csoportok közül melyeknek tagjaival engedné gyermekét barátkozni, és ha engedné, kiket engedne lakásában meghívni vendégségbe? A csoportok a hazai lakosság többsége számára külcsoportot jelentenek. (Deviancia, etnikum, vallás, külföldi állampolgárság) A vizsgálat eredményéből kitűnik, hogy a különféle deviánsok csoportjait valamint a cigányokat a fehértől elütő bőrszínűeket, valamint a románokat is kevésbé szeretnék gyermekeik társaságában látni.

Mindkét vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy a legelutasítottabb társadalmi kisebbségi csoport ma Magyarországon a cigányság.

Az említett vizsgálatban cigányellenesség skálát is alkalmaztak, melyből kitűnt hogy a diszkrimináció általános megfogalmazása a cigányokkal szemben is viszonylag nagyfokú elutasításra talál (“ a cigányokat teljesen el kell különíteni a társadalom többi részétől, mivel képtelenek az együttélésre”) Kisebb az ellenkezés a hátrányos megkülönböztetéssel szemben, ha valami konkrét interakciós szituációról van szó(“csak helyeselni lehet, hogy vannak még olyan szórakozó helyek, ahová a cigányokat nem engedik be.”) Még kisebb az ellenkezés, ha a hátrányos megkülönböztetés valamilyen áldemokratikus formában jelenik meg (“mindenkinek joga van arra, hogy a gyermekét olyan iskolába járassa, ahol nincsenek cigány gyerekek.”) Hasonló összefüggések találhatók a pozitív diszkriminációt tartalmazó kijelentéseknél. A cigányok előnyben részesítése általában nem számíthat egyetértésre, azonban ha a támogatási forma konkrét (“az országnak áldoznia kéne arra, hogy a cigányok anyanyelvükön is tanulhassanak, ha akarnak”), az már elfogadhatónak látszik a megkérdezettek körében. A vizsgálati anyagban kiugróan magas az egyetértés a hagyományos negatív sztereotípiákat tartalmazó kijelentésekkel. (“a cigányok nem dolgoznak, vérükben van a bűnözés”)

Lázár Guy a felnőtt lakosság nemzeti identitásáról és a kisebbségekhez való viszonyáról szóló tanulmányában30 kimutatta, hogy a cigányokkal szembeni ellenséges viszony lényege, hogy e kisebbség külcsoportként jelenik meg az emberek többsége számára, olyan külcsoportként, mely főként negatív referencia csoportként szolgál.

Lázár Guy összehasonlító adatokkal bizonyítja, hogy 1988 és 1992 között Magyarországon valójában mérséklődött a cigányellenesség. Ezek szerint nem állíthatjuk, hogy a rendszerváltást követő társadalmi feszültségek egyre erősödő bűnbakkeresési mechanizmusban csapódnának le. A vizsgálatot alátámasztja egy holland szociológus, Koos Postma tanulmánya is, amely a magyarországi rendszerváltás és az előítéletesség alakulásának összefüggéseivel foglalkozik. Az említett megállapítás Lázár és Postma szerint abból adódik, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint csökkent a cigányok jellemzésére használt kedvezőtlen tulajdonságok említési aránya, valamint mérséklődött azon válaszolók aránya, akik a cigánykérdést szegregáció vagy erőszakos asszimiláció révén oldanák meg, és nőtt azoké, akik a cigány etnikum elismerését szorgalmazzák.

Kérdés az, hogy valóban csökkent-e a cigányokkal szembeni előítéletesség, vagy pedig a nemzetközi szociálpszichológiai szakirodalomban manapság sokat emlegetett tényezőről, az előítélet-rendszerek átalakulásáról, új típusú előítéletek megjelenéséről van-e szó?

Rupert Brown szerint31 a kevésbé befolyásolható finomabb mérési módszerek, melyek a viselkedést veszik alapul, azt jelzik, hogy ez a csökkenés inkább a megváltozott társadalmi normáknak tulajdonítható, semmint az előítéletektől mentes szemlélet belsővé tételének.

A klasszikus előítéletek helyét puhább, rejtettebb előítéletek vették át, melyeket lényegesen nehezebb tetten érni. A rejtett előítélet nem annyira az ideológia, mint inkább a cselekvés szintjén mutatkozik meg. Egyik előfordulási formája az elkerülés, nyelvezete pedig a másság, az etnikai és kulturális indentitás pozitív mivoltának elismerését hangsúlyozza.

Lehetséges, írja Erős Ferenc, hogy hosszú távon a hagyományos előítéletek szerepe Magyarországon is csökken, ez azonban nem feltétlenül jelenti a cigányellenesség mérséklődését. Lehetséges, hogy nálunk is a hagyományos előítéletek helyét a “puhább”, lényegüket tekintve viszont semmivel sem kevésbé negatív előítélet-formák veszik át.

Kutatásunkban, amelynek egyik fő kérdése az előítéletesség vizsgálata volt, számos információ ez utóbbi folyamatra utal. Mint látni fogjuk, az előítéletesség, ha részben változott formákban is, nem csak jelen van, hanem az utóbbi években (újra) erősödött is.

Anyagunkat az interjúvázlat (ld. Melléklet) témakörei szerint rendeztük el, külön választva a cigány és a nem cigány interjú alanyok által mondottakat.

3.2. Emberi-társadalmi kapcsolatok - nem cigány interjú alanyok

Úgy tűnik számunkra, hogy a társadalmi-politikai-gazdasági változások az emberi kapcsolatok alakulását is befolyásolták. A munkanélküliség, vagy az attól való félelem, a bizonytalan holnap, a megélhetésért folyó küzdelem erősen csökkenti az emberi-társadalmi kapcsolatok iránti szükségleteket:

“Furcsa, maguknak valóak lettek az emberek. Nincs összetartás, nem is beszélgetünk egymással.” (Tiszapüspöki, fiatalasszony”

“Megváltoztak az emberi kapcsolatok a rendszerváltás óta. Zárkózottabbak lettek az emberek, nincsenek közös megmozdulások.” (Sajóhidvég, pedagógus ffi)

“ Az emberek fásultak. Régen, ha találkoztunk, örültünk egymásnak. Ha ma találkozunk, akkor panaszkodunk. Nincs kedvünk beszélgetni. Megfogytak a társaságok. Mindenki a maga bajával törődik.” (Gávavencsellő, pedagógus nő)

Egy-egy fontosabb “esemény” azonban képes még előhívni a régi közösségi szokás és kapcsolatrendszereket:

“ A faluban széleskörű, jó kapcsolat, összetartás van. Egy-egy lakodalom nagy esemény. Olyankor mindenki tudja mi a dolga. Jól megvan itt cigány, sváb, paraszt.” (Hetvehely, 50 éves asszony)

3.3. Emberi-társadalmi kapcsolatok - cigány interjú alanyok

Az emberi-társadalmi kapcsolatok egyik fontos aspektusaként a cigányokkal készített interjúk során a válaszokban gyakran megjelent a helyi polgármesteri hivatallal, valamint a cigány kisebbségi önkormányzattal való kapcsolataik minősége illetve kritikája. Számunkra ez annak jelzése, hogy a cigány népesség lényegesen kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint a nem cigány lakosság. Az már szinte közhelynek számit, hogy a rendszerváltás nagy vesztese a cigányság volt. Az ismert tények nem csak a cigányságot érintették, azonban ennek a népcsoportnak a muníciója, amivel az új helyzet elé volt kénytelen nézni, sokkal kevesebb volt. (Rosszabb lakáshelyzet, alacsony iskolázottság, nincs felhalmozott, befektetésre alkalmas tőke, nincs a megélhetést átmeneti időre biztosító tartalék, stb.)

