Romacentrum.hu

Nem is tudjuk egészen pontosan, mit értünk a “szétszakadó társadalom” fogalmán. A kérdés háttereként két információt fontos megemlíteni. Az egyik az emberek véleménye az új világról. Rendelkezünk néhány adattal arról, hogy a lakosság hogyan ítéli meg a rendszerváltást, annak nyereségeit és veszteségeit. 1995-ben és 1997-ben hasonló módon tettünk föl kérdéseket két különböző mintának. A tendencia mintha a megítélés romlását mutatná, ám ez a minták különbségéből is adódhat. A lényeg azonban, hogy mindkét évben kisebbségben voltak azok, akik úgy vélték, az új rendszer jobb, mint az előző volt, s nagy többségben azok, akik vagy nem észleltek lényeges minőségi változást, vagy az újat egyben rosszabbnak is tartották.

Forrás: 1991 Hartl, 1994, 1995 SOCO, 1995
Megjegyzés: Az 1991 évi adatfelvétel a teljes felnőtt lakosság, az 1995 évi csak a háztartásfők véleményét tükrözi. A tendenciák ennek ellenére valószínűleg igazak, a családi státus ugyanis nem fontos magyarázó tényező.

Kicsit hasonló tartalmú információnk van 1999-ről. Akkor azt a kérdést tették föl hogy a rendszerváltás általában több nyereséget vagy veszteséget hozott. A kép némileg kedvezőbb: az inkább nyereséget észlelők aránya kisebbséget jelent ugyan, de azért már közelít a 40%-hoz.
Minden esetben a jobb helyzetűek (magasabb jövedelműek, jobban iskolázottak, fiatalabbak) ítélik kedvezőbbnek a helyzetet - de még közöttük is kisebbségben vannak a derűlátók. Ezt a jelenséget egy 1991 évi adatsorral illusztráljuk: a szegényebbek egyben sokkal negatívabban ítélik meg a rendszerváltozást. A változó helyzetértékeléssel kapcsolatban tartom érdekesnek a másodiknak említendő körülményt. A múlthoz való változó viszonynak sokféle oka van, a tényleges helyzetek módosulásától az ideológiai beállítódásig. Számos vizsgálatunk azonban meglehetősen egyértelműen azt mutatja, hogy van egy elég központi jelentőségű tényező: a biztonsághoz való viszony. Ez a probléma éppen a rendszerváltás legnagyobb nyereségével és pozitív hozadékával, a szabadsággal összefüggésben válik jelentőségteljessé.