A polgármesteri hivatal munkájával való elégedettséggel (már amennyire ez elégedettségnek tekinthető…) mindössze egy faluban találkoztunk:

“Nem megyünk egyről az egyre. Mi itt a tanácstól mindent megkapunk, ami lehetséges. Mindenki meghallgat, mindenki segít, de nem elég. Szegény itt cigány, sváb, magyar. Jól megvagyunk. Tessék idehallgatni. Azér jobb volt a Kádár idejében. Isten nyugosztalja szegényt.” (Hetvehely, középkorú ffi)

És egy másik vélemény ebből a faluból, egy egészen más aspektusból:

“ 4 éve vagyok a cigány önkormányzat elnöke. A polgármesterrel nagyon jó a kapcsolatom” - (Hetvehely)

Az 1993-as kisebbségi törvény előírta a kisebbségi önkormányzatok létrehozását. A perifériára szorult, rossz szociális helyzetben lévő cigány kisebbség sokat várt az érdekeit védő sorsukon (reményeik szerint) segíteni tudó cigány kisebbségi önkormányzatok létrejöttétől. Azt gondolták, hogy mostantól választott képviselőiken keresztül nekik is lesz beleszólásuk az őket érintő kérdésekbe. Természetesen elsősorban foglalkoztatási, valamint lakás problémáik megoldását, anyagi helyzetük javulását várták az újonnan megalakult intézményektől. Csefkó Ferenc és munkatársai a kisebbségi önkormányzatok működésének kutatása során vizsgálták a kisebbségi önkormányzatok tagjainak főbb jellemzőit.32 Ennek során a cigány önkormányzatokkal kapcsolatban a következő megállapításokra jutottak. Az iskolai végzettség tekintetében a 8 általánost nem végzettek aránya a cigányoknál a legmagasabb, 8 általános iskolai végzettséggel 63%-uk, szakmunkás-bizonyítvánnyal 25%, érettségivel 8%, felsőfokú végzettséggel csupán 3% rendelkezik. A cigány kisebbségi önkormányzat tagjainak csupán 23%-a rendelkezik valamilyen munkaviszonnyal. Egyértelműnek tűnik, hogy a kisebbségi önkormányzatiság adta lehetőségekkel akkor lennének képesek jobban élni, ha képzettebbek és felkészültebbek lennének a politikusi feladatok végzésére. Valószínűnek tartjuk, hogy a felsorolt okok is közrejátszanak választóik csalódottságában. (A problémacsomag másik részének, a hatalommal való visszaélés különböző formáinak elemzésére a rendelkezésünkre álló információk alapján jelen tanulmányban nem vállalkozhatunk.)

A kisebbségi (cigány) önkormányzatokkal azok működésével kapcsolatos vélemények:

“94-ben indultam a cigány önkormányzati választásokon. Megválasztottak. Keveset tudok segíteni.” (Tiszapüspöki)

“A cigány önkormányzat visszaél a hatalmával. Ha kapnak pályázaton valamit, csak a rokonoknak adnak, nekünk nem. Nyertek pályázaton malacokat hizlalásra. Azt nem osztották ki a cigányok között, hanem levágták őket és eladták a húst. Megvettük, mer’ rá vagyunk szorulva. Olcsón adták. A pénzt meg zsebre vágták”. (Tiszapüspöki, 50 éves ffi)

“A cigány önkormányzat nem tájékoztatja a cigányt semmiről. Nem intéz az semmit. A vetőmag akcióról is késve értesítettek. Semmi értelme, hogy vannak. Halálozáskor fizetnek 5000 Ft.-ot. A polgármester meg sem hallgat bennünket. Átnéz rajtunk.” (Sajóhidvég, 50 éves nő)

“A cigány önkormányzat sem a cigányokért van, hanem a vezető rokonságáért.” (Sajóhidvég, mn. ffi)

“Az önkormányzatnál meg sem hallgatnak, le sem ültetnek. Soha nem történik semmi. A cigány önkormányzat sem segít. Tudom mér: össze vannak azok barátkozva a tanácsiakkal.” (Sajóhidvég, 57 éves rokkantny. nő)

“A cigány önkormányzat csak a maga és a rokonai hasznát nézi. A többi cigánnyal nem törődik. Majd megint jön a választás, és akkor majd autóval hordják a népet a kocsmába, megvendégelik, aztán meg szavaztatnak velük. Így megy ám ez. A cigány önkormányzat vezetője intézi a vállalkozó testvérével a szoc.pol. lakásépítéseket is. Vagy 20 házat felépítettek, majd lebontották, mert nem tudtak beköltözni, a pénz elfogyott, a vállalkozónak fizettek az OTP-n keresztül. Aztán maradtak a putriban” (Gávavencsellő, rokkantnyugdíjas gazdálkodó)

“A cigány önkormányzat csak a maga zsebét nézi. (Gávavencsellő, mn. ffi)

“Máma itt nem lehet szólni, mert a falnak is füle van. Nem veszek részt gyűléseken. Nem szavazok. Itt félni kell az embernek.” (Gávavencsellő, 57 éves mn. ffi)

A szorosabban vett emberi kapcsolatok alakulásának dolgában az interjúk alapján egy eléggé markáns tendenciára figyeltünk fel. Úgy tűnik, hogy a minimális jövedelemmel rendelkező, kedvezőtlen helyzetben lévő emberek között él az összetartás, a szolidaritás, intenzívebbek és melegebbek a kapcsolatok. Ugyanakkor csalódott ellenszenvet éreznek azokkal szemben, akik képesek voltak megkapaszkodni, vagy jobb helyzetbe kerülni, nem utolsó sorban azért, mert kiszolgáltatottak velük szemben. (Bolti hitel, fekete munka.)

Az azonos helyzetűek jó kapcsolatairól, összetartozásáról:

“A falubeli cigányokkal nem nagyon van kapcsolatunk. A szomszédokkal jó a viszony. Segítjük egymást.” (Tiszapüspöki, cigány-magyar házaspár)

“A szomszédokkal jól megvagyunk, de nem tudjuk egymást segíteni.” (Hetvehely, mn. nő)

“A telepen jó a hangulat. Mindenki “rokon” Nagyon jól megvagyunk. Nincs veszekedés. Nincs munka. Az a baj.” (Sajóhidvég, 27 éves nő)

Az utcában mind szegények vagyunk. Segítjük egymást, ahogy tudjuk.” (Gávavencsellő, mn. ffi)

A csalódott ellenszenv kifejeződései:

“A Juingok (cigány vállalkozók) meg rajtunk gazdagodnak. Nekünk senki sem segít.” (Nógrádmegyer, 50 éves nő)

“Már nem a régi világ van. A szegénység széthúzza az emberi kapcsolatokat, növeli az ellenségeskedést. Mindenki örül, ha behúzódhat valahová. A cigány a saját fajtáját lenézi, ha neki jobban megy. (Sajóhidvég, mn. ffi)

Azok, akik valamennyire is jobb helyzetbe tudtak kerülni (kisebb-nagyobb vállalkozók), a kapcsolatok szakadozásáról, irigységről panaszkodnak.

“Irigyek az emberek egymásra. A világ hozza magával most ezt. Nincs összetartás.” (Tiszapüspöki, kocsmáros)

Úgy látszik, hogy a ők érzik és éreztetik gazdagodók különbözőségét, akik számára negatív élmény a korábbi kapcsolatrendszerből való kiszakadás. Az interjúk szerint:

“Nézze, ezek a vállalkozók azért nem felejtették el, honnan jöttek. Ha cigány halott van, segítik a családot pénzzel, torravalóval. Ha munkás kell az építkezésre, saját fajtájukat viszik napszámba, nagyon sok cigány jut így megélhetéshez.” (Nógrádmegyer, kocsmáros ffi)

“Már nem tartom a kapcsolatot a telepen maradtakkal. Szűk baráti köröm van. Ezekben az emberekben megbízhatok. Cigány-cigány között az utóbbiévekben nőttek a feszültségek. Az emberek irigyek. Segítem én a cigányt hitellel a boltomban. Nem felejtettem el, honnan jöttem.” (Nógrádmegyer, vállalkozó)

(Ezzel a jelenséggel másik falvakban - határozottabban Gávavencsellőn és Sajóhidvégen - is találkoztunk; itt csak a legtömörebb megfogalmazású interjú részleteket adtuk.)

A jelek szerint tehát eléggé határozottan nő a cigányságon belüli polarizáció. Mégpedig nem csak anyagi-vagyoni értelemben, hanem a társadalmi-közösségi kapcsolatok mezőjében is. Egyik interjú alanyunk egyenesen úgy fogalmazott, hogy “ők már más fajta”. Figyeljünk erre a megfogalmazásra: “A cigány a saját fajtáját lenézi, ha neki jobban megy”. A kiemelkedett cigány még tagadja ezt (“Nem felejtettem el, honnan jöttem”), a maradó (vagy azok egy része) is érzi valamennyire (“Ha munkás kell az építkezésre, saját fajtájukat viszik napszámba…”), de a maradók mégis inkább a különbözőséget hangsúlyozzák (“A Juingok meg rajtunk gazdagodnak.). A polarizációt fogalmazza meg egy “kívülálló” véleménye is:

“Nő a cigányságon belüli ellentét is: a jobb módban élők, akik igyekeznek rendesen élni, lenézik a többi cigányt. Volt, aki nevet változtatott, hogy össze ne keverjék a lumpen cigányokkal. Igazán gazdag cigány persze itt nincs, csupán egy konszolidált anyagi helyzetet tudnak felmutatni, de például a jövedelmük nekik is csak annyi, hogy joggal kérnek gyermekvédelmi támogatást. Tehát itt nem a jómódból származik az ellentét, inkább az életvitel különbözőségéből.” (Tiszapüspöki, polgármester)

Azt jelenti mindez, hogy a társadalmi különbségek erősebbek az etnikai összetartozásnál. A cigánysággal való foglalkozás során, a cigánypolitika alakításakor ezt a tényt messzemenően figyelembe kell venni.

3.4. Cigányok - nem cigányok viszonya falun belül

A cigány-nem cigány viszonyok alakulását egy-egy falun belül a cigány és nem cigány válaszok ütköztetésével érzékeltetjük. Fontosnak találtuk megnézni azt is, hogy a cigány lakosság mennyire érzékeli a nem cigány lakosság velük kapcsolatos gondolatait, érzéseit, előítéletességüknek mértékét.

Mivel az anyagok áttekintésekor a vélemények megfogalmazásában feltűnően nagy különbségeket láttunk az előítéletesség mértéke és a megnyilvánulás foka szerint, első lépésben e szerint sorba rendeztük az adatokat. Fel kellett figyelnünk arra, hogy határozott sűrűsödések vannak falvak szerint. Úgy gondoltuk tehát, hogy ezúttal tanulságos lesz a vizsgált falvak adatait külön-külön nézni.

A nem cigány lakosság körében találkoztunk néhány faluban a cigány lakossággal szemben elfogadással. Íme néhány példa:

“Minálunk nincs gond a cigányok meg a többiek között. Amikor a hetvenes évek közepén felszámoltuk ott az erdőszélen a cigánytelepet, a beköltözéskor a falu minden részébe mentek a cigányok lakni. Befogadta őket a falu. Talán azért is, mert ez sváb falu volt, 45 után nagy részét kitelepítették, úgy szivárogtak vissza - apámék is -, tudják mi az, ha üldözik az embert. Meg a cigányok itt téeszben, főleg az erdőgazdaságban dolgoztak, rendesen dolgoztak, nem volt probléma. Most sincs.” (Hetvehely, polgármester)

A falubeli cigányok válaszai differenciáltabb képet mutatnak:

“A szomszédokkal jól megvagyunk, de nem tudjuk egymást segíteni, mert ők is nagyon szegények. A falubeli parasztok nem jönnek ki a cigányokkal.” (Hetvehely, mn. 60 körüli asszony)

“Előítélet inkább csak az idősebb embereknél tapasztalható” (Hetvehely, cigány önkormányzat vezetője)

Nem cigány vélemények egy másik faluból:

“A cigányokkal jól megvagyunk. A szembeszomszéd cigány család. Velük kölcsönösen segítünk egymásnak” (Nógrádmegyer - idős házaspár)

Ebben a faluban - Nógrádmegyer -, ezt hozzá kell tennünk, az előítéletességgel kapcsolatban nem cigány interjúalanyaink, az idézett kivételével, nem nyilatkoztak, kitértek a válasz elől. Miért? A választ a következő, cigány emberrel készült interjú részlete adja meg:

“A faluban itt lenne előítélet, csak nem merik. (kimondani) Van itt egy pár nagyon gazdag cigány vállalkozó. Hát ez a kezébe tartja itt a dolgokat. Ezeket nem lehet lebüdöscigányozni. Szép is lenne. Jó emberek ezek. Védik a cigányt. Amikor a polgármester a saját földjére küldte a cigány közmunkásokat dolgozni, akkor is kihívták a TV.-t” (Nógrádmegyer, kocsmáros)