Szabadság és biztonság

Az ember - úgy tűnik - szorongó lény. Az koronként változik, hogy mitől szorongunk. A középkor embere szorongott a járványoktól, a háborútól, a tűzvésztől, az isteni ítélettől- és mindezek ellen nem sokat tudott tenni (Le Goff, 1985). Mai szorongásaink egy részére - a halál és betegség nagy kérdéseire, a globális veszélyekre, az általunk alig befolyásolható politikai döntések hatásaira - ugyancsak nincs válaszunk. Az egzisztenciális szorongások más részét azonban a jóléti államok új rendszerei - hol biztosításokkal, hol mindenkit átfogó nagy intézményekkel - tompítani kezdték. Köztudott, hagy az előző rendszer a szabadságokat sok módon sértette, de az emberek másik szükségletére, a mindennapi biztonság igényére adott valamilyen választ.
A XIX. századat végigkísérte a szabadság és egyenlőség vitája. Manapság a szabadság és biztonság látszanak egymásnak feszülni. A liberális ideológiákban a szabadságnak abszolút elsőbbsége van, 5 az emberek biztonságigényét (nyugaton és keleten egyaránt) inkább a paternalista kényeztetés rassz következményének vagy egyéni gyengeségnek tekintik. Az új erőviszonyok és ideológia hatására a közös rendszereket sok támadás éri. Ezek gyengülése érzékelhető biztonságvesztést jelent. Az emberek egy része ismét szorongani kényszerül, mert bizonytalanná vált a munka, a jövedelem, a lakhatás, a gyerekek jövője, az egészség biztonsága.
A valóságban a biztonság és a szabadság mindegyike fontos érték a mai ember számára, de nem egyformán fantasak, 5 megítélésük sokban függ az egyén körülményeitől. Különböző indirekt módszerekkel megkíséreltük összemérni a két érték relatív fontosságát - hogy kinek melyik a fontosabb. A módszer ingatag és pontatlan. Ami meghökkentő, az az, hagy különböző időpontokban és különböző mintákon nagyon hasonló eredményeket kaptunk. Az adatsor 1995-ben és 1997-ben alig tér el - és mindkét esetben az a - talán érthető, talán elszomorító - eredmény adódott, hogy a biztonság a nagy többség számára fontosabb a szabadságnál.
Ezúttal is igen nagy a differenciáltság. Nem meglepő, de figyelmet érdemel, hagy a szabadságot azok értékelik jobban, akiknek az alapbiztonsága megvan. Ha ez veszélyeztetett, nem nagyon tudnak mit kezdeni a szabadságokkal. És természetesen az alapbiztonság ismét azoknál van meg, akik (fentebb) a rendszerváltást is pozitívabban értékelték, azaz a biztos állással, piacképes tudással, jó jövedelemmel rendelkezőknél. A szabadság - biztonság fontosságának egyenlege érzékenyen igazodik e változókhoz - és az eredmények ismét nagyon hasonlóak a különböző években, Illusztrációként az iskolai végzettség szerinti differenciák láthatók az 1997-es adatok alapján.

Vagyis - úgy tűnik - ahhoz, hagy a szabadságot igazán értékelni, élvezni, értelmezni tudjuk, előbb meg kell építeni azt a biztonságot, amellyel legalább bizonyos szorongásoktól megszabadulhatunk. Amiért azonban ez a “sorrend” legalábbis potenciálisan veszélyesnek látszik, az az, hagy a valóságban a szabadság a biztonságépítés egyik fontos feltétele. Közös európai tapasztalat, hagy az egzisztenciális biztonságokat mindenkit átfogó, azaz társadalmilag integráló módon csak szolidarisztikus, kollektív struktúrákkal lehet megépíteni. Ezek pedig akkor működnek jó színvonalon, ha a közösség nyomást gyakorolhat az államra, hagy valóban vállalja a közfelelősséget a közös ügyekért. (A gondolat nagyjából a Nobel - díjas közgazdász, Amartya Sen gondolatmenetét követi, aki kimutatta, hagy a szabadságjogok érvényesülése mindenekelőtt a szabad sajtó, a nagy társadalmi katasztrófák, az éhínségek elkerülésének leghatékonyabb eszköze.) Más szavakkal: ha deficites a demokrácia, nehezen alakíthatók ki, és még nehezebben védhetők meg azok a létbiztonságot szavatoló rendszerek, amelyek az emberek számára azért is fantasak, hagy a demokrácia adta jogokkal élhessenek:

A dezintegrálódás fogalmi kerete

Mindez azért fontos, mert a társadalom integráltságának gyengülése mögött talán épp a szabadság és biztonság egymáshoz való viszonyában mutatkozó fenti törésvonalak sejlenek fel. A rendszerváltással kapcsolatos pesszimizmus összefonódik a biztonságvesztéssel, ez utóbbi pedig azzal, hogy mennyire érezhetjük magunkat az új társadalom teljes 1ogú tagjának. Bár egy társadalom sosem “tökéletesen” integrált, a nagy integráló rendszerek Nyugat- Európában sokat tettek azért, hogy az egyes a társadalmi tagságon keresztül (Marshall, eredeti 1950) az egészhez tartozást érzékelhesse3.
A fogalmi keretet, amelyben az integráció gyengülését értelmezem, már volt módom a Belügyi Szemlében ismertetni (Ferge, 1999). Akkor megkülönböztettem a makroszintű és a mikroszintű dezintegrációs jelenségeket. Az első csoportba olyan folyamatokat soroltam, mint a csoportok közötti növekvő társadalmi távolságok vagy az életesélyek távolodása. Mikroszinten a társadalmi kapcsolatok törékennyé válását, az egyének közötti és kisközösségeken belüli kohéziógyengülést, az együttélést segítő normák gyengülését említettem. Azok a jelenségek kerültek ide, amelyek “inkább a személyközi vagy kisközösségi viszonyokat, illetve ezek töréseit írják le. A tartó kötelékek megroppanásáról, a normák szabályozó erejének gyengüléséről, s ezzel a társadalom egészéből való kiszorulásról, vagy a Castel (1993) által leírt kiilleszkedésről van szó. Noha ezeket a jelenségeket-folyamatokat is mélyen befolyásolják a makroszintű történések, itt elsősorban egyéni viselkedéseken és cselekvéseken van a hangsú1y, amelyeknek talán legmarkánsabb tömeges formája épp a bűnözés” (Ferge, uo.). A makro-folyamatok a társadalmon belül szegregálnak és szegmentálnak, azaz csoportok között építenek falakat. Ha ezek átléphetetlenné válnak, akkor beszélhetünk (össztársadalmi szinten) kizárásról, azaz exklúzióról. A mikroszintű folyamatok az emberek egymás közötti viszonyait veszélyeztetik. Ha a viszonyok úgy gyengülnek, hogy egyesek a kapcsolati hálókon kívülre kerülnek vagy a többiekkel szembefordulnak, akkor ismét a társadalmi kizárásról (exklúzióról) beszélünk.
Az összefoglaló táblát nem ismétlem meg, de az l. és 2. számú ábrán a korábbinál részletesebben mutatom be a makro- és mikroszintű jelenségeket, s nagyobb súlyt helyezek a politikai összefüggésekre. Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy a két szint jelenségei szorosan összefüggnek, csak alkalmasint más intézményrendszerek tartoznak hozzájuk. Az első ábrában nyomatékosan - de persze vitathatóan, sok további magyarázatot igényelve - megjelenik az is, hogy milyen folyamatoknál lehet politikai szándékoltságot, vagy legalábbis tudatos cselekvéshiányt, a prevenció hiányát sejteni, s melyek azok, amelyekre inkább az úgynevezett kvázi intencionáltság a jellemző. Ez utóbbi olyasmire utal, hogy tudatos szándék nem érhető tetten, de azok, akik a folyamatokra hatni tudnának, ezt nem teszik meg, mert a végeredmények számukra nem előnytelenek.

Társadalmi integráció és kormányzati politika

Az ábrában szereplő intézmények összefoglalásából - Berghman (1997) nyomán - négy nagy rendszer körvonalazódik, amelyek együtt, mintegy négy irányból erősíthetik a társadalmi integrációt:

1. demokratikus és jogrend, amely az állampolgári integrációt segíti;
2. munkaerőpiac, amely a gazdasági integrációt segíti;
3. a szociális jóléti rendszer, amely a “szociális integrációt” segíti;
4. családi és közösségi rendszerek, amelyek a személyközi integrációt segítik.