Más cigány vélemények innen; a második idézetben figyeljünk majd fel a kölcsönösségre:

“Szerintem a faluban jó a cigány-paraszt viszony.” (Nógrádmegyer, vállalkozó ffi)

“ Itt a magyarok közül van, aki segít, van akire nagyon sokat szorultam. Ők rendesek. Ha baj van, én is megyek, segítek. A férjem is. Aztán ha pénz kell, adnak. Aztán van aki nem rendes. Van, aki lenéz bennünket, de a cigány is lenézi a magyart. ” (Nógrádmegyer, 4 gyerekes fiatalasszony)

Egy következő faluban több olyan véleménnyel találkoztunk (bizonyos mértékig tipikusnak is tekinthető számosságban) a nem cigány lakosság körében, amit úgy is címkézhetnénk, hogy “én nem vagyok előítéletes, de…”

“Az itteni cigány családokban csalódtam. Csak jogaik vannak. Egyre rosszabb a helyzet a cigányoknál. Az újonnan ideköltözött cigányok nem tudnak beilleszkedni. Sok a lopás, egyre rosszabb a helyzet. Félnek ezektől még a módosabb cigányok is. Szerintem a cigányokat pozitívan diszkriminálják az önkormányzatnál. A romák állandóan követelőznek. Mindig ilyenek voltak, a rendszerváltás nem okolható a problémáért. A gyerekeimet úgy neveltem, hogy csak ember van, nincs különbség.” (Tiszapüspöki, takarítónő)

“A cigányok helyzete sokat romlott az utóbbi időben. Én megértem őket. Aki nem akar dolgozni, annak nem megy jól. Nem vagyok cigánygyűlölő. Más emberek előítélete nem érdekel.” (T.püspöki, 60 éves magánvállalkozó)

A polgármester a következőképpen foglalta össze a faluban élő cigányok helyzetét:

“Amíg a cigányok munkában voltak, semmi probléma nem volt. Az utóbbi időben erősödik a cigányellenesség. A cigány munkanélküliek többen vannak. Többet látni őket az utcán. Az is előfordul, hogy a kocsmába mennek. Az iskolásokat is erősebben kell segíteni. Ellenzik, akik nem kapnak segélyt, nevelési támogatást. Azt mondják, hogy a másik gyerek sincs jómódban, ő miért nem kap. Ha egy-két ember zűrt csinál, hajlamosak általánosítani. Szóval még jól megvannak, de ha a trend folytatódik, 10 év múlva nagy zűr lesz.” (Tiszapüspöki, polgármester)

(Véleményét alátámasztani látszik a kérdőíves adatfelvétel egy adata. Kérdeztük /ld. Melléklet, adatlap, 18. kérdés/, hogy megítélése szerint hogyan alakult az utóbbi 6-8 évben a cigány és nem cigány családok egymáshoz viszonyított helyzete? Válasz-változatokként felsoroltuk az összes logikailag lehetséges változatot /cigány családok rosszabb, ill. jobb helyzetben, a különbség nem változott, ill. nőtt vagy csökkent/. A kérdésre 95-en válaszoltak, közülük 93-an vélték úgy, hogy “régebben a cigány családok rosszabb helyzetben voltak, mint a nem cigányok, és a különbség növekedett.” Ha ez, akár csak az érzés szintjén is, így marad, tényleg “zűr” lehet…)

Az interjúkban gyakran megjelenik, hogy a vélemény nyilvánítók szerint a cigány lakosságot pozitívan diszkriminálják a segélyezés tekintetében. Megjelenik a hagyományos típusú előítélet is, csak már nyelvezetében burkolt megfogalmazásban: “aki nem akar dolgozni, annak nem megy jól”, “csak jogaik vannak…” Annyiban, mert, mint láttuk, megjelenik a kimondott szavak elfedése is: ”…csak ember van, nincs különbség”, “én megértem őket”.

Ahogyan az itteni cigány látja a dolgot:

Az első interjúban megjelennek az utóbbi évek elhelyezkedéssel kapcsolatos problémái az előítéletességgel összefüggésben, de rögtön utána már arról beszél az alany, hogy semmi probléma nincs, itt nem is volt:

“ Most nincs munkahely. Vidékit nem vesznek fel. Ha meglátják, hogy cigány - lőttek. Régebben nem így volt. Kellett a munkaerő, felvették a cigányt. A faluban általában a cigányok és a magyarok között nincs rossz kapcsolat. Ebben a faluban sosem volt ellentét. Azt azért úgy mondják a kisgyereknek, hogy cigány. De vannak cigány-magyar baráti kapcsolatok. Nekem is vannak magyar barátaim. A szomszédom is magyar. Jó szomszéd, segítünk egymásnak.” (Tiszapüspöki, kocsmáros asszony. A helyi cigány önkormányzat vezetőjének a felesége)

“Munkahelyemen nem érzem, hogy cigány vagyok. Jól megvagyok ott.” (Tiszapüspöki, 20 éves, az előző interjú alany lánya. Az autópálya melletti jól menő étteremben dolgozik pincérként.)

“A faluban nincs előítéletesség” (Tiszapüspöki, cigány önkormányzat elnöke)

Ezek az interjúk, láttuk, a falu cigány önkormányzata vezetőjének és családjának véleményét tükrözi, mely némiképpen eltér a következő véleménytől:

“Itt lenézik a cigányokat. Nem foglalkoztatják őket. A rendszerváltás előtt nem volt előítélet, most van.” (Tiszapüspöki, 51 éves ffi mn)

Újabb falu, újabb vélemények a nem cigány lakosság köréből. A következő két interjúrészletben megjelenik az előítélet újabb típusa, az elkerülés, az, hogy ha lehet, ne kelljen kapcsolatba kerülni velük (a cigányokkal). Ugyanakkor jelen van a hagyományos, negatív sztereotípiákra épülő előítélet is:

“Nem szeretem, hogy a cigányok annyi támogatást kapnak lakásépítésre. Ma jobb cigánynak lenni, mint magyarnak. Nekem nincsenek előítéleteim. Különben békesség van az utcában magyar és cigány között. Egyszer loptak tőlem hagymát, de szóltam nekik, hogy nekem is kevés van. Többet nem loptak. A cigányok sokat lopnak a faluban, mert nincs munka. A cigány lop, hazudik, aztán meg panaszkodik, még a TV.-t is kihívják, hogy ők milyen szegények. Aztán meg kapják a segélyt, meg a házat, aztán meg büdös nekik a munka” (Sajóhidvég, 75 éves nyugdíjas néni)