Úgy tűnik, hogy az előző tanulmány óta is felbukkantak olyan jelenségek, amelyek ezeken a területeken negatívan hatnak. Ezek egy részét nem a kvázitudatosság, hanem a tényleges politikai akarat mozgatja.
A demokratikus és jogrend működésében mind érzékelhetőbbek a demokratikus intézmények olyan deficitjei, amelyek nem segítik az állampolgári integrációt. Ha az időközi vá1asztásokon - kisebb és nagyobb településeken -a választók nagyobbik fele elfordul a legfontosabb demokratikus politikai jogtól, a politikai választásban való részvétel jogától (esetleg XIX. századi módszerekkel ösztönzik a részvételre, súlyosan aláásva ezzel az autonóm polgár tudatát), ez nyilvánvalóan az állampolgári integráció gyengülése. Mögötte olyasmi is meghúzódik, hogy növekvő bizalomhiány van állam és polgára között, amely természetesen bűnös körként működik. A kormányzat “mozgástérépítésével” összefüggő, rendkívül hosszúra nyúló, gyakran a jogszerűség vagy a politikai moralitás kisebb-nagyobb sérelmével folyó személycserék éppúgy idetartoznak, mint például a demokratikus párbeszédet ellehetetlenítő “funkcionális süketség”. A szabadságjogok (sajtószabadság, szólásszabadság) működnek, a bírálatok, esetleg jogi szankciók, megfogalmazódnak, de hivatalos válasz még szélsőséges esetekben sincs.
A munkaerő-piaci integráltságnál vannak jó hírek, amennyiben a magángazdaság fellendülésével lassan munkahelyek is keletkeznek és a közmunkák szervezése a korábbinál rutinosabban folyik. Markánsak azonban az ellenkező előjelű jelenségek. Nem történik elég erőfeszítés a feketemunka kifehérítésére, amely a társadalmi tagság fontos feltételeitől- például a munkához kapcsolódó jogoktól- megfoszt, túl azon, hogy a közterhek egy részének elkerülése az állampolgári minőség egy komponensét ássa alá. (Nincs adózás részvétel nélkül - mondták a rendszert kiépítő amerikai alapító atyák. Az állítás azonban fordítva is igaz.) A legrosszabb hír a munkaerő-piaci szereplők szegmentálásának további radikális erősítése a tartós munkanélküliség lassú kriminalizálásával. A jövedelempótló támogatás megszüntetése s helyette a közcélú munka kényszerű bevezetése az ilyen feltétellel nyújtható segély ellenében valóban lépés e felé.
A jóléti rendszeren keresztül a szociális integrációt érik a legsúlyosabb támadások, éspedig két oldalról.
Magyarországon az utóbbi két évben a világon egyedülállóan felerősödött a tudatosan “perverz” újraelosztás (a szaknyelv így hívja azt az e1osztást, amely a szegényektől a jobb helyzetűek felé nyomja a közpénzek elosztását). A kormányzat egyre markánsabban vállalja, hogy a “középosztály kormánya”. Az ilyen célú már meghozott vagy tervezett intézkedések sora hosszú. A felső adókulcs csökkentése éppúgy idetartozik, mint az a lakáshitel-konstrukció, amely csak jól konszolidált anyagi helyzetben vehető igénybe. A miniszterelnök kiemelt fizetéssel mintegy 2500 fős (újabb hírek szerint először 500 fős) főtisztviselői kart tervez gyakorlatilag életre szólóan kinevezni. A családtámogatás növekvő fontosságú eszköze a (rejtetten ugyancsak közpénzből fedezett) gyermekek utáni adókedvezmény. Ezt 1999-ben becslések szerint a családok mintegy kétharmada tudta igénybe venni (Mózer, 2000). Ha a kedvezmény nő, csökkenhet azon családok aránya, amelyek a teljes kedvezményt megkaphatják. A szélsőséges példa még csak kormányzati terv vagy álom, de épp ebben a formájában árulkodik a közép-felső rétegek iránti vonzalomról. Március végén a családügy minisztere azt a hírt röppentette fel, hogy 2001-től radikálisan emelkedik a három- és többgyermekesek adókedvezménye, olyannyira, hogy “a nagycsaládosok esetenként adómentességet is kaphatnak”. Alig egy hónappal később arról tájékoztatott, hogy elkészült a Pénzügyminisztérium és a Szociális és Családügyi Minisztérium háttéranyaga a három és több gyermeket nevelő családok adómentességéről. E szerint hárommillió forint jövedelemig járna teljes adómentesség. Ezt -a számítások szerint -a mintegy 150 ezer nagycsaládos ötöde, 30 ezer család tudná igénybe venni. Ók átlagosan egymilliós adókönnyítést kapnának, ami 3 2 milliárd forint kiesést jelent a költségvetésből, illetve ennyi átcsoportosítást más célok rovására, vagy ennyi többletkiadást a többi adófizetőnél. A miniszter a forrásokat illetően bizakodó, mert, mint mondotta, “amit a kormányzat eddig fontosnak tartott, annak megvalósításához forrást is biztosított”.
A másik oldalon hosszan lehetne sorolni mindazon intézkedéseket, amelyek azt mutatják, hogy a közép- és felső rétegek “támogatása” a szegényekkel szembeni növekvő szigorral párosul. A kormányzaton belül, a média segítségével pedig mind szélesebb körben egyre inkább az a szemlélet, hogy a szegények jelentős része önhibájából került ebbe a helyzetbe, s azt meg is érdemli. Ezért engedhető meg velük szemben akár a kényszer és a büntetés is. E jogszabályokban és retorikában egyaránt kifejeződő szándékokról érdemes néhány példát felidézni.