“4 évvel ezelőtt a mellettem levő telket egy cigány meg akarta venni. Összefogtunk a másik szomszéddal és közösen megvettük. Nem akartunk cigány szomszédokat. — A cigány gyerekek nagyon gyengék, jó, ha megtanulnak olvasni. A szülőkkel rengeteg baj van. Nem érdekli őket az iskola. Sok a cigányok között a funkcionális analfabéta. Én nem vagyok előítéletes, de nem tudom megérteni, ezek mire nézik a világot. Nem dolgoznak, a gyerekeiket nem taníttatják rendesen, lopnak és csavarognak. — Az alsó tagozatban még nincs különbség magyar és cigány gyerek között. Az elkülönülés a serdülőkorban kezdődik. A korai nemi érés a cigányoknál azt hozza, hogy nem is fontos iskolába járni. Nekik sokkal fontosabb a szerelem. Azután gyorsan férjhez is mennek. — A középiskolák felveszik még a leggyengébb tanulót is, csak az a baj, hogy utána nem tud a cigány gyerek elhelyezkedni. — Van a faluban előítélet a cigányokkal szemben, bár ez erősebben megnyilvánul a betelepült idegen cigányokkal szemben.” (Sajóhidvég, 60 éves pedagógus)

Az utóbbi véleményben új elemként jelenik meg a betelepült cigányokkal szembeni ellenérzés. Mint látni fogjuk, ugyanez az elem ott van a cigány lakossággal készült interjúkban is, néhol olyan formában is, hogy őket okolják a faluban meglévő, ellenük irányuló előítéletesség miatt:

“Sok az idegen cigány a faluban. Ők hírbehozzák a cigányt. A rendszerváltás óta megnőtt a lopások száma, és a cigányokkal szembeni előítélet is kiéleződött. A cigányokat lenézik a magyarok. Nem tartják velünk a kapcsolatot.” (Sajóhidvég, ffi munkanélküli)

“Úgy érzem, a hivatal (önkormányzat) utálja az új telepen élő cigányokat. A magyar nőt a faluban a férje után cigánynak tartják. A gyes után ezért nem számíthatok munkára, a városban pedig vidéki voltom miatt. Itt sokan lenézik a cigányt” (Sajóhidvég, fiatalasszony)

Talán az eddigiekből is érzékelhető, hogy a viszonyok megítélése, az előítéletesség falvanként különböző. E kérdésre még vissza fogunk térni, előbb azonban - mivel a falvak közötti különbség leírásához-értelmezéséhez is fontos adalékokkal szolgálnak - még néhány tematikusan kirajzolódó problémaköteget mutatunk be.

Egy csokor interjúrészlet a cigánylakosság mindennapjait nehezítő, kirekesztő jellegű, velük szemben megnyilvánuló magatartásformákról:

“A KTSZ mostani tulajdonosát a cigányok iskoláztatták. Elküldött minden cigányt” (Nógrádmegyeri fafaragó művész)

“Nem vettek fel a KTSZ-be. Ott kevés cigányt foglalkoztatnak. Itt nagy az előítélet a cigányokkal szemben. A múlt rendszer jobb volt.” (Gávavencsellő, mn asszony)

“A faluban a magyarokkal feszült a viszony. A discoba a cigány fiatalokat nem engedik be, mondván hogy zártkörű rendezvény van.” (Gávavencsellő, 50 körüli asszony)

“Itt az igazgató fajgyűlölő. A harmadikos kislányt az iskolában év közben vissza akarta tenni 2. osztályba. Elküldték pszichológiai vizsgálatra, ahol megállapították, hogy maradhat. Most 4.

osztályba megy. Még csak meg sem bukott.” (Gávavencsellő, munkanélküli asszony)

Fontosnak tartunk néhány olyan interjúrészletet megmutatni, melyek arra utalnak, hogy cigány-cigány között is megjelenik az előítéletesség. Ez, az interjú alanyok életútjának ismerete alapján megfogalmazható hipotézisünk szerint, lehet az asszimilációra törekvés egyfajta torz kísérőjelensége. A következő első interjú alanya szociális munkás 1998-ban végzett egy főiskolán, ő “kiemelkedett”. A második alany, sajóhidvégi fiatalasszony, férje révén nem cigány rokonsággal rendelkezik, a harmadikat, a gávavencsellői vállalkozót falujában a második leggazdagabb emberként tartják számon. Így fogalmaznak:

“Nincs a faluban előítélet a cigányokkal szemben. Nekem az a tapasztalatom, hogy a cigányok koszosak, tetvesek, nehéz velük az iskolában boldogulni. A szülők elisszák a pénzt, lusták, nem dolgoznak.” (Nógrádmegyeri ált. isk. szociális munkása, cigány fiatalember)

“A miskolci szülészeten a cigányasszonyokat külön szobában helyezik el. Én kivétel voltam, mert volt fogadott orvosom. Hát jó, végül is igaz, ők dohányoznak és nem mosakodnak rendesen.” (Sajóhidvég, fiatalasszony)

“Magyar és cigány között sok az ellentét. Most is volt egy ügy: a cigányok gyerekei szemtelenek még a tanárokkal is. Most volt egy gyűlés, ahol valaki felszólalt, hogy ellenőrizni kellene a tanárokat, amikor a cigány gyerekeket tanítják. Vóna munka, de nem dolgoznak. Csak felveszik a segélyt. Én segélyt nem adnék. Munkát teremtenék, és dolgoztatnám őket. Annak idején lehetett választani, hogy hová tartozom: magyar vagyok vagy cigány. Akkor kellett volna magyarnak maradni.” (Gávavencsellő, 54 éves rokkantnyugdíjas vállalkozó)

Végül bemutatjuk a klasszikus előítéletesség azon megnyilvánulási formáit, melyek jellemzője, hogy a felgyülemlett indulatok hogyan vetülnek ki a cigány kisebbségre, melyben bűnbakra leltek. Hogyan tudnak a már meglévő előítéletek felerősödni, akár fizikai erőszakba átcsapni:

(Csoportos interjú:)

“- Sok a baj a cigányokkal. Félünk tőlük. A gyerekeink is félnek. Az általános iskolában a taknyos kölyök verekszik, nem engedi be a gyerekeket a WC-be. Aztán, ha a magyar gyerek szól, akkor a cigány megfenyegeti, hogy majd szólok az apámnak és szétveri a fejedet. Meg vannak félemlítve a gyerekeink. A cigányokba beléjük van nevelve a durvaság. A tanárok is félnek tőlük. Nem tudják a gyerekek megvédeni magukat, félnek a bandáktól. Ők a koszban érzik magukat jól, vannak jogaik, de kötelességük nincs.

- Tudom, hogy osztottak ki nekik földet. Mit kezdtek velük? - semmit. Kevés tud emberi módon élni. A régi rendszerben azért nem így volt. Tudtak az emberek érvényesülni. A cigány is máshogy élt. Építkeztek és fizették a részleteket. Abban az időben nem voltak ilyen kirívó esetek. Volt munkalehetőség, és az emberek meg is voltak fizetve. — A pedagógust provokálják a cigányok. Pedig segít nekik, felöltözteti őket. Sokszor kiborul, otthon ordít.

- Nem hagyom magam. Egyszer megfenyegettek, megmondtam, tegyél velem, vagy a férjemmel, amit akarsz. Majd meglátjuk mi lesz. Én a rendőröktől is megkérdeztem, hogy hogy viselkedjünk. Nem tudták megmondani. Hát én megmondom, mit csinálok. Ha megyek az úton autóval, ők stoppolnak (még egyszer nem dobálják meg az autómat kővel), kiteszem az indexet, mintha meg akarnék állni, és elütöm őket. El én. Én elütöm azokat dögöket.” (Gávavencsellő, mozgássérültek egyesületének helyi vezetője, cipőipari munkás, fiatal ffi, pedagógusnő)

És mindezt, hogyan látja, hogyan éli meg a cigány lakosság? Így:

“ Ha a faluban valami baj van, mindig minket keres meg először a rendőrség. Éjszaka közepén felverik a házat, kutatnak, a 24 éves fiamat elviszik kihallgatni. Verik, bántalmazzák. A tavalyi esetről látlelet is készült, de nem tudtuk feljelenteni, mert akkor nem volt pénzünk. A rendőrök a nőket is verik. Akkor is, ha a hasában a gyerek. Korhadt fadarabért, vagy fél zacskó paradicsomért.” (Gávavencsellő, 50 körüli asszony)

“Egy rendőrt állítólag el is bocsátottak, mert idejárt a telepre verekedni. Itt üldözik a cigányokat. Minden ok nélkül beléjük kötnek” (Gávavencsellő, 54 éves rokkantnyugdíjas ffi)

Végül egy hosszabb interjú részlet - Gávavencsellő, 61 éves asszony -, amelyben a problémák sűrűsödési pontjai találhatók megkapóan tiszta és szép megfogalmazásban:

“De egy vetésnyi föld, nem sok, nekünk annyi sincs ebből a földből. Hát hogy van ez? A cigány fiam katonának jó, akkor magyar, jussra nem jó, akkor cigány, hát…

Tessék csak ide jönni. Ide az ablakhoz. Nézzen ki a túloldalra. Itt a rendőrség. Mikor ellátom a jószágot, kiülök ide. És akkor megáll valaki, na, jöjjön be. Kijön az illető, mondom, mi van? El tudták intézni a dolgukat? El, el. De ha igazolás van, kint ülök, ha már meglátják a cigányt, két óra hosszáig, háromig nem engedik el. A többi mind mehet. Mehet. Mindenki mehet. Kipakolnak belőle mindent a világon. Jó, kötelességük, hogy kipakoljanak mindent. De azon szórakozik ki magukat, ha egy cigányt megtalálnak, ha az jön kocsival, az lehet öt óráig, a gyerek lehet bármilyen szomjas, vagy mi lehet, vagy hogy lehet, az legyen öt óráig ott, de a többi mehet. Mehet, mehet. Na most ide jöttek ezek a rendőrök. Megtudták valahonnan, hogy nekem meghalt a fiam. B.I.-nek hívják a rendőrt, és akkor én itt ülök, és akkor azt mondja, hogy… Kinyújtja a karját, és mondja, élünk, alszunk, fekszünk, virulunk és ütünk. Hát én kíváncsi vagyok arra, hogy neki milyen izma van?… És akkor hogyha egy cigány bemegyen, egy cigánygyerek, mit tudom én, egy kihallgatásra, akkor ekkorára verik az arcát, az úgy jön ki, tiszta véresen, viszem a vizet, úgy mosdatom meg, hogy a vért ne lássák. Hogy az erejük arra adják ki…

Volt itt egy olyan eset, hogy meghalt egy asszony. Mindenfelől jöttek rokonok, családok, na most, virrasztani kell. Nálunk is van egy olyan, hogy megtartjuk a szabályt, hogy virrasztódás. Akkor lementek egy páran. Össze voltak gyülekezve a siratóban, ott egy pár óra hosszat együtt vannak. Ott sorba vertek mindenkit a rendőrök. Részegen lementek, az ajtóra vigyáztak, hogy ki ne tudjanak jönni, nehogy telefonáljanak valahova. A halott anyja mellől rángatták a fiút, és ott… Hát a siratóból… Szentségtörésnek lehet venni, vagy emberi gyalázatnak lehet venni. És akkor megmondták a férfinak, köszönje meg, hogy a terhes feleségét is nem verték meg. A gyerekek is hallgattak. Félnek. Aztán utána szóltunk a polgármesternek, mert én se vagyok olyan félénk, vagy nem tudom én micsoda, és akkor a polgármester, meg Nyíregyházáról is kijöttek, és beszéltek velük, azóta úgy csend van.

Mert, figyeljenek csak ide, azért mink nem állatok vagyunk. Lehet, hogy kunyhóba nevelkedtünk, már ott is voltak értelmes emberek, csak nem volt olyan lehetőség, hogy tanulni lehetett volna. Hát zenészek voltak, jó zenészek, muzsikáltak grófoknak, hercegeknek.

Mink már akkor, hiába, hogy a cigánygödörbe laktunk, azért meg tudtuk az éjszakát a nappaltól különíteni. Azért, hogy nem születtünk ennek se, annak se, meg annak se, tudjuk azért, hogy mi a jó, mi a rossz. És azér’ már elvárnánk azt, hogy a saját szülött földünkön, ahol születtünk, ahhoz még jogunk van, és ahhoz ragaszkodnánk, hogy helyünk legyen…Mert azért ide tessék hallgatni…

…A fiam is, aki katonaságnál halt meg… Cigány volt, katona volt, ahhoz volt jussa. Hogy van ez? Szülötte földünk, mennyi a miénk? Amit ránk dobnak…”

Az interjúkból kirajzolódó kép számunkra egyértelműen azt mutatja, hogy - utalunk az előítéletekről általában részben írtakra - Erős Ferencnek van igaza: a cigánysággal szembeni előítéletek az utóbbi időben nem csökkentek, legfeljebb megnyilvánulási formáikban átalakultak. Vizsgálatunk alapján ehhez hozzá tehetjük, hogy úgy látszik, a legutóbbi néhány évben az élethelyzetek romlásának egyik sajátos leképeződéseképpen erősödött az előítéletesség, a falvakban élő cigány és nem cigány emberek közötti feszültség. Ott is újra megjelenik (ld. pl. Tiszapüspöki), ahol egy évtizeddel korábban már eltűnni látszott. Az előítéletesség elméleteinek ismeretében nincs ebben semmi meglepő (ld. bűnbakképzés, indulat-átvitel, stb.), a gyakorlatban, a társadalom napi működésében megtapasztalni mégis nyomasztó, és figyelemfelhívó, valamifajta cselekvésre indító (kellene, hogy legyen).

Most térjünk vissza a falvak közötti különbségre.

Hetvehelyen, bár vannak nem elhanyagolható árnyalatnyi különbségek, de mind a cigány, mind a nem cigány megkérdezettek nagyjából konszolidált viszonyokról számolnak be. A kapcsolatokban, ahogyan a cigányok megfogalmazásaiból kirajzolódik, van valami távolságtartás, de kemény ellentétek nem látszanak lenni. Az előítéleteknek csak a “lágy”, új típusú formáival találkoztunk, azzal sem túlságosan gyakran, és nem nagyon erőssel.

Nógrádmegyeren egy kissé már keményebb világ van. Noha itt - a leírás közben jelzett ok, nevezetesen, hogy a falu leggazdagabb, komoly befolyással rendelkező emberei cigányok, következtében - szinte kizárólag a cigányok “visszajelzéseiből” van információnk, ennek alapján úgy látszik, hogy elég markánsan megjelenik az az új típusú előítélet, ami szavakban nem, csak az “elkerülő” magatartásokban jelentkezik. A hagyományos típusú előítélet csak nyomokban fedezhető fel.

Tiszapüspöki sajátos átmeneti képet mutat. Mintha a korábbi évtizedek fejleményei alapján erősen csökkentek volna a cigányok - nem cigányok közötti feszültségek és előítéletek, amelyek azonban a ’90 utáni változások folyományaképp újra élednének. Mégpedig, éppen, mert újra éledésről, nem pedig átalakulásról van szó, a hagyományos típusú előítéletek jelennek meg; egyenlőre még csak csiraformákban, de a magunk tapasztalatai alapján is hajlamosak vagyunk helyesnek tartani a polgármester prognózisát: “ha nem történik valami, 10 év múlva zűr lesz”:

Sajóhidvégen meglehetősen erős - az előzőeknél erősebb -, és típusát tekintve jobbára hagyományos előítéletességet kellett regisztrálnunk. Érdesebben, szókimondóbban fogalmaztak, ugyanakkor számos esetben érzékelhető a tompítás igénye; legalább a megfogalmazás szintjén. (‘A cigányok ugyan lopnak, hazudnak, de azért én a gyerekemet arra nevelem, hogy a cigány is ember.’) Itt jelenik meg egészen határozottan az az előítélet-áttétel, (a fogalmat a freudi indulat-áttétel mintájára használjuk), hogy az “idevalósi” cigányokat - szavakban - elfogadják, és a cigánysággal szembeni előítéleteket az újonnan beköltözöttekre vetítik rá. (Amit a cigányok a maguk újakkal szembeni ellenszenvével visszaigazolnak-erősítenek.)

Gávavencsellőn pedig a “legklasszikusabb”, agresszív kirekesztést hordozó, adott esetben az erőszaktól sem visszariadó előítéletességet látjuk.

És most nézzünk - gondolatban - a térképre! Hetvehely Baranya megyében, Szigetvárhoz közel. Nógrádmegyer Salgótarjántól pár kilométer. Tiszapüspöki Szolnok megyében, Törökszentmiklós vonzáskörzetében. Sajóhidvég Borsod inkább keleti részén. Gávavencsellő Szabolcsban. Ahogyan a térségi lejtőn - amint az ország térségi fejlettségi különbségeit a társadalomföldrajz szakértői, Enyedi György, Tóth József, Csatári Bálint, Rechnitzer János és mások leírják - egyre “lejjebb” haladunk, úgy nő, és úgy válik egyre durvábbá, egyre “hagyományosabbá” a cigányok és nem cigányok közötti feszültség és az előítélet. Igaz, adataink nem tekinthetők országosan reprezentatívnak. Így csak hipotézisként, bár véleményünk szerint megalapozott hipotézisként fogalmazhatjuk meg azt, hogy a térségi-települési fejlettség szoros összefüggésben van a nemzetiségi (cigánysággal kapcsolatos) előítéletekkel: minél elmaradottabb egy térség (település), annál valószínűbb ott az erős, hagyományos típusú előítéletek megjelenése, és megfordítva, minél fejlettebb régióról van szó, annál valószínűbb, hogy átalakulnak, “újabb típusúvá” formálódnak az előítéletek. Az átalakulás azonban nem jelenti egyben az előítéletek csökkenését. És a módosult formájú előítélet sem kevésbé veszélyes, abban az esetben sem, ha ilyennel találkozunk, tehetjük félre a problémát. A burkolt előítélet éppúgy akadályozza a cigány és nem cigány népesség normális együtt élését, az integrációt. De, még egyszer hangsúlyozzuk, a megjelenési forma határozottan összefüggésben látszik lenni a település (a régió) általános fejlettségével, és ez olyan differenciáló tényező, amit az egyébként is komplex, sokrétű problémahalmaz kezelésekor figyelembe kell venni. Talán ez a legfontosabb, és az előítéletekkel szembeni lehetséges cselekvéseket leginkább befolyásoló megállapítás, amire vizsgálatunk alapján jutottunk.

4. Összegzés

Nem tartjuk szükségesnek itt a tanulmányban leírtak kivonatos megismétlését. Csak a legfontosabb eredményeket, összefüggéseket emeljük ki.

A falun élő cigány családok családszerkezetével kapcsolatban figyelemre méltónak tartjuk azt, hogy - a nem ritkán hallott véleménnyel szemben - körükben is csökken a többgenerációs családok aránya, és ennek megfelelően már domináns formának látszik a nukleáris család. További vizsgálatokat igényel, de valószínűsíthető, hogy ez együtt jár a családi élettel, a család működésével kapcsolatos értékek és normák változásával is. (Arra gondolunk, hogy változhat az öregek családon belüli helyzetével kapcsolatos szokásrend.) Ugyanakkor lényegében változatlannak látjuk a sokgyermekes családok arányát; ez arra mutat, hogy a gyermekvállalásra való hajlandóság alapvetően még nem változik, rövid távon mindenképpen a cigány népesség arány-növekedéséve kell számolnunk-

A lakásviszonyokat lényegében változatlannak - változatlanul rossznak, a magyarországi átlagtól nem kis mértékben elmaradónak - találtuk. A “szoc. pol.-os” akció, úgy látszik, a helyzeten nem változtatott számba vehető mértékben: egyrészt a gyakori visszaélések miatt (amikor a kedvezményt jogilag igénybe vevő gyakorlatilag nem jutott új lakáshoz), másrészt a mégis elkészült lakások gyenge minősége miatt. Változatlanul egyik kulcsfontosságú kérdésnek kell tehát tartanunk a cigányság (és természetesen a szegény cigányokkal azonos léthelyzetben lévő nem cigányok) lakásviszonyainak gyors és hatékony javítását; ami, megítélésünk szerint, csak állami-társadalmi eszközök erős bevonásával lehetséges. (A szegény, puszta megélhetést is alig biztosító jövedelemmel rendelkező emberek - legyenek azok cigányok vagy nem cigányok - saját (anyagi) erejére csak igen korlátozott mértékben lehet építeni.)