- Az 1999 telén elfogadott új munkanélküli ellátó rendszer elég tudatosan kriminalizálja a munkanélküliséget. A korábbinál rövidebb ideig jár a munkanélküli járadék, 2000 májusát61 teljesen megszűnik a jövedelempótló támogatás (amely még valamilyen kapcsolatot jelentett a munkaer6piaccal), s a segélyezés feltétele valamilyen 30 napos tetszőleges közmunka. A mögöttes meggyőződésről például Stumpf István mondotta el, hogy - minthogy a középrétegek alkotják a nemzet gerincét - elsősorban ezeket kell támogatni. ” Mára világossá vált, hogy az államnak nem feladata a »tétlenek« társadalmának segítése. A tétlenség megszüntetésének eszköze a közmunka. A polgári ethosz központi kategóriája a kötelességtudat.”4
- A gyermekeket támogató rendszer szegényeket is érintő elemeinek feltételei szigorodnak. A családi pótlék közös ellátássá lett, ám értéke 1998 óta nem változott, jelenleg a tíz évvel ezelőtti körülbelül harmadát éri. Ezen belül a pótlékot további feltétel nélkül csak a hat éven aluliak kapják, hatéves kortál a pátlék iskolalátogatási támogatássá alakult, amelyet rendszeres iskolába járással ki kell érdemelni. (A szándék jó, az eszköz nagyon kétséges, és az első híradások szerint adminisztratív bonyodalmak sokaságát okozza.) Az igazi szigor a csak szegényeknek szó1á segélynél, a gyermekjóléti támogatásnál mutatkozik meg. A csalások és visszaélések gyanúját 1999 májusa óta egyre élesebben fogalmazzák meg az illetékesek, ami már magában is gerjeszti a szegényellenességet. A (mellesleg bizonyítatlan) gyanúk miatt ezt -az 1997 - ben többé-kevésbé európai módon megalkotott - szegényellátást újraszabályozták. 2000-től a jövedelembevallás mellé belépett a vagyonbevallás is, a környezettanulmány is, a helyi képviselők szinte korlátlan mérlegelési lehetősége is. Szubjektív mérlegelés nélkül ugyanis nehéz eldönteni, hogy a gyermeket gondozó család életkörülményei megfelelnek-e a jövedelemnyilatkozatban szereplő adatoknak. E döntésekkel szemben továbbra sem lehet független bírásághoz fordulni. Minthogy azonban a minisztérium még így sem bízik eléggé az önkormányzatokban, újabb központi intézmény létrehozásán munkálkodik. A kabinet vezetője 2000 áprilisában úgy nyilatkozott, hogy “ha zöld utat kap az SZCSM terve, 2001 január l-jétől központi hivatal ellenőrzi majd, az eddiginél szigorúbban, a szociális ellátások elosztását”. Az adókedvezménynél (200l-től) 30 ezer jobb módú család évi egymilliós, gyerekenként jó 300 ezer forintos nagyságrendű támogatása az érdem bére és egyszerűen érvényesíthető jog lenne. Annak a miniszteri véleménynek felelne meg hogy a kormány azokat a családokat igyekszik segíteni, “amelyek nemcsak világra hozzák, hanem nevelik is gyermekeiket”. Itt sem gyanúnak, sem ellenőrzésnek helye nincs. A másik, a szegény póluson 4-500 ezer családban 7-800 ezer gyerek él. Az ó évi támogatásuk átlagos összege gyerekenként az előző talán nyolcada, 1999-ben körülbelül évi 40 ezer forint. (Együttesen a gazdagok új adótámogatása, a becsült 32 milliárd, 2001-ben nem lenne sokkal kevesebb, mint a gyermekjóléti támogatásokra kifizetett pénz.) Ehhez is azonban csak mind megalázóbb procedúrák, mind gyengébb jogok alapján lehet hozzájutni. Azt hiszem, túlzás nélkül állítható e két központi ellátás egybevetése alapján, hogy a méltánytalansághoz kirekesztési szándék is társul.
- Egy 1999. decemberi -2000 márciusában életbe lépett - országgyűlési döntés az önkényes lakásfoglalókról keveseket érint, de szelleme egyértelmű. E szerint az önkényes lakásfoglalók (a kilakoltatás mellett) 150 ezer forint pénzbírsággal, nemfizetés esetén 60 napi elzárással büntethetők. Szakértői becslések vagy sejtések szerint az országban mintegy 5000 önkényes lakásfoglaló lehet. Sokan gyerekesek, többnyire rossz állagú, szükséglakás típusú (vagy annál is rosszabb) hajlékokban élnek. Minthogy kevés önkényes lakásfoglalónak van 150 ezer forintja, várható a szülő elzárása és esetleg a gyerekek “gyermekvédelmi gondoskodásba” vétele. (60 napi elzárás költsége 1999-ben, napi 3500 forintos költség mellett, 200 ezer forint felett volt,5 egy gyermek állami nevelésbe vétele pedig közel évi félmillió forint.) A szigort tehát nem a gazdasági racionalitás sugallja, hanem a büntető szándék azokkal szemben, akik a szociálislakás-szektor teljes hiányára kerestek valamilyen, valóban nem törvényes megoldást. E magatartás büntethető, valójában azonban inkább segítséget igényelt volna. Az új türelmetlenség azonban nem túri el még a hosszadalmas bírósági kilakoltatási eljárást sem. Ezért 2000 tavaszán olyan képvise1ói beadvány került a parlament elé, amely az önkényes lakásfoglalókkal szembeni eljárást jegyzői hatáskörbe kívánja utalni, amikor is néhány nap alatt lehetővé válik a kilakoltatás. A már meghozott és a tervezett intézkedéssel szemben egyaránt erős a társadalmi tiltakozás - ennek hatása azonban bizonytalan.

Az önkormányzatoknál ezek az intézkedések többnyire egyetértéssel találkoznak (főként, ha költségeiket ezek révén csökkenthetik). A szigor szellemére pedig alkalmasint “saját hatáskörben” is rátalálnak. Ezt mutatják a helyi (például metró- rendőrségek, vagy a kukázás elzárással büntetése.
A közbiztonság javításáért, a maffiával való leszámolásért folytatott erőfeszítések jogosak. A baj az, hogy - ha nem párosulnak erős, átgondolt társadalompolitikával - könnyen átcsapnak a szegénység elleni háborúba, illetve - általánosabban -a devianciákkal szembeni “nulla toleranciába”. Ez nem csak magyar jelenség. Kerezsi (2000) több, elsősorban angolszász országot jellemez azzal, hogy “A bűnözéssel szemben megnyilvánuló »nullatolerancia« elve, a punitívabb megközelítés még a csekély súlyú bűncselekményt elkövetőkkel kapcsolatos korábbi büntetéskiszabási gyakorlatot is megszigorította” A társadalmat zavaró szegénység csökkentése úgy is megoldható, ha a szegények eltűnnek az utcákról -a börtönnépesség növelése révén. Ezt a folyamatot írják le mind többen úgy, hogy erősödik az állam büntető arca. Magam a szociális kiadások elemzése, illetve az állam visszaszorítását igénylő retorika alapján azt sejtem, hogy a jóléti állam szociális és civilizációs funkciói a legsérülékenyebbek. Ha viszont ezek gyengülnek, akkor szükségképpen erősödnek a zavaró jelenségek, s ezzel a büntető állami jelleg. Ennek jelei az USA-ban bontakoztak ki eddig a legerősebben. Wacquant (1998) négy tendenciával jellemzi ott a Reagan elnöklése idején induló folyamatot. Úgy látja, hogy a börtönnépesség nő; a szegények fölötti - főleg indirekt - kontroll erősödik; a büntetéssel kapcsolatos állami kiadások nőnek; s ezek csökkentése érdekében a börtönöket (és más, ide kapcsolódó szolgálatokat) privatizálják.
Magyarországon nem áll rendelkezésemre minden adat, de mind a négy tendencia felseilik -csupán a börtönök privatizálása nincs (még) napirenden. Ezekhez járul -a hagyományosabb demokráciákban kevésbé ismert - további veszélyeztető tényező, a demokrácia-deficit. Ez azt jelenti, hogy a rendőri vagy adminisztratív megoldások vonzásában a jogállamiság elvei a nyugatinál sokkal könnyebben sérülnek, s az ottaninál gyengébb civil társadalom nem képes ezt a tendenciát kontrollálni.
Mindezen fejlemények alapján valószínűsíthető az állam jellegének megváltozása. A tanulmány elején említett szabadság-biztonság egyenleg egyensúlytalanságára sajátos válasz van kibontakozóban. A büntető állam erősödése egyidejűleg növeli, vagy egyidejűleg csökkenti egyes csoportok szabadságait is, biztonságait is. Más szavakkal: erősödni látszanak azok a tendenciák, amelyek tudatos kormányzati beavatkozással növelik a társadalmi távolságokat, a közép- és felső rétegek előnyeit, s az alullévők kiszolgáltatottságát.