Az anyagi-jövedelmi viszonyok tekintetében - az utóbbi 6-8 év folyamataiban - határozott romlást kellett regisztrálnunk. Igaz, ebben az időszakban felerősödött az igen erős polarizáció: megjelentek, a falvakban is, a “cigány milliomosok”, a másik oldalon viszont fokozódott az elszegényedés. A többség - a falvakban élő cigány családok többsége - 1998-ban rosszabb helyzetben van, mint 6-8 évvel azelőtt. Ez a helyzet a tudatban is leképeződik: a megkérdezettek kilenctizede érzi úgy, hogy anyagi helyzete az elmúlt 6-8 évben romlott. Az igazi probléma itt az, hogy az emberek nem látnak - mert nincs! - perspektívát maguk előtt: úgy vélik, és megítélésünk szerint ebben igazuk van, hogy nincs módjuk saját erőből javítani helyzetükön. Vállalkozás indításához nincs se tőkéjük, se szaktudásuk, az alkalmazotti létet adó munkahelyteremtésbe pedig semmi beleszólásuk nincs. Kiszolgáltatott helyzetben vannak, megint és újra, a társadalom perifériájára szorultak ismét, mégpedig oly módon és oly mértékben, hogy innen kitörni maguk erejével már nem lehet.

Megélhetési stratégiáik ennek megfelelően alakulnak. Többségük a túlélésre rendezkedett be, ami közönségesen azt jelenti, hogy energiáik teljes egészében a puszta megmaradás biztosítására fordítódnak, és jövőt megalapozó aktivitások gyakorlatilag nincsenek. Azok az elemek, amelyekből a megélhetési stratégia felépül (ld. ott), csak arra alkalmasak, hogy a megmaradást a jelenben biztosítsák valamiképpen, perspektivikus aktivitást csak elvétve - pontosabban: a kevés számú sikeres, meggazdagodott-gazdagodó cigány vállalkozó esetében - láttunk.

A társadalmi viszonyok (cigányok és nem cigányok viszonya a települések helyi társadalmában) és az előítéletek alakulása terén alapvetően szintén negatív tendenciákat kellett regisztrálnunk. Az életviszonyok romlása (és itt természetesen nem csak a cigányok életviszonyainak romlásáról van szó) “előhívta” a korábban csökkenőnek látszó feszültségeket és előítéleteket. Esetenként az előítéletek megjelenési formája változott: a nyílt, drasztikus formák helyét a burkoltabb, “lágyabb” formák veszik át, ez azonban a lényegen, a kirekesztő jellegű előítéletek meglétén, és - hangsúlyozzuk - erősödésén nem változtat. Fontos összefüggésnek találtuk, hogy a feszültségek és előítéletek eléggé szoros kapcsolatban vannak a település (régió) általános helyzetével: minél depressziósabb térségből származnak anyagaink, annál erősebbek, keményebbek és nyíltabbak az előítéletek.

Ezzel kapcsolatos az is, hogy a diszkriminációnak különböző jellegű, de egyaránt kemény és elviselhetetlen formáival találkoztunk. Egyet kell értenünk Kemény Istvánnal, hogy “Az alkotmányos tilalom ellenére azonban diszkriminációt tapasztalunk a legkülönbözőbb területeken, és ezek között is az állami intézményekben és szervezetekben, a központi és helyi hatóságok gyakorlatában.” És egyet kell értenünk a diszkrimináció-ellenes törvény szorgalmazásában is, mert “Konkrét tartalmi elemeket magában foglaló törvényi tilalom nélkül az alkotmányos tilalom merő általánosság marad, és nemcsak nem kényszerit a diszkriminációs tilalom betartására, hanem még világos útmutatást sem ad a jogsértő viselkedés elkerülésére.”33 Magunk is úgy véljük, hogy szükség van ilyen törvény megalkotására és következetes érvényesítésére, mégpedig úgy, hogy az a falvak mikroközegében is érzékelhető és hatékony legyen.

Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy az egész fentebb jelzett problémavilágot határozottan ketté kell választani. A cigányság (nagy részének) problémája ugyanis a szegénység kérdése. Ezt azokkal és csak azokkal az eszközökkel kell és szabad kezelni, amelyekkel általában a szegénység kérdését kezelni tudjuk és akarjuk. Itt, hangsúlyoznunk kell, nem olyan “szegénypolitikára” gondolunk, amely pusztán segélyekkel, egyéb támogatásokkal próbálja eliminálni a problémákat, hanem olyan koncepciózus megoldásokra, amelyek - a szolidaritás és a szubszidiaritás elve alapján - az élethelyzet javítására való képességet növelik, és megteremtik az ehhez szükséges lehetőségeket és esélyeket. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy ez az elem ne “cigánypolitika” legyen: a lehetőségek és esélyek biztosítását az élethelyzethez, nem pedig etnikai hovatartozáshoz kell kötni, ellenkező esetben csak gerjesztik a feszültségeket és az előítéleteket.

Az ettől (természetesen csak elméletileg) határozottan elválasztandó része a problémavilágnak az, aminek megoldására kifejezetten cigánypolitika szükséges. Ez a kulturális, szocio-kulturális, etnikai másság területe. Tudomásul kell venni, végre immár a gyakorlati politika szintjén is tudomásul kellene venni, hogy a cigányságnak vannak olyan kulturális értékei, amelyek megőrzése és felmutatása a cigányságnak is, de éppúgy a “többségi” társadalomnak elemi érdeke. A cigányságnak azért, mert identitása megtartásának egyik nélkülözhetetlen eleme ez, a többségi társadalomnak azért, mert integrálódni csak öntudatos identitással rendelkező népcsoport képes. Ehhez a kultúra-megőrzéshez azonban - a cigányság jelen léthelyzetéből, és ebből eredően lehetőségeinek korlátozottságából következően - jelentős “külső”, állami-közösségi forrásokat kell rendelni.

A cigánypolitikának továbbá tartalmaznia kell a szocio-kulturális, etnikai másságból következő tennivalókat. Itt mindenekelőtt az oktatás-képzés területeire gondolunk. Ismeretes a cigány népesség nagy részének - szocio-kulturális okokból is következő - alul-iskolázottsága, az, hogy a kezdeti relatív hátrányokat az iskola jelenleg nem képes kiegyenlíteni. Nem kívánunk állást foglalni abban a vitában, hogy külön cigány iskolák szükségesek-e. Inkább azt mondanánk, hogy ezt az érintetteknek kell eldönteni. Ahol és amikor a cigányok maguk úgy vélik, hogy gyermekeik számára kedvezőbb a külön oktatás, ott és akkor biztosítani kell ennek feltételeit, ahol és amikor a nem cigányokkal való integrált oktatást látják számukra megfelelőbbnek, ott és akkor ezen belül a cigány gyermekek esély-egyenlőségét kell elősegíteni.

Úgy gondoljuk továbbá, hogy éppen ez utóbbi területen lehet komoly szerepe a szociálpolitikának is. Többek között úgy, hogy létrehozza a szociálpolitika eszköztárának specifikációját: például a cigányság szocio-kulturális különbözőségeit - pozitív módon, elfogadás alapján! - kezelni képes családsegítés rendszerét, az ehhez szükséges speciális cigány családsegítők képzésével együtt. — A lehetséges és szükséges formák kidolgozása azonban már más tanulmány tárgya.

Romacentrum.hu

Falusi cigányok

Partnereink

Legújabb

Categories