Társadalmi távolságok növekedése, vagy szétszakadás?

A szegénységről és jövedelemegyenlőtlenségekről mind több adatunk van, ám valódi képünk nincs, vagy legalábbis sok ponton homályos. Abban valamelyes egyetértés van kutatók és kutatói műhelyek között, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek is, a szegénység is nőttek a rendszerváltás óta - bár a mértékek riasztóan különbözőek. A Tárki 1992 és 1999 között évente végzett adatgyűjtése szerint a két szélső jövedelemtized közötti szorzó 1992 és 1998 között 7 körül ingadozott, és csak 1999-ben ment föl nyolcszorosra (Szívós et al., 31. 0.). A KSH ötévenként (vagy ritkábban) végzett vizsgálatai szerint 1987-ben a szorzó 4,6-szoros, 1995-ben 7,5-szeres, 1997-ben (becslés alapján) 9-szeres volt (Központi Statisztikai Hivatal, 1998: 9,11).
A szegénység aránya a Világbank számításai szerint a legalacsonyabb, ha azokat számítják szegénynek valamennyi “átmeneti” országban, akik havi 120 dollárnál kevesebből élnek. így 1994-ben a szegénység aránya a Balkánon 30% fölé emelkedett, Magyarországon azonban 3% volt csupán (Milanovic, 1998). (E számítás szerint egyébként Magyarországtól nyugatra már egyetlen szegény sincs.) Magyar adatok alapján más a helyzet, de akkor is függ attól - mint a 6. számú táblázat mutatja -, hogy milyen mutatót alkalmazunk. 6. számú táblázat

A “nagy rendszerek” gyengítése ugyancsak aláássa a társadalom integráltságát. A nyugdíjak, az iskolarendszer, lassan az egészségügy részleges magánosítása azt jelenti, hogy a létbiztonság legfontosabb összetevőinél eleve rosszabbul finanszírozott és rosszabb minőségű intézmények fogadják a szegényebbeket, mint a jobb helyzetűeket. Az további kérdés, hogy mindez hogyan fogja távolítani egymástál az emberek fizikai és társadalmi életesélyeit. A korábbi és nemzetközi tapasztalatok nem késztetnek optimizmusra e tekintetben.
Mindemellett sok a bizonytalanság a jelen megítélésénél és a jövőben várható tendenciáknál is. Nem tudunk egyértelmű választ adni arra, hogy a mai szélsőséges szegénység már végzetes és behozhatatlan leszakadást jelent-e. A roma népesség nagy részénél- akik 20-30 éve lassan és nehezen megindultak a civilizáció útján feli felé, 5 most onnan visszahullottak - alig megfordítható a helyzet, 5 ha nem történnek jelentős erőfeszítések, gyermekeiknél a nyomorúság reprodukciója várható. Náluk a társadalmi kizárást az etnikai előítéletek is súlyosbítják. Nem reménytelibb a helyzet a hajléktalanoknál, a börtönből szabadultaknál, a válságrégiók tanulatlan tartós munkanélkülieknél. Mégsem biztos, hogy mindez már egy “létalatti osztály” (under - class) kialakulását jelenti - hiszen szinte mindenkinél él még egy másik minta is.
Azt sem tudjuk, hogy a társadalmi szakadás mit jelent -az oly sokszor emlegetett egyharmados/kétharmados társadalmat-e, vagy valamilyen más formát, bonyolultabb tagolódást. Mindkettőről vannak jelzések. Nagyjából igaz, hogy a társadalom talán fele jól boldogul, vagy elboldogul az új feltételek mellett, másik fele pedig elvesztette biztonságait és szabadságainak egy részét is. De többféle szakadás jelei is mutatkoznak. A KSH és a T árki jövedelem eloszlásra vonatkozó adatai egybehangzóan azt mutatják, hogy egy nagy és növekvő szakadás van a népesség legalsó tizede és a következő nyolc tized, illetve e nagy többség és a legfelső tized között.
A Tárki újabb elemzési kísérlete életformák és fogyasztási szokások alapján rajzolta fel a társadalmi térképet. Az adatok és számítási módszerek nyilván vitathatóak, a kirajzolódó tendenciák reálisnak tűnnek. Ezek szerint - ahogyan a 1 számú táblázat mutatja -a legjobb helyzetű 1 vagy 2 százalék egyszerűen “elszállt”. Olyan magasságokban él, ahonnan már nemigen látni a társadalom többi részét. Őket követi a társadalom mintegy negyven százaléka, akik jól megvannak. Egy kisebb részük (akár európai mércével mérve is) jólétben él, de valamennyien képesek megkapaszkodni, élni tudnak sokféle új lehetőséggel és új szabadsággal. S azután jönnek azok, akiket közelebbről érintenek a biztonságvesztések. Egy 30 százalékos csoportot úgy írnak le, hogy lakásviszonyaik jók, de egyébként sok hiánnyal küzdenek - azaz nem biztos, hogy a mai helyzetet fenn tudják tartani, annál kevésbé, mert többségük nyugdíjas, azaz helyzetének javulása nem várható. És végül egy további 30 százalék mindenféle értelemben a társadalom alján él, s nemigen van olyan kapaszkodó, amely megállíthatná őket, vagy segítené felfelé elindulni. Őket sújtja -az anyagi nehézségeken kívül -az a fentebb leírt, szinte politikailag-jogilag gerjesztett kirekesztő szándék is, amely öntudatukat és emberi méltóságukat aláássa. Reintegrációjuk, vagy a további helyzetromlás megelőzése nem szerepel a politikai prioritások között.
Vagyis - mindezek összefogla1ásaként - már a jelenről sem tudunk eleget, nemhogy a jövőtől. Fenyegetnek olyan társadalmi távolságok és törések, amelyek veszélyeztetik és folyamatosan tovább rontják a társadalmat összetartó szolidarisztikus beállítódások és intézmények fennmaradásának esélyeit. Az ellenkező irány - egy európaibb, a társadalmat jobban integráló út - mély politikai elkötelezettséget, ezzel járó forrásokat igényelne. Az összetartozóbb társadalomhoz szükség lenne a demokratikus deficit megszüntetésére, a jogok erősítésére is. Egyelőre nem látszanak azok a civil vagy politikai erők, amelyek ebbe az irányba fordíthatnák a mai folyamatokat - de jó lenne reménykedni bennük